Fotó a fotóban

Hálás téma, ha az ember úgy kezeli, mint bármely más témát. Tapasztalhattuk, hogy egy-egy tárlaton milyen érdekes helyzeteket kreál a véletlen - pontosabban nem is a véletlen, hanem a hely szelleme; az a tény, hogy szűk térbe zárva, egymásra hatva nyilvánul meg műalkotás és a vele kapcsolatba lépő látogató.


Hegedűs Zsolt a stockholmi Fotografiska csarnokban kiállító Nick Brandt képeinek fogadtatására fókuszált blogjában, sajátos tükörben láttatva az alkotót, hozzáadva valamit a falon függő képek hangulatához - éppen azt, ami a fotográfiát nap mint nap élteti: a befogadás örömét.

Sylvia Plachy Kolozsváron

A kiállítás plakátja

Nagy élménye lehetett a Photo Romania Festival 2015 szakmai és laikus közönségének a magyarországi származású Sylvia Plachy május 24-én zárult fotótárlata a kolozsvári művészeti múzeumban. Az 1956-ban Budapestről Amerikába emigrált művésznő mögött nagy fotóriporteri tapasztalat áll, amelynek tanulságaiból elmondott néhányat a kolozsvári közönségnek is, egy izgalmas, vetített képes előadáson. A képeihez fűzött érdekes magyarázatokon túl jó volt hallani néhány olyan személyes intelmét, amelyeknek bármelyik fotográfus valamilyen formában hasznát veszi.

Nem szégyellte ugyanis bevallani, hogy ő maga szégyenlős természetű, nem szívesen tolakodik közel egy látványhoz, bár tudja: az újságírónak, a riporternek könnyebb a dolga, hiszen a háttérben is jegyzeteket készíthet, figyelhet, dokumentálódhat. A fotósnak azonban nyíltan a színre kell lépnie, hogy képe megszülethessen, s ez sokszor erkölcsi dilemmákat okoz. Megörökíteni vagy beavatkozni? - teszik fel sokszor a kérdést magukban a fotósok, amikor egy balesetet, szerencsétlenséget látnak s szeretnék rögzíteni. Az amúgy törékeny riporternő válasza: ha segíthetsz, akkor segítsél, ha meg nem, akkor fotózzál! Nagyjából ilyen egyszerű a válasz a dilemmákra - fölösleges sokat problémázni.

Sylvia Plachy: Adrien Brody (1998)

Azt is elmondotta, hogy munkásságában fontos helyet foglal el a fia, Adrien Brody fotózása. Szeretne külön albumot szentelni e számára kedves témának, mert úgy érzi, hogy fotós érdeklődésével és következetes dokumentálásával tulajdonképpen a fiát segítette fölkészülni a színészi létre, amelyre elhivatott. Bevallotta: ha nem kötötte volna Kolozsvárhoz mostani tárlata, valószínűleg a fiát követte volna Cannes-ba, a filmfesztiválra, hogy újabb képekkel gazdagítsa a róla szóló portfóliót.

Sylvia Plachy fotója (1980)

Sylvia Plachy: Két hölgy Charlestonból

Arcpoétika - másképpen

A kiállító művész (Fotó MCs)

Első fotóalbumának címét használta fel Ádám Gyula arra, hogy Kolozsváron a Photo Romania Festival 2015 (illetve a Kolozsvári Magyar Napok) keretében május 23-án megnyílt kiállítását megnevezze. Joggal tette: a cím eleve tőle származik, még akkor is, ha a címadás terén találni még erre "rárímelő" azonosságot. A mostani tárlat mindenképpen nyereség: olyan személyiség nyitotta meg (és rendezte el), mint Korniss Péter nemzetközi hírű (kolozsvári származású) fotóművész. A megnyitón jelen volt Sylvia Plachy (André Kertész tanítványa), valamint Colin Ford, a British Media igazgatója. A hangulatos környezetben berendezett tárlat újabb állomás a művész pályafutásán. Fiatal pályatársa, Miklós Csongor, akit a kiállító kért föl a "fegyverhordozói" szerepre, fotóriportban dokumentálta az eseményt. Több tucat képe megérdemli, hogy blogja után ide is felkerüljön.

Van, aki egy nappal a meghívó előtt besurran nyugodt nézelődésre (Fotó MCs)

Középen: Colin Ford Korniss Péter magyarázatait hallgatja - elégedettek (Fotó MCs)

Balról jobbra: Ádám Gyula és Korniss Péter a tárlatnyitón (Fotó MCs)

 Sylvia Plachy figyel (Fotó MCs)

Miklós Csongor fotói

Csíksomlyó - az örök fotótéma

Holnap-holnapután egészen biztos, sok-sok fényképezőgép (telefon, tabloid stb.) kattan rá a csíksomlyói búcsú eseményeire, képvilágára, forgatagára, forma-kínálatára. A búcsút fényképező mindig is tűt keresőnek érezte magát egy szénakazal mellett, s az idők folyamán Csíksomlyó fotós hagyatéka megduzzadt, már-már parttalanná vált. A kezdetekből, a múltból merítettek most Molnár Attiláék és segítő társaik, amikor a Csíksomlyói Községházán (Szék útja 123 sz.) megrendezték a Csíksomlyó az idő tükrében című retró-kiállítást, amit a zarándokok - ha dőt szakítanak rá - szabadon felkereshetnek szombaton-vasárnap. Alább látható az esemény ihletett plakátja.

Foto -Andory Aladics. A kép Gál Bence tulajdona. Plakátterv Creative Design Csíkszereda

A fotó nem tűri a billogokat

Pár napja nyílt meg (a budapesti Örkény Könyvesbolt Cultiris galériájában) egy tanulságos fotótárlat. Az alkotó: Mandur László, aki valamikor politikai színekben gyakran jelen volt a közéletben és a képernyőkön is. A tárlatot pedig Kincses Károly tekintélyes fotóesztéta és -történész nyitotta meg, aki nem rejtette véka alá: számára sose voltak rokonszenvesek a fotózó politikusok. Ám azt is be kellett vallania, hogy jó ideje, mióta megismerkedett Mandur fotográfiáival, rájött, hogy a szerző jobb fotós, mint amilyen politikus. Ezzel kapcsolatban tanulságos gondolatot fejtett ki - érdemes idézni, sokunknak hasznára lehet. "A fénykép nem nagyon tűri a... billogokat, hogy ezt politikus fotózta, azt meg szabósegéd, emezt meg mozdonyvezető. A fénykép ebből a szempontból (de csak ebből) roppant egyszerű dolog. Vagy jó és figyelemre méltó, vagy rossz és akkor fujj, szóra sem érdemes!" (Metamorfózis)

Virtuális távolságból szemlélve a világot, a tárlaton nem lehettem jelen, viszont felkereshetjük Mandur László honlapját és elégséges munkáján át lemérhetjük azt, hogy a tárlatnyitón elmondott kollegiálisan is kritikusi szavak igenis, a helyükön vannak. Mandur jó fotós, érzékeny szemlélője a világnak, s talán még életének politikusi szakasza is a fotográfusi tisztánlátásban erősítette meg szemléletét. A képlet biztató: egy politikus lelépett a pályáról, sebaj, lép helyébe másik. De nyertünk egy összetéveszthetetlenül a saját útját járó fotóst. És ez szinte megfizethetetlen nyereség.

Az utolsó látogatás

Nemrégiben az Adevarul.ro megrendítő dokumentumfotókat tett közzé az egykori Ada-Kaleh sziget elhordásáról és elpusztításáról. Nem újdonság leírni, hogy az aldunai nagy vízierőmű ártatlan áldozata lett egy romantikus, világörökségi babérokra érdemesült sziget, amely ma már csak emlékekben és fotó /film-dokumentumokban létezik. Meg azok emlékeiben, akik ott születtek és még életben vannak.

Egyikük, egy Svájcban élő festőművésznő megrendítő vallomásban számolt be utolsó látogatásáról felejthetetlen szülőhelyén. A Dunai szigetek blogon közölt vallomásnak az első passzusait ismertetjük itt, de érdemes ellátogatni a folytatásért is.

"Nevem Geafer Adele Gülsen, édesanyám magyar- cseh keverék, édesapám pedig török- német volt.  Ezért aztán a családban , hol magyarul, hol németül beszéltünk egymással, illetve  a férfiak maguk közt törökül. Családunkban, a  katolikus, a lutheránus, a mohamedán vallás egyaránt jelen volt. Utoljára  1967 ben jártam a szigeten.  Azon a nyáron, már csak rövid időre mehettem Ada-Kaléhra. Orsován, az állomástól, vagy három kilométert kellett gyalogolnunk édesanyámmal, mire megpillantottuk a szigetet. Ott aztán átkiáltottunk a csónakosnak: Yusuf! Mire ő átevezett hozzánk, hogy átvigyen. Yusuf csontsovány izmos, erősen napbarnított kortalan férfi volt, mert én mindig ugyanolyan öregnek láttam. Ahogy a csónak elindult, le sem vettem a szemem a szigetről, mint mindig, erősen dobogott a szívem, lestem, hátha valaki ismerőst látok.  Már messziről feltűnt, hogy mintha megkopaszodott volna a sziget! Hol vannak a fák?! Mikor partra értünk, mellbevágott a látvány: a hatalmas fák tövig kivágva, a parkon át lehetett látni a sziget túloldalára. Micsoda vandál pusztítás, gondoltam.
Nagymama az anyai részről, közel lakott a csónak kikötőhöz. Elindultunk a háza felé, miközben a pusztítás látványától, a dühtől összeszorult a gyomrom. Tavaly még élet volt a szigeten, akkor még fel sem tudtam fogni, hogy egyszer ez megtörténhet; hiszen nagymamám, Lőcsey Gizella, akkor még a  könyvesboltot vezette, most pedig a csomagolással küszködik. A nagy házból csak annyit vihet magával, ami a számára Temesváron  kiutalt egyszoba konyhás lakásban elfér. Mikor még  nagypapámmal fiatalok voltak, Kolozsváron éltek, és nyaralónak vették meg ezt a házat, majd később a második világháború végén, véglegesen ide költöztek.
Közben  nagymamámtól megtudtam, hogy az  apai nagyszüleim házát, tankokkal lerombolták, miközben, filmre vették. Ómamáékat a strand előtti házba költöztették, ahonnan már a tulajdonosok kivándoroltak Törökországba..."

Folytatása a Dunai szigetek portálon.

Capa-sztori: A sziciliai

Sebesült troinai kislány. Szicilia, 1943
Fotó Robert Capa

Robert Capa regényében  (Kissé elmosódva. Emlékeim a háborúról. Park kiadó) csak úgy váltják egymást a helyzetek, s a szerző-fotóriporter is sűrűn alakul hozzájuk. Nemcsak azért, hogy életben maradjon, de azért is, hogy elvégezhesse munkáját. Mert nem elég az, hogy szorultságából rendszerint kivágja magát - bizonyatani is kell, hogy alapvetően a munka, a háború megörökítése foglalkoztatja.

A sziciliai partraszállást Capa úgy éli át, mint egy nagy versenyfutást: egyrészt keresik az ellenséget, aki oly gyorsan menekül, hogy szinte föl sem lehet fedezni, másrészt a csapatok azon versengenek, ki jut hamarabb Palermóba, a sziget fővárosába. A filmtekercsek fogynak, a partra szálló szövetséges csapatok rendületlenül haladnak - három hét alatt elérik Palermót. A németek elvonultak, nincsenek sehol, az olasz erők pedig örömmel emelik fel a két kezüket. A népség pedig tombolva ünnepel. A bevonulókkal érkező Capát mindenki sziciliainak nézi, hiszen úgy tűnik, az amerikai katonák mindegyikének van itt egy-egy rokona, barátja, jó ismerőse. Miért tegyenek épp vele kivételt?

"A lakosság azon hányada, amely a férfinemhez tartozott, mindenáron kezet óhajtott rázni velem, az éltesebb nők meg akartak csókolni, a fiatalabbak virággal és gyümölccsel gyömöszölték teli a dzsipet. A fotografálást egyik tevékenység sem mozdította elő különösebben.
Egyetlen puskalövés nélkül érkeztünk el Palermo kapujáig. A harckocsikat vezénylő hadnagy rádión kapcsolatba lépett a főhadiszállással, és engedélyt kért, hogy behatolhasson a városba. Amikor a főhadiszállás értesült, hogy Palermóban nincs semmiféle ellenállás, parancsot adott, hogy álljunk meg, és várjuk be a vezénylő tábornokot. A magunk részéről nyomdafestéket nem tűrő kifejezésekkel illettük a főhadiszállást, de várakoztunk. Rövidesen befutott a hadtest parancsnoka, Keyes tábornok szárnysegédeinek, valamint a katonai rendőrök népes rajának gyűrűjében. Ez utóbbiak azonmód át is vették a hatalmat, és egy szempillantás alatt lehetetlenné tették a harckocsik, a katonák meg a haditudósítók továbbjutását.
Keyes tábornok utasította a rendőröket, hogy kerítsenek elő az ünneplő tömegből néhány olasz csendőrt. A csendőröket hamarosan előállították. Keyes tábornok közölte velük, hogy a legkevésbé sem érdekli, kollaboránsok-e vagy sem, neki csak egy a fontos: Palermo olasz városparancsnoka. - Yes, yes - bólogattak a csendőrök, de meg se moccantak. A kétségbeesett tábornok tolmácsért fohászkodott, mire felajánlottam szolgálataimat. Valahogy sikerült a csendőrök értésére adnom a lényeget. Elmagyaráztam, hogy a tábornok úr szeretné elkerülni a fölösleges vérontást, és azt akarja, hogy az olasz városparancsnok hirdesse ki a lakosságnak a megadás feltételeit. - Si, si - bólogattak a csendőrök, és két katonai rendőr kíséretében felmásztak egy dzsipre, amely elindult velük a belváros felé.
A dzsip negyedóra múlva visszatért. A hátsó ülésen a két sugárzón vigyorgó csendőr közt egy módfelett boldogtalan olasz dandártábornok gubbasztott. Keyes átvezényelte az izzadó főtisztet a saját parancsnoki gépkocsijába, és ismét kiadta az utasítást a katonai rendőröknek, hogy egy lelket se engedjenek innen tovább. Azzal kitűzött egy fehér zászlót a kocsijára, és úgy látszott, hogy a hadsereg nélkül akarja lebonyolítani Palermo bevételét.
Na, itt pöfög tova az én megadási ceremóniám, gondoltam letörten. De mielőtt a kocsi elindult volna, Keyes tábornok felém fordult.
- Tolmács! Ide! - parancsolta."

A "sziciliai" pedig újabb kényelmetlen helyzetbe került, amiből - nyilván - sikeresen kivágta magát. Sikerült rávennie az olasz tisztet, aki egyszer már megadta magát, hogy ne törődjön a formasággal, tegyen az amerikai parancsnok kedvére, s legfeljebb még egyszer megadja magát - olyan nagy dolog az? Egy olyan háborúban, amit sokan amolyan jó kis buliként élnek át, nyilván mindez nem számít. Csak egy a fontos: az életben maradás. No és - a fényképek...

Capa-sztori. Az ellenség keresése

Robert Capa sziciliai fotója, 1943 augusztus

A sziciliai partraszállás fotózása nagy dobást igért Robert Capának - egy feltétellel: ha sikerül minden probléma nélkül feljutnia az első deszantos repülőgépre, s a képek kidolgozását rekordsebességgel elvégzi, majd törzstiszt barátja segítségével eljuttatja az Egyesült Államokba. Csakhogy ez nem ment olyan símán - legalább is a repülési része. Idézzük Capa könyvéből az erre vonatkozó részt:

"Tizennyolc ejtőernyős utazott a gépen. Mivel én nem ugrottam, a gép elejében üldögéltem, hogy ne legyek a katonák útjában az ugrás idején. A gépet elsötétítették, de engedélyt kaptam, hogy a célterület fölött vakuval fényképezhessek. Ott amúgy is lesznek másféle robbanások, mégpedig dögivei, az én villanófényem csak parányi színfoltja lesz a látványosságnak.
A Földközi-tenger fölött haladtunk, és a gép veszettül hánykolódott. Sötétbe borult fedélzetén néma csend honolt. A fiúk többsége aludt, bár lehet, hogy csak a szemüket hunyták be jó szorosan.
Némi idő elteltével fura zajok ütötték meg a fülemet. Néhány srác máris kezdte „felfedezni a lelkét", és mindjárt ki is okádta a fedélzetre. A mellettem ülő fiú, aki eddig egy árva szót nem szólt, most hozzám fordult.
- Igaz, hogy te civil vagy? - kérdezte.
- Igen - feleltem.
A srác ismét magába merült, de úgy negyedóra múlva megint megszólalt.
- Azt akarod mondani, hogy ha nem lett volna kedved, nem kellett volna velünk tartanod?
- így igaz — mondtam. De gondolatban hozzátettem: „Hát még ha tudnád a többit is!"
A srác újra elnémult, de a csend ezúttal rövidebb volt.
- Ha akartad volna, ahelyett, hogy velünk jössz, ma éjjel hazarepülhettél volna az Államokba?
- Lehetséges - bólintottam.
A fiú nem köntörfalazott tovább.
- És mennyi dohányt kapsz ezért?
- Havi ezret - hazudtam.
Innentől nemigen volt ideje az én munkámon morfondírozni. A sötétségből előbukkant az ígéret földje, amelyet ragyogóan megvilágítottak az égő házak meg a lángoló benzinkutak. Bombáink fél órával előztek meg minket, hogy tiszteletre intsék az ellenség fogadóbizottságát.
Sajna nem sikerült kellő tekintélyre szert tenniük, mert a németek telelődözték az eget színes nyomjelző gránátokkal. A pilótánk hol jobbra, hol balra kanyarodott, hogy egérutat leljen a lövedékek közt.
A gép elejében kigyulladt egy zöld lámpa. Ez jelezte, hogy fel kell készülni az ugrásra. A srácok felpattantak, és eligazgatták ejtőernyőjük bekötőzsinórját. Én is előkészítettem a fényképezőgépemet. Aztán kigyulladt a piros fény - az ugrás jele. A szomszédom volt az utolsó a sorban. Mielőtt kiugrott, visszafordult, és odakiáltott nekem.
- Én semmi pénzért nem vállalnám a melódat, haver! Túl veszélyes!
Azzal ugrott, és a repülőgép elnéptelenedett.
Egyedül maradtam az ajtónyílásban verdeső, tizennyolc szakadt bekötőzsinórral. Sosem voltam még magányosabb. Sokért nem adtam volna, ha együtt lebeghetek alá a többiekkel a lenti sötétségbe."

A számítás bevált, a fotók gyorsan elkészültek, Capa pedig az első csapatokkal diadalmasan vonulni kezdett Szicilia földjén. Olaszul nem, csak spanyolul tudott, de az amerikai katonáknak ez is elég volt ahhoz, hogy kinevezzék tolmácsuknak. Az első házban viszonylag jól elbeszélgetett a bent lakókkal, gazdagon megvendégelték őket, szóval győzteseknek kijáró jólétnek örvendtek. És keresni kezdték a sehol sem mutatkozó ellenséget... Aki eltűnt, mint a kámfor.

A fotós humora (Hajdú Tamás és a média)

Pillanatra megszakítom a Capa-sztorit (nem fut el!), mert érdemes fölhívni a figyelmet egy interjúra, amely Hajdú Tamás nagybányai fotós meglepő sikerét próbálja megfejteni. Számomra, aki évek óta követem munkásságát, nem a siker a meglepő, hanem az, hogy miért várakozott mostanáig a közvélemény ahhoz, hogy egy nyilvánvalóan kiemelkedő, sajátos szemléletű teljesítményt elismerjen. 

Tudjuk, persze, hogy akár a gyümölcsnek, a dolgoknak is be kell érniük. Bármilyen nyilvánvaló igazságnak idő kell, amíg utatv talál az elismeréshez. Ez történt Hajdú Tamás képeivel is. Olyannyira, hogy most aztán mindenkinek tetszik. De örvendek annak a kijelentésnek, hogy ő szeretne megmaradni annak, aminek érzi magát: kíváncsi, bámészkodó, sutaságokat, ferdeségeket, groteszk helyzeteket észrrevevő és rögzítő amatőrnek. 

De beszéljen a maszol.ro honlapján olvasható interjú, beszéljenek a képek!

Hajdú Tamás fotója

Capa-sztori: Jótékony hasmars

A harci eseményeket leszámítva is állandó veszély a haditudósító élete. Különösen a Robert Capaé: állandóan feje fölött lóg magyar állampolgárságának Damoklész kardja. Ideig-óráig szárnyai alá veszi egy-egy szerkesztőség, de a fronton annyi a parancsnok és olyan sokfélék, hogy ki tudja, mikor bukik le az ember? Az algiri csaták után, közvetlenül a sziciliai partraszállás várvavárt pillanata előtt egy rettegő hangulatában, amikor Capa azon töpreng, mikor toloncolják vissza Londonba, váratlanul egy fotós kolléga szolgáltat akaratlanul menlevelet. A sztori érdekes is, jellemző is és a véletlen mindenhatóságát példázza - ha nem is minden időkben, de döntő pillanatokban. Capa így meséli el könyvében (Kissé elmosódva. Emlékeim a háborúról. Park kiadó):

Monreale, Szicilia (1943): Tárt karokkal várják az amerikai csapatokat.
Foto Robert Capa

"Ott lézengtem a PR-részlegen, és kétségbeesetten vártam a csodát, ami történni szokott velem. Ezúttal a férfivécén következett be. Ott találkoztam ugyanis egy kollégámmal, egy háborús fotóriporterrel, aki rendkívül rossz állapotban volt. Elkapta szegényt a „babkonzervhasmars", de olyan erővel, hogy el sem moccanhatott a klotyóról. Elmesélte, hogy hónapokig tartó kiképzést kapott egy különleges feladat elvégzésére: ejtó'ernyővel kéne leugrania az első bevetésére induló légideszant-hadosztállyal. Arra kapott megbízást, hogy tudósítson a támadásról, de olyan beteg lett, hogy az utolsó pillanatban visszaküldték.
Egyébként elég filozofikusán szemlélte az ügyet. Az ejtőernyős ugrásért meg amúgy sem rajongott különösebben. Megragadtam az alkalmat, hogy egy hasmarssal két pasason is segíthessek - megkérdeztem, hogy nem helyettesíthetném-e. A kolléga üzenetet küldött a légideszantosok parancsnokságára, onnan meg egy repülőgépet küldtek értem, és elszállítottak Kairouan szomszédságába, a tunéziai sivatag kellős közepére, egy hatalmas, rögtönzött repülőtérre, ahol csapatszállító gépek százai sorakoztak felszállásra készen.
Betereltek a PR-sátorba, ahol nem más, mint az én londoni barátom, Chris Scott kapitány fogadott, akit Londonból épp a 9. csapatszállító alakulat PR-részlegéhez vezényeltek át. Előadtam neki a históriámat, teljes egészében.
- Egyszóval, te még mindig ellenséges idegen vagy, Cápa? És még mindig holmi piros hajú lányokat hajkurászol? - Megmutattam neki Pircsi fényképét. Hosszú ideig nézegette. - Tényleg nagy kár, hogy hősi halált fogsz halni az invázió során. Kénytelen leszek hazarepülni Londonba, hogy személyesen tudassam a szomorú hírt a piros hajú leányzóval. De a te kedvedért, Cápa, még ezt is megteszem.
Átkísért Ridgway vezérőrnagyhoz, a 82. ejtőernyős-hadosztály parancsnokához, és bemutatott neki. A vezérőrnagy roppant barátságos volt.
- Ha maga hajlandó együtt ugrálni a katonáimmal, és fotózni őket harc közben, fütyülök rá, hogy maga magyar vagy kínai vagy bármi más. Ugrott már valaha ejtőernyővel?
- Nem, uram.
- Nos, hát nem éppen természetes dolog, de azért nincs benne semmi különös."

Az útrakelésnek semmi akadálya tehát. De hogy lesz ebből fotó? És mikor? Erről a következő alkalommal...

Capa-sztori: Merre van a front?

El-Getter, Tunézia, 1943. Amerikai katonák a sivatagban
Fotó Robert Capa

Az 1943-as  algériai hadjárat továbbra is enyhén operett-ízű Capa könyvében (Kissé elmosódva. Emlékeim a háborúból. Park Könyvkiadó, Budapest), mintha a tudósító nem igazán tudná, hogy hol és mi történik. (Igaz, ha az akkor készült képeit nézegetjük, az előbbi kételynek még a  gyanúja sem áll fenn: a fotók pontosak, a látó ember jelenlétéről tanúskodnak - fotótanúságok.) Mókázna Robert Capa az olvasóival? Vagy csak saját magát fogja vissza attól, hogy túlságosan tragikusan fogja fel azt az eseménysort, amit neki túl kell élnie. És hogy túlélhesse, úgy kell beszélnie róla, mint egy nagy, szórakoztató kalandról. 

Alig menekült meg az aknafenyegetéstől, a szerencsés fotóriporter nyugovóra tér a táborban. "Éjféltájban hörögni kezdtek az oázisbeli sajtótábor sátrainak világítását biztosító generátorok, és mi is nyugovóra tértünk. Ellenőriztem, hogy szaharai zugocskámban nincsenek-e aknák meg poloskák, és eltökéltem, hogy nem álmodom semmiről. Mégis meglepett az álom. A sötét égboltot vérpiros és zöld fénysugarak hasították fel... vöröslő lövedékek... bombarobbanások... csupa fantasztikus dolog. A másik oldalamra fordultam hálózsákomban. Másnap reggel, amikor felébredtem, nem volt sátor fölöttem. A tábort éjszaka bombatámadás érte. A robbanások messzire röpítették az összes sátrat, de szerencsére senki nem sérült meg. Személyem általános irigység és csodálat tárgya lett, mivel moccanás nélkül végigaludtam az egész ramazurit. Az aknaepizód a feledés és megbocsátás jótékony homályába merült."

Miután a végzet ezúttal is megkegyelmezett Capának, ideje volt, hogy a harcok sűrűjébe vesse magát. Neki háború kellett, nem ilyen cserkész-kalandok. Útban a front felé végül teljesült a vágya: "Találtunk is háborút csőstül, még mielőtt eljutottunk volna a frontig. Az út fölött német vadászgépek cirkáltak, és pár percenként meg kellett állítanunk a dzsipet, hogy az árkok fedezékébe ugráljunk.
Bili és Érnie a hadosztály parancsnokságán maradtak. Én viszont hanyatt-homlok rohantam volna elkészíteni első felvételeimet. Azt mondták, menjek csak toronyiránt, másszak meg egy-két kis dzsebelt (ahogy az arabok hívják a dombjaikat), és húzódjak meg két dzsebel közt egy vádiban (ami a völgy arab neve). - Aztán csak kérdezz meg valakit, hol a háború - biztattak. - El sem tudod majd téveszteni.
Dzsebeleket és vádikat valóban találtam, dögivei. A 16. gyalogezred éppen ott ásta be magát, és a mély lövészárkokban a katonák leveleket írtak vagy könyveket olvastak. Szorgosan kérdezgettem őket, hol a háború. Mindnyájan a legközelebbi dzsebel felé mutogattak. Illetve akik a vádiban voltak, a dzsebelre mutattak, akik a dzsebelen ásták be magukat, a vádi felé.
Végül az utolsó és legmagasabb domb tetején vagy ötven pihenő harcosba botlottam, akik a tartalék konzervjeiket melegítették fel éppen. Az arcukról teljességgel hiányzott minden lelkesedés. Megkerestem a hadnagyukat, és megkérdeztem, merrefelé lövöldöznek. — Tudja a franc — felelte. — Csak annyit tudok, hogy az én szakaszom van a frontvonal élén.
Vigasztalásul a markomba nyomott egy konzervet. Már éppen kanalazni kezdtem volna a förtelmesnek ígérkező raguféleséget, amikor egy gránát süvített el fölöttünk, mire elhasaltam a földön, és magamra löttyintettem az egészet húsostul, babostul. A gránátot csakugyan a németek lőtték ki ránk, de jó pár száz méterrel odébb robbant. Amikor felemeltem a fejem, a hadnagy — aki meg sem rezzent - lenézett rám. Rohadtul önelégültnek látszott. Szégyenlősen feltápászkodtam, lesöprögettem magamról a babot, és megjegyeztem, hogy nézetem szerint ez a háború leginkább egy öregedő színésznőhöz hasonlít: egyre veszedelmesebb és egyre kevésbé fotogén.
A következő süvítésnél a hadnagy is lehasalt. A németek komolyra fogták a dolgot. "

Capa helyben volt. íróként és fotósként is nagykanállal ehette a háborút.

Capa-sztori: Harci kalandok Észak-Afrikában

Fotó: Robert Capa //Levi Chase amerikai vadászpilóta, Tunézia, 1943. április

Capa második világháborús tudósítói missziója 1943-ban kezdődött, Algírban, amikor a szövetségesek Tunisz bevételére készülődtek. Addigra már sikerült tisztáznia mindenféle félreértést akkreditálásával kapcsolatban s teljesértékű riporterként, egyenruhában csatlakozhatott a hadfiakhoz.

Az első benyomások csalódást okoztak számára. Lehnagolta a minden változatosságot nélkülöző sivatag, az éjszakai szálláson (egy algiri iskolateremben) nyüzsgő poloskák. Első kalandját, útban a tevrezett ütközethez,  néhány kaktusz tövében éli át, a regényben a lehető legkönnyedebb és leghumorosabb módon (á la Rejtő Jenő) adja elő, pedig lényegében már-már hajszálra az történik vele, mint ami később, Vietnamban. Csak ott már nincs aki röhögjön a végén...

"A kaktuszokkal nem is támadt semmi bajom, leszámítva azt a kis jelzőtáblát, amely az árnyékukban nőtt ki egy póznán. Egyre nagyobbnak láttam, ahogy a szemem elkerekedett. Német nyelvű volt, de könnyen érthető. Napszemüveggel is el tudtam olvasni. Ez állt rajta: VIGYÁZAT! AKNÁK!
Én aztán nem ugráltam. Meg se moccantam. Semmihez sem volt merszem. Akármennyire sürgetett a szükség, hiába - egy taposóaknának vajmi kevés kell ahhoz, hogy felrobbanjoin. Torkom szakadtából elordítottam sofőrömnek súlyos helyzetemet. Tudtára üvöltöttem, hogy egy aknamező kellős közepén állok. A jelek szerint iszonyú mulatságosnak találta a dolgot. Jómagam semmi okot nem láttam a röhögésre. A saját lábnyomaimon sem mertem visszalopakodni, mnert az első lépésektől fel nem robbant aknák időközben talán meggondolták magukat. Inkább a sofőrt noszogattam, hogy lóduljon, és hozzon ide valakit egy detektorral. 
Letolt gatyával estem csapdába. Ott szobroztam az elhagyatott, néma sivatagban, egy hülye kaktusz mögött és a homokhoz szögezve, félpucéran dacoltam a halállal. Még a gyászjelentésem sem fogja elbírni a nyomdafestéket.
Hosszú órákkal később visszaérkezett a sofőröm egy aknaszedő alakulattal meg a Life fotóriporterével. A pasi vadul végigfotózta az aknamentesítésemet. Aztán közölte, hogy ezek lesznek a nap legizgalmasabb képei, nem vitás, mivel a támadást leállították.
Ideszállították ugyanis Rommel elitseregét, a Hermann Göring páncéloshadosztályt, hogy megakadályozzák az előretörésünket. A csalódott újságírók visszafordultak, és Gafsától néhány kilométerre, egy kis oázisban táboroztak le.
A sajtótábor estére már az én históriámtól visszhangzott. A tudósítóknak egyelőre megtiltották, hogy a harci helyzetről beszámoljanak, így aztán az én kis kalandom lett a kedvenc téma a levél az otthoniaknak műfajban." (Robert Capa: kissé elmosódva. Emlékeim a háborúból. Park Könyvkiadó)

A későbbiekből majd kitetszik, hogy  a Capa harci kalandjai általában derűsek, humorosan kihegyezettek, ami nem az események, hanem a szerző érdeme, aki olykor megpróbálja elhitetni velünk, hogy a háború, leszámítva a tragédiákat - kész kabaré...