Tizenöt 1956-os fénykép emlékezete (III - befejező rész)

7.

Haris 56-os fotóiról a Fotóművészetben

Haris László több ízben is, s nem csak Magyarországon, kiállította ’56-os „túlélő” felvételeit. Előhívásuk, kidolgozásuk, majd megsemmisítésük körülményeiről az alábbiakat mesélte:

„November 2-án biztos, hogy nem hívtam elő, utána következett november 4-e! Szörnyűséges reggel köszöntött ránk, hiszen 2-án és 3-án nyugalom volt, de 4-én, ami vasárnapra esett, hajnalban óriási lövöldözésre ébredtünk, soha nem hallott mennyiségű lövedék csapódott be – hallhatóan egész közel (lehet, hogy ötszáz méterre!) -, mindenesetre nagyon ijesztő volt. Bekapcsoltuk a rádiót, hallottuk Nagy Imre beszédét, hallgattuk, amint segítséget kér a világtól, hallottuk, hogy csapataink harcban állnak, hallottuk, hogy megtámadták a szovjet csapatok Budapestet; és láttuk, hogy nagy baj van. Szüleim emlékeztek még a háborúra, úgyhogy az egész ház szépen levonult a pincébe. Talán egy hetet töltöttünk ott, ugyanúgy az óvóhelyen, mint a háború alatt... Fontosnak tartottam, hogy ezek a felvételek elkészültek. Hosszasan nem mentünk iskolába, szénszünet is volt, talán valamikor január végén kezdődött csak el az iskola. Bőven volt időm arra, hogy előhívjam a képeket és megcsináljam a nagyításokat. Nem félhettem nagyon, mert bevittem ezeket a képeket az iskolába, amikor újra elkezdődött a tanítás, és rég bevált szokásom szerint, ahogy az iskolai kirándulások után is, mutogattam az osztályban őket, és adtam belőlük a barátaimnak. Így volt 1957 elején, és biztos vagyok abban, hogy még mindig akad olyan osztálytársam, aki őriz talán egy-két fotót.”

1957 őszén Haris László elsős gimnazista lett. Következett az illegális cserkészcsapatban való részvétele: a kis társaság természetjáró csoportként álcázta magát, s ilyen akkoriban sok működött Magyarországon. A súlyos ’56-os perek lezajlása után a hatóságok rendre „rászálltak” az ilyen és ehhez hasonló illegális szerveződésekre is. Embereket építettek be, másokat lekaptak, behívtak. Házkutattak.

1960-ban Haris László és társai úgy gondolták: jobb, ha meghúzzák magukat. A vészjelet egy barátjuk esete adta meg, aki elmondta nekik, hogy jelentést kell írnia róluk, tehát ne beszéljenek előtte kompromittáló dolgokat... Az első letartóztatások hírére Haris László úgy döntött: az ’56-os képeket a hatóságnak nem szabad megtalálnia!

„Fogtam magam – ez 1960 őszén történt –, és az összes negatívot (amelyeket egész rendesen karbantartottam) és kópiát, amit össze tudtam szedni – elégettem!... Pontosabban akkor azt hittem, hogy mindet. Beledobtam a tűzbe, s magam láttam, hogy elégnek! A negatívok is, meg a kópiák is, hogy ne legyen semminek nyoma.”

A leendő művész ekkor 17 esztendős volt. A történet pedig így folytatódik:

„Teljesen véletlenül, valamikor 2000-ben, itthon, már itt a Mátyás téren (ahol 1976 óta lakunk), a régi dolgok közt kutatva fölfedeztem két 1956-os képemet! Ezek nem a kockák, hanem a 6×9-es nagyítások, mert a negatívokat tényleg elégettem! Nincs remény tehát, hogy belőlük találok valamit. De ezt a két kópiát jó negyven évre rá, megtaláltam. Ekkor én már ismert fotográfus voltam, egy cikk is kerekedett a történetből, a Népszabadságban jelentette meg Trencsényi Zoli barátom 2000. október 23-a környékén, talán pontosan 23-án! Ebben én elmondtam az 1956-tal kapcsolatos élményeimet, és azt is, hogy ez a két kópia véletlenül került elő, jóval az „elégetés” után. Egy kép is megjelent a lapban, „A NÉP" című fotóm.”

8.

Ezután már ismert a történet.

Haris László történelmet írt 1956-os fotóival. Természetesen, nem ezek teszik őt jelentős fotóművésszé, inkább csak árnyalják szakmai életútját, művészi etikájának hitelét.

Erdélyben, a Székelyföldön jól ismerik munkásságát, igénybe veszik jelentős szakmai tapasztalatát, alkotó táborokba hívják, kiállításokon szerepeltetik képeit. Szakmai remekléseknek tartott panoráma-felvételei ugyanazt a totalitás-igényt juttatják kifejezésre, amely valamikor elindította őt Budapesten, 1956 harcos helyszínein.

Felhasznált források:

Haris László: 73 év fontosabb állomásai – kéziratban

Baki Péter: 15 előkerült fénykép. Haris László 56-os felvételei - Fotóművészet, 2006. 3-4. szám.

Szakolczay Lajos: Jövőkép – gyerekszemmel. Magyar Napló, 2006 / 10. szám

Medveczky Attila: Az értékes fénykép nem ég el. 2012; http://www.eredetimiep.hu/

Tizenöt 1956-os fénykép emlékezete (II)

4.

Haris-fotó a Magyar Napló hátlapján

A Szakolczay-interjú jóval több ’56-os emlékezésnél. Benne van Haris László fotóművésszé válásának korai motivációja is, a családi és környezeti hatásokkal egyetemben.

Fotózni ugyanis a nála nagyobb bátyja példájára kezdett.

„Engem már egészen kicsi gyerekként nagyon érdekelt a dolog s az, amit ő csinált, úgyhogy én már a szó szoros értelmében hatéves koromban fényképeztem. Kaptam egy Kodak box gépet, ami 4×6 és feles képeket csinált (ez a film méret ma már nincs is, eltűnt a világból), s megtanultam a bátyámtól előhívni a képeket. Lehetett Devofort és Fixofort vegyszereket kapni hozzá, és tudtam kontaktolni, tehát azonos méretű papír kópiákat csinálni. Még most is van olyan képem, amelyet hatéves koromban készítettem. Ahogy nőttem, egy kicsit mindig tökéletesítettem ilyen irányú tudásomat. Tíz-tizenkét éves koromra már egész jól tudtam fényképezni. Például az említett Somorjai tanár úr–féle osztálykirándulásokon rengeteget fényképeztem, otthon megnagyítottam, majd bevittem az iskolába s egy forintért árultam a képeket. Osztálytársaim örömmel vásárolták meg tőlem őket. Még most is vannak olyan képeim, amelyeknek a hátára ráírtam a dátumot meg azoknak az osztálytársaimnak a nevét – Tancsa, Turopoli, Szalmási, Kulcsár –, akiknek készítettem a nagyításokat.”

5.

A kamasz Haris Lászlónak nincs közvetlen, amolyan „forró” 1956-os élménye, mert a forradalom napjainak jó részében odahaza tartózkodott: szülei féltették, hogy bajba keveredik. Épp elég izgalom volt a számukra, hogy László műszaki egyetemre járó bátyja már az első napokban bement az egyetemre, ott beállt egyetemi nemzetőrnek, s utána semmi hírt nem hallottak róla, egészen november 4-éig, amikor a parancsnokuk szélnek eresztette az egyetemista fiatalokat, hogy életüket megmentse. Haris bátyja szerint akkor már erősen tűz alatt volt a Szabadság híd, s ő a híd végének pillérei között kúszott át.

Ehhez képest a gimnazista Lászlónak „szerencséje” volt...

– Október 23-án mi délutánosok voltunk, és Péter tanár úr, a tornatanár bejött az osztályba, hogy néhány gyerekkel (közülük az egyik én voltam), a tanáriból egy heverőt átcipeltessen a Dugonics utca melletti Vajda Péter utcába, a kárpitoshoz – olvashatjuk a Szakolczay Lajosnak adott interjúban. – Már kezdett sötétedni, amikor tanítás után elvittük a műhelybe a heverőt. Gyalog jöttünk hazafelé. A Kálvária tér sarkában volt egy közért, és még járt a villamos. Láttunk egy embert, aki valami ládarakás tetején állt és szónokolt, s már hallani lehetett a lövéseket a Rádió felől. A Szigetvári utca csak egy ugrásra van onnan, úgyhogy otthon is hallották a lövéseket. Édesanyám nagyon aggódott, nem tudta, miért értem későn haza. Édesapám már hazajött a gyárból, és este a rádióra tapadva figyelték a híreket. A következő napokat otthon töltöttük. Miután a bátyám elment, engem nem engedtek ki az utcára – és annál én jobb gyerek voltam, hogy szüleim tiltása ellenére kimenjek! Úgyhogy szót fogadtam, és otthon maradtam. Az eseményekről a rádióból értesültünk...

Haris László arra is emlékszik, hogy azokban a napokban nehéz volt élelmiszert beszerezni, bár közvetlen életveszély a környékükön nem volt. Édesanyja járt ki a közeli Teleki-térre, s ő mesélte, hogy az oda érkező falusiak rengeteg élelmet hoztak és mindent nevetségesen olcsón árultak... Édesapja egy-két napi otthonmaradás után bement a gyárba, majd ott beválasztották a munkástanácsba, de esténként hazajött a családhoz.

– November 2-a gyönyörű szép nap volt, mert megtudtuk a rádióból, hogy a szovjet csapatok elhagyták Budapestet. Úgy látszott, győzött a forradalom. Csend volt a városban, sütött a nap. Ekkor kaptam engedélyt a szüleimtől, hogy elmehetek fényképezni...

Ezekkel a szavakkal indította képzeletbeli fotós sétáját Haris László a Magyar Naplóban közölt 2006-os interjúban.

6.

A fotós séta akár pár mondatban is összefoglalható, de a csodával határos módon előkerült fényképek megérdemlik a történelmi eseménynek kijáró felidézést, részletezést. Ehhez a fotóművész által a leghitelesebbnek és legpontosabbnak tartott forrásdokumentumot, a Szakolczay-interjút hívjuk segítségül, a Haris László fotóinak társaságában.

(Az itt következő emlékezés-füzér az interjú szövegére épül, a mesélés kedvéért mellőzve a közbevetett riporteri kérdéseket.)

A NÉP (Szabad Nép székház)

Indulunk Amerikába!

Iparművészeti Múzeumnál

Magyar tank a Kilián laktanyánál

Kilőtt szovjet tank a Kiliánnál

Kisfaludy utca

Ásatás a Köztársasági téren

Szabad Magyar Rádió

Múzeum körút

Otthon Áruház

Pollack M. tér

– Első utunk a Köztársaság térre vezetett. Ott láttam az ásatásokat – tudod, akkoriban az a hír járta, hogy a Köztársaság tér alatt, a pártház körül földbe vájt alagutakban, politikai foglyokat őriznek. Az ávósok által megkínzott foglyokat. S ezeket elkezdték ott – markológéppel – kibontani... Utána kimentünk az Erkel Színház mellett vagy a pártház mellett valamelyik utcán a Rákóczi útra. Nem volt szétlőve teljesen, viszont az Otthon Áruházat (amely akkor a Divatcsarnok volt), elképesztően szétlőtték!...

– Emlékszem, az utcán járkáló emberek nagyon szívélyesek és boldogok voltak. Kedvesen mindenféléről szót váltottak – adták egymásnak a híreket (gondolom, ennek egy része igaz volt, más része nem), és azt beszélték, hogy az épületet az oroszok bombázták le. Nem tudom, igaz-e? De az biztos, hogy földig le volt rombolva a négy- vagy ötemeletes épület. Pedig tudomásom szerint ott nem is volt semmiféle forradalmi góc. Legalábbis nem hallottuk, hogy lett volna ott valami ellenállás... talán valamelyik ablakból rálőhettek egy orosz tankra? És ezt azután csinálták...? De hogy ilyen „elmebeteg” dolgok történtek, arra pár száz méterrel később, a Rókus kápolnánál jöttünk rá.

– A Rókus kápolna úgy helyezkedik el, hogy ott egy kicsit megtörik a Rákóczi út, s a Rákóczi útnak az egyenes vonalába – mintegy – beleugrik a Rókus kápolna. Teljesen szétlőtték! A tornyát lelőtték, és nagyon sok belövést kapott. Ezt is lefényképeztem. Aztán mentünk tovább a Múzeum körúton a Kálvin tér felé. A Kálvin-téren találkoztam egy pénzgyűjtő akcióval – tudom, hogy több is volt a városban, én mindenesetre itt láttam: a forradalom árváinak felállítottak egy becsületkasszát (egy katonaládát vagy faládát, fedele kinyitva), és tele volt százforintosokkal! Egy cédulát olvashattunk fölötte: „Forradalmunk tisztasága megengedi, hogy így gyűjtsünk mártírjaink családjának". Ezt is lefényképeztem.

– A Rákóczi út és a Körút sarkán még állt a Nemzeti Színház, és a Népszínház utcával szemben ott állt a Szabad Nép Székház. Ennek az épületnek a földszintjét, a Körút felé eső részt egy nagy könyvesbolt, a Szikra Könyvesbolt foglalta el. Ezt a forradalom alatt – nyilván a kirakat tele volt Marx, Engels, Sztálin és Rákosi műveivel – betörték és a könyveket máglyára dobták. Még lehetett látni a betört kirakatot és a könyvégetés nyomait. A hatalmas betűs SZABAD NÉP feliratot a tömeg le akarta verni (vörös csillagot akkor már rengeteget levertek a városban), és amikor nekikezdtek, nem verték le teljesen a szöveget; hanem annyit meghagytak: A NÉP! A Szabad Nép feliratból ez lett: A nép! Fantasztikus ez a fotó! Nyilván gyerekként is észrevettem ennek a fenségét, hogy „a nép, mint büntető hatalom"! – és lefotóztam...

– Annyi esztelen pusztításnak volt nyoma... Valószínű – ezt én nem tapasztaltam, csak a hírekből és az elbeszélésekből tudom –, hogy ... az orosz katonák féltek. Persze hogy féltek. Mert egyrészt azt sem tudták, hol vannak, másrészt egy városban tankkal közlekedni borzasztó veszélyes. Láttunk kiégett tankokat, amelyeket Molotov-koktélokkal gyújtottak föl. És el tudom képzelni, hogy ezek a katonák nem is csak pusztítási szándékból, hanem félelmükben lövöldöztek össze-vissza. Hogy így talán senki nem mer odamenni a közelükbe. Nem tudom, ez hogy lehetett...

– Utána a Kálvin tér felé fordultunk, a Múzeum körútra. Ott volt az a széttaposott villamos, egy 49-es, eléggé roggyant állapotban (egy tank ment neki), azt lefényképeztem... S mielőtt a Kálvin térre értünk, bementünk a Bródy Sándor utcába, a Rádióhoz. A Rádióról tudtuk, hogy hatalmas harc helyszíne volt a forradalom indulásakor – és valóban, le tudtam fényképezni az összedőlt, szétlőtt épületet, előtte a vászonra írt fölirattal, hogy „Szabad Magyar Rádió". Készült egy pár felvétel a Nemzeti Múzeum háta mögött is, ahol szintén látszottak a harc nyomai. Ott készült az egyik kedvenc képem, a Pollack Mihály téren, egy oldalkocsis motorosról, aki éppen indul valahová. Ez nagyon jellemző: viharkabát (mint viselet) és motorral indulás valahova... Utólag azt a címet adtam a képnek, hogy „indulunk Amerikába".

– /Reggel/ Tíz óra tájban indultunk, s olyan három-négy óra tájban érkeztünk haza. Novemberben már korán sötétedik, s ennek a gépnek fénymérője sem volt. Nagyon izgalmas volt technikailag, mert egy táblázatból lehetett megállapítani, hogy mennyit kell exponálni. Akkor így fényképeztek az emberek, de én akkor már elég jól ismertem ezeket a paramétereket, és ezért sikerült ilyen változó körülmények között, városban is, használható képeket csinálni. A Kilián laktanya nagy élmény volt: ott állt a kapuban egy magyar tank, amire azt mondták, hogy Maléter tankja. (Hogy az volt-e, nem tudom, mindenesetre a Kilián laktanyának Maléter volt a parancsnoka, és ez egy magyar tank volt, hatalmas Kossuth-címerrel az oldalán.) Ez a tank láthatóan beállt a főbejáratba – hogy őrizze az épületet...

– Vele szemben pedig – talán negyven-ötven méterre a Kálvin tér felé (még a Kilián épület előtt) – állt egy orosz tank, amely ki volt lőve. Lefényképeztem. A tank elején volt egy körülbelül ötven-hatvan centis luk. Azt mondták, hogy a páncéltörő lövedék ott hatolt be. Oda bele lehetett nézni... Nem tudom, hogy ezt lefényképeztem-e, vagy ha igen, akkor nem sikerült a felvétel, mert természetesen a tank belsejében sötét volt. De arra emlékszem, szemmel jól lehetett látni, hogy bent emberek vannak... „összesült" emberek. Nyolcvan centisek, borzasztó látvány volt. Azok az orosz katonák, akik ott benn voltak – mikor a tank felrobbant és kiégett –, mind megégtek. Magát a tankot lefényképeztem. Aztán mentünk tovább, s itt készült a leggyönyörűbb képem, a Kisfaludy utca és Üllői út sarkán: egy magyar tank áll a Kisfaludy utcában, Kossuth-címerrel, vele szemben éppen jön egy teherautó kapaszkodó forradalmárokkal, és az előtérben egy puskás ember halad. Ez a felvétel, (nem is tudom, hogy sikerülhetett!), mai szemmel is remek. Ma is vállalnám, és örülnék, ha ilyet csinálnék hasonló szituációban!

– A Kisfaludy utca után a Corvin-köz következett... S emlékszem még a Práter utcára. A Práter utcában volt egy csata, azt is lefényképeztem. Ma nincs meg erről a képem. Akkor egyetlenegy tekercs filmem volt, és a Taxona gép ötven felvételt csinál (mert nem 24×36-os, hanem 24×24 milliméteres kép fér rá egy tekercsre). Én tehát olyan harminc-negyvenszer, maximum ötvenszer kattintottam. Részben hiányos tudásom, részben a kezdődő sötétség következtében természetesen a felvételeknek egy jó része nem is sikerült. Mindenesetre a Corvin-közben is készült egy-két kép, és a Práter utcáról is volt vagy három képem...

(Befejezése következik)

Tizenöt 1956-os fénykép emlékezete (I)

1.

A Pártháznál * Fotó Haris László

A rendkívüli események tövében szinte természetes, hogy rendkívüli teljesítmények nyílnak. A magyarországi 1956, s különösen annak budapesti forgataga, minden bizonnyal ilyen események lehettek, megtermékenyítve egész nemzedékek fantáziáját, tettvágyát.

A forradalmi történések lüktető napjaiban teljesen természetes volt, hogy lelkes kamaszok maguk is fegyvert ragadtak és beálltak nemzetőröknek Budapest barikádjain. Hozzájuk képest a tizenéves, általános iskolába járó Haris László tette, aki 1956. november 2-án szülői engedéllyel és nagybátyja személyes felügyeletével bejárhatta – fotózó bátyjától kölcsönvett fényképezőgéppel – a forradalom rádióadásokból megismert helyszíneit, első olvasatra banálisnak és ártalmatlannak tűnhet.

Mint később kiderült, nem volt az. Mert Haris László a séta alatt önfeledten fotózott – mindent, amit látott. És büszkén ment haza a zsákmányával – a gépben található filmmel.

Két nap múlva bekövetkezett a szovjet invázió. A forradalom elbukott. A kamaszfiú a kényszerűen megnyúlt iskolai szünet alatt előhívta a képeit és kópiákat, nagyításokat készített róla, majd 1957 elején, mikor újrakezdték a tanítást, osztálytársainak bőven juttatott belőlük. Valamivel később, látva az 56 utáni retorziókat, megijedt: ha megtalálják nála a felvételeket, komoly baja történhet, s elégette a filmeket és a kópiákat. Ezek után úgy tűnt, hogy 1956 képi emléke már csak a szívében él tovább.

2.

A kamaszfiú időközben fölnőtt, szakmát tanult, szép sikereket ért el a fotóművészet . és általában a művészetek – terén. Az odáig vezető útját így foglalja össze 73 év fontosabb állomásai című, rendelkezésünkre bocsátott, 2016 szeptemberében kelt életrajzi visszaemlékezésében:

„1957-ben már Vörösmarty-s diákként belépek egy illegális cserkész csapatba. Együtt járjuk a természetet, nyaranként táborozunk azóta is. Az együtt töltött túrák, lelkigyakorlatok, a hatvan éves barátság rengeteg közös élménye ma is a legfontosabb számomra.

1968 nyarán diploma a Budapesti Műszaki Egyetemen. Ha valaki utána számol az éveknek, hamar rájön, hogy valami hiányzik. Hát igen, másodéves egyetemistaként rájöttem, hogy a fényképezés, a film és általában a művészetek jobban érdekelnek, mint a műszaki tudományok. Ekkor érnek Magyarországra a francia és a lengyel új hullám filmjei. Harmincszor nézem meg Wajda Hamu és gyémántját, minden időmet kitöltik Truffaut, Godard, Kawalerowicz, Munk, Wajda és Polanski filmjei, jönnek a japánok, a Homok asszonya, a Vihar kapujában s mindenek fölött Fellini. Az Egyetemi Színpadon Perneczky tart hihetetlenül izgalmas előadásokat a modern képzőművészetről, nem csoda, hogy háttérbe szorul a perdület vektor nyomatéka és abba hagyom az egyetemet. Két év múlva szüleim és nálam okosabb barátaim tanácsára (lásd: cserkész csapat) mégis folytatom és be is fejezem az egyetemet; gépészmérnök vagyok.

1968 szeptember. Házasság Ildikóval. Nagy örömünkre öt gyermekünk születik, akiktől – egyelőre – kilenc unokánk van.

1969 Szürenon kiállítás Budapesten. Művészi pályám igazi kezdete. Az akkor szerveződő Új Magyar Avantgarde művészeiben találom meg a leginkább inspiráló, ihlető legfontosabb társakat. Néhány név a teljesség lehetetlen igénye nélkül: Csáji Attila, Csutoros Sándor, Molnár V. József, Haraszty István, Pauer Gyula, Hencze Tamás, Lantos Ferenc, Karátson Gábor, Papp Oszkár, Türk Péter, Prutkay Péter. A Szürenon után több, mint 10 évig csak képzőművészeti kiállításokon szerepelek fotóimmal.

1970-73 Balatonboglári Kápolna Tárlatok. A Galántai György által bérelt kápolnában szabad kezdeményezésként megvalósuló tárlatok, rendezvények, koncertek, színi előadások hamar kivívták a Központ rosszallását. A ránk küldött rengeteg manipuláló, fenyegető, aggódó és ígérgető, közben folyamatosan jelentő ügynökök hálózata még ma is felderítetlen. Személyük nem is lényeges, mert a lényeg az, hogy a Pártközpont négy évi manipulációja sem tudta a boglári Kápolna Tárlatokat olyan irányba terelni, ami a hivatalos kultúrpolitika számára elfogadható lett volna. Ekkor jött az Übü királyi fordulat: egy osztag állig felfegyverkezett katona megtámadta a Kápolnát, ahol épp színi előadás folyt. Mindenkit kizavartak, majd befalazták (!) a kulccsal egyébként biztonságosan zárható kápolnát.

1973-1980 A szűkülő kiállítási lehetőségek miatt konceptuális művek, performanszok korszaka egyedül és közösen Csutoros Sándorral, Molnár V. Józseffel, Szemadám Györggyel.

1980-1990 Boldog, nyugalmas tíz év a Pannónia Filmstúdióban. Már kizárólag a fotográfiával foglalkozom, megismerkedek az animációs filmkészítés technikájával, sok kitűnő művész baráttal, Orosz Istvánnal, Reisenbüchler Sándorral, Horváth Máriával, Jankovics Marcellal, Dargay Attilával, Szoboszlay Péterrel, Vajda Bélával, másokkal. Orosz Istvánnal közösen rendezett animációs rövidfilmünk az Apokrif.

1990-ben rendszerváltás a Pannoniában is: egyszerre kapom meg tíz éves munkahelyi hűség jutalmamat és felmondásomat. Azóta vagyok „szabadúszó” művész és kényszervállalkozó.

1989-ben alapító tagként bekapcsolódok a Nemzetközi Kepes Társaság munkájába. Ez a magyar Kepes György nevét viselő nemzetközi társaság művészekből és tudósokból áll. Célja a Kepes-i gondolat korszerű tovább éltetése, a művészet és tudomány határterületeinek művelése, az új tudományos eredmények hasznosítása a művészetekben.

1996 óta napjainkig újra fényképezek absztrakt fotókat festmények apró részleteiről. Az 1973 előtti munkák folytatása ez. A világ fölfelé és lefelé tartó végtelenségének megnyilvánulásai ezek a szokatlanul nagy méretű – több méteres - fotográfiák.

2007-ben meghívnak rendes tagnak a Magyar Művészeti Akadémiára. A Makovecz Imre által alapított Akadémia meghívása nagy megtiszteltetés, a Kecske utcai megbeszélések, rendezvények, előadások pedig meghatározó, fontos kulturális események számomra.

2008-tól munkáim jelentős része a digitális fényképezés speciális lehetőségeivel foglalkozik, több idősíkot rögzítő panoráma képeket készítek. Az új képek nagy része Erdélyben készült, ezek összetartozásunk, sorsunk azonosságának jelképei.

2011. november 5-én a Művészeti Akadémia köztestület lett. Az Akadémia Felügyelő Testületének megválasztott, majd 2014-ben újraválasztott tagjaként energiáim nagy részét leköti a munka és az aggodalommal terhes remény, hogy az Akadémia méltóvá tud-e válni megfogalmazott céljaihoz. Az eredményről majd utódainkat kell megkérdezni 50-60 év múlva. „

3.

Ágyú az Üllői úton * Fotó Haris László

A fentebb leírtak sorában, azokhoz mérten csupán egy apró mozzanatnak tűnik az alábbi közjáték:

2005-ben a neves Kolta fotógalériában Haris László tárlatot rendez. A nyilvános megnyitó beszélgetésen szóba kerül az 1956-os fotós kaland, meg sajnálatos sorsuk is – hogy akkor készült fotói elvesztek a közönség számára. A fotóművész elmeséli, hogy az ezredfordulón, hála rendetlenségének, előkerült ugyan néhány nagyítása, de a nagy többség megsemmisült.

Az érdeklődő közönség soraiban jelen van egykori gimnáziumi osztálytársa, jó barátja, Varga László, aki pár hétre rá bevallotta: nála megtalálható 15 nagyított kép az „56-os sorozatból.

„Ő 1959-ben eljött hozzám – emlékezett vissza a művész egy 2012-es interjúban –, és nagyítottam számára egy sorozatot, amit megőrzött, s mikor angol barátai Budapestre jöttek, megmutatta nekik ezeket a fotókat.”

Az így csodával határos módon visszanyert, cakkosan körbevágott 6×9 cm-es fényképeket Haris László számítógép segítségével kijavította, és felnagyította. Elkészültük körülményeiről, az 1956. november 2-án tett fotós sétáján általa látottakról-tapasztaltakról részletesen beszámolt abban a nagyszabású interjúban, amit Szakolczay Lajos készített vele és Jövőkép – gyerekszemmel címmel tett közzé a Magyar Napló című folyóirat 2006/10. számában.

(Folytatjuk)

Hitvilágok - képi lenyomatban

Rendhagyó, s egyben nem mindennapi tárlat avatására jöttünk össze:  megszemlélni Márton Ildikó fotóit. A falakon látható képekkel igazából egy ihletett, igen alapos műhelymunka gyümölcsei révén, művészi vallomás gyanánt szembesülhetünk – olyan gesztus ez, ami ritkán történik meg az átlagember életében. Az alkotás ugyanis, még az is, ami összehangolt munka, közösségi erőfeszítés eredménye, mélységesen személyes tevékenység, s a végső eredmény bejelentéséig illik diszkréten kezelni.
Természetesen, amennyiben a művész egyetért vele, vagy egyenesen ő maga a kezdeményező, akkor éljünk bátran a lehetőséggel, s ártsuk bele mi is magunkat abba az ügybe, amiről előbb-utóbb úgy is kiderül, hogy mindannyiunkra tartozik.
Márton Ildikó ritka kegyben részesített bennünket azáltal, hogy megosztotta velünk azokat az elképzeléseit, ötleteit és talán kételyeit is, amelyek a Corvina könyvkiadó felkérésére illusztrálandó istenes versgyűjtemény – munkacíme Isten oltó-kése – lehetséges képi anyagára vonatkoznak.

Magyarán az történt: felkérték, hogy szellemileg-hangulatilag illeszkedő fotókkal tegye ki a megfelelő grafikai hangsúlyokat és árnyalatokat. Az, hogy mindezt milyen forrásból és milyen fokú átéltség révén sikerül neki elérnie, most itt áll a szemünk előtt – a könyvbe emelt 33 magyar költőtől válogatott 33 istenes vershez többé-kevésbé illeszkedő tárlatba rendezve.
A döntés joga, mint tudjuk, a szerzőn túl a majdani könyv szerkesztőjét illeti meg, mi inkább csak véleményt alkotunk/mondunk, pontosabban csak rezonálunk az elképzelésre. Ehhez viszont nem árt ismerni az illusztráció készítés belső elvárásait. Legszerencsésebb megoldás, ha kép és szöveg kölcsönös egymásra hatással illeszkedik össze. Erre azonban csak két, szorosan együtt gondolkodó, kortárs alkotó képes. Konkrétan, ez a verseskönyv „hozott anyagnak” számít, amelyhez az illusztrátornak – esetünkben a fotósnak – mindvégig igazodnia kell. Művészi szabadsága ott rejlik a 33 szerzőtől származó szöveg értelmezési módja mögött, s a cél az, hogy e nehéz szolgaságból felemelt fővel, önerőből kerüljön ki. Ennek különféle alkotói módszerei és fogásai vannak, amiket a képíró művészek maguk alakítanak ki hosszabb-rövidebb tapasztalataik alapján.

Anélkül, hogy befolyásolni szándékoznám a tisztelt látogatókat, megkísérlem a továbbiakban osztozni velük személyes benyomásaimmal, az eredményt illetően. Abból indulok ki, hogy nem kérem a fotóművésztől minden áron számon, hogy első látásra is felismerhetően, egyértelműen utaljon illusztrációjával egy-egy szöveg tartalmi vonatkozásaira. Az sem nevezhető bajnak, ha úgy tűnik, hogy egy-egy képnek és hozzá rendelt szövegnek látszólag nem sok közük van egymáshoz.
Az összefüggések mindig mélyebbek kell hogy legyenek a látszatnál és a direkt ábrázolásnál. A vérbeli szakralitás éppen azáltal emelkedik a vulgárisan realista világlátás fölé, hogy rezdülésnyi sejtések, érzések és sugallatok formájában, az átlényegítés ködös, leheletfinom fátylát soha meg nem sértve utal vissza tárgyára, újra és újra feltett kérdések formájában kísérletezik a maga módján a megismeréssel. A direkt utalások, a durva egyszerűsítések mindig levesznek a hatásból – ahelyett, hogy erősítenék azt –, ám ha az illusztrátor munkáját összefüggő egésznek tekintjük, amely nem nevezhető egyszerűen 33 értelmezés mechanikus összegének, akkor felfedezhetjük munkájában a koncepció egységét, azt az átfogó víziót, amellyel a művész felszabadítja magát alárendelt helyzetéből és 33 illusztráció helyett 33 ihletett megnyilvánulásból összeálló, egységes mozaikképet illeszthet az amúgy ugyancsak szellemi-művészi egységre törekvő szövegválogatás mellé.

Márton Ildikó tárlatának anyagából

Milyen ez a művész által megjelenített szakrális képvilág? Láthatjuk: kemény, erős vonásokkal és hangsúlyokkal felrajzolva, kizárólag fekete-fehér színvilágba transzponálva. Mindezzel a szerző azt is sugallja a számunkra, hogy hitvilágának képi lenyomatát igen határozottnak, líraian erőteljesnek, grafikusnak képzeli el, mellőzve minden szépelgést és fölösleges cicomázást, hátat fordítva a hatásvadászat esetleges csáberejének. Az a tény, hogy a sokféle megközelítésnek egységes nyelvezetben és vizualitásban képes volt eleget tenni, a szerző és feladata szerencsés egymásra találásával magyarázható.
Most már csak azt kell mérlegelnünk, hogy Márton Ildikó itt látható munkái megfelelnek-e a magyar költészet legjobbjaitól származó szakrális költészet megvilágosítóinak? Idáig jutva, szubjektív válaszom egyértelműen egyszerű: igen!
A többi a kiadó és az olvasó dolga. Kívánjunk hozzá mindnyájuknak sok sikert! Ezennel a kiállítást megnyitottnak tekinthetjük.

Csíkszereda , 2016. szeptember 15.

Vendégbejegyzés: Székedi Ferenc - Ádám Gyula szakrális tárlatáról

Manapság mindenki fotózik, sőt azt is mondhatnám, hogy szűkebb és tágabb hazánkban, Csíkban, a Székelyföldön, Erdélyben kiváló fotóművészekben sem szűkölködünk. De akkor mi teszi mégis egyedivé Ádám Gyulát a fotóművészek között?

Ahhoz, hogy ezt a titkot megfejtsük, két úton kell elindulnunk. Az egyik Ádám Gyula viszonya az emberekkel, másik Ádám Gyula viszonya a képzőművészettel. Maradjunk az elsőnél és kérem, ne döbbenjenek meg, de egy kvantumfizikai példával kezdem. Az egyik legnagyobb német fizikusnak, Heisenbergnek létezik egy úgynevezett határozatlansági tétele, miszerint a mikrovilágban egy részecske helyét vagy sebességét egy időben nem lehet pontosan meghatározni. Sőt, bármiféle agyon technicizált eszközzel is próbálnánk megtenni, annál nagyobb lenne a tévedésünk, mert maga a megfigyelés is hatással van a megfigyelt objektumra.

És azt hiszem, önök már értik is, hová akarok kilyukadni.
Amikor egy fotós embereket, kisebb vagy nagyobb csoportokat fényképez és ők ezzel tisztában vannak, akkor megváltozik a viselkedésük: immár nem ugyanazok, akik voltak, hanem mássá válnak: lehetnek félénkek, modorosak, elutasítók, vidámak, szomorúak, közömbösek, az emberi magatartások és a hozzájuk tartozó érzelmi és arckifejezési skálák mondhatni végtelenek. A fotós tehát hiába próbálja lencsevégre kapni az éppen észlelt valóságot, mert az menet közben, akár az exponálás pillanatában is megváltozik. Hogyan lehetne ezen segíteni? Vannak fotósok, akik adott helyzetre megpróbálják újra beállítani az alanyokat, mások önmagukat igyekeznek észrevétlenné tenni, de létezik egy harmadik út, és az a közösségi magatartás. Ezen jár Ádám Gyula, amikor csángó, székely vagy más közösségeket és kultikus helyszíneket fényképez. Nem a kívülálló rálátásával, hanem az alaposan megismert életforma érzékenységével és lelki átélésével választja ki és közelíti meg témáit, akár úgy is fogalmazhatnék: nem csupán exponál, hanem ott van mindabban, amit megörökít. Noha megtehetné, de soha nem keresi az egzotikumot, hanem a belső emberi világokat fürkészi-kutatja, amelyek ráteszik a maguk pecsétjét a szűkebb vagy tágabb tárgyi vagy akár természeti környezetre is. Igy válnak képei nem csupán emberközpontúakká, hanem egyetemesekké: egy-egy arcban, egy-egy mozdulatban, a csoportos viselkedések dinamikájában vagy drámaiságában felfedezi azt a jellegzetességet vagy azt a kapcsolati hálót, amely azután hatalmas vizuális erővel sugároz ki a képeiről.

Ez tehát az egyik út. A másik pedig, amelyiken halad: a képzőművészet eszközeinek a felhasználása. Ádám Gyula képei soha nem véletlenszerűek, hanem mindig meg vannak komponálva. Fejben megkezdődik mindez már jóval az expozíció pillanata előtt, a szögek keresésével, a téma kiválasztásával és bekeretezésével, és folytatódik az utómunkán, ahol akár kisebb vágásokkal is minden a helyére kerül, miközben a kép megtalálja saját egyensúlyát vagy legtöbbször az aranymetszéssel harmonizáló arányait. Hasonlóképpen a képzőművészetre utal egy másik vonatkozás is. Ádám Gyula erőteljes és senkit érintetlenül nem hagyó mondanivalója számára mindig felfedezi a legtalálóbb fényhatásokat és színtársításokat. Gyakran elgondolkodom: hogyha valamilyen hipermodern számítógépes program átalakítaná festményekké a fotóit, akkor ugyancsak meglepődnénk, hány meg hány klasszikus festő munkásságához társíthatnánk mindazt, amit egyetlen csíki fotóművész hasított ki a minket körülvevő világból.

Ádám Gyula most a szakralitás témakörében állítja ki több évtizedet átfogó képeinek egy piciny töredékét, de akár a kristály az egészet, ugyanúgy tükrözik ezek a fotók művészetének teljességét. A szakralitás, amely több mint szentség vagy istenimádat, amelyről könyvtárnyi a teológiai és a világi irodalom, ezeken a képeken leginkább amolyan népi szakralitásként, vagy egy jóval beszűkítettebb értelmezésben, népi vallásosságként van jelen. Hogyha alapjaira bontjuk ezt a vallásosságot, akkor szellemi és tárgyi vonatkozásokat találunk, egymástól soha nem szigorúan elhatárolódva, hanem ötvöződve, egymásba hatolva. Egy fotós számára nyilvánvalóan a liturgikus vagy a népi szakrális tárgyak megközelítése, megörökítése a könnyebb út és az a nehezebb, amely az istenhitet, az égiekbe vetett bizalmat, ha úgy tetszik a ráció által csak leírható, de nem magyarázható transzcendenciát próbálja bemutatni az emberi arcokon, magatartásban, viselkedésben, érzelmi, szellemi és tárgyi környezetben.

Ádám Gyula fotói

Nyilvánvalóan ez a második a nehezebb út és Ádám Gyulát olyan fából faragták, aki mindig a nehezebbet választja. Karcfalván született, 1961-ben. Pályafutását, néptáncos múltját, tanulmányait, díjait, kiállításainak, könyvillusztrációinak, önálló kiadványainak a számát, címét, megnevezését, az általa szervezett fotótáborok jegyzékét a világhálón bárki megtalálja. De azt már nem, hogy Karcfalvát valamikor Boldogasszony falvának hívták, és aki ott született, az családjában, hagyományaiban, szülőföldjének történetiségében is, önmaga éltető és alkotó erejévé alakítja át a szakralítást, az istenhitet és az emberszeretet. Ádám Gyulával ez történt. És valamennyiünk számára nagy öröm, hogy ez így alakult.

(Elhangzott 2016. szeptember 14-én – Csíksomlyón, a Jakab Antal Tanulmányi Házban, a Boldogasszony oltalmában cimű tárlat megnyitásakor)

Kassay János törzsőrmester passziója

Az első világháborúba mozgósított magyarhermányi henteslegényt, becsületes nevén Kassay Jánost, akinek a nagy háború éveiből és eseményeiről készített – utódai jóvoltából ránk maradt – képeiből többször is látni lehetett jópár tucatot kiállítótermek falain, a kíváncsiságán és személyiségét jellemző alkotó ambícióján kívül tudtunkkal senki és semmi nem ösztönözte különösképpen arra, hogy krónikása legyen háborús közösségének, harcostársainak.
De milyen jó, hogy mégis megtette!
Nem azért, mintha ne akadt volna abban a korban elég, hozzá hasonló érdeklődésű, kezdeményező szellemű ember. Ahogy távolodunk – és hogy távolodunk! – az eseménytől időben, úgy bukkannak fel, mind sűrűbb gyakorisággal az ismeretlenségből azok a dokumentumok, melyek révén hozzávetőlegesen valós képet nyerhetünk a száz évvel ezelőtt történtekről – elődeinkről, harcmodorukról, a harcok helyszíneiről, viseletükről, fegyverzetükről; mindarról, amiről a történelem megpróbál objektíven és argumentáltan beszámolni.
Az igazsághoz tartozik, hogy amikor a nagy háború kitörésének ideje beköszöntött, a fotográfia gyakorlatilag már túl volt fél évszázados múltján. Ma ezt úgy mondanánk: sikeresen befutott.
Roger Fenton angol fényképező 1855-ben még három ló vontatta kocsival, 36 ládányi felszereléssel érkezett a krími háború megörökítésére. Hasonlóképpen szekérderéknyi volt Szathmári Pap Károly hadifényképező felszerelése, amivel a függetlenségi háborúban résztvevő csapatokat fotografálta.
Az első világháborúban a fotográfusi szekerek helyét átvette a könnyedén kézbe simuló „kodak” masina.
A huszadik század tízes éveiről kiderült továbbá, méghozzá nem is olyan régen, hogy a fényképezésben egészen előrehaladott állapotok jellemezték.

Kassay János: A megfigyelő – Azonban ez elég veszélyes, mert innen bármely percben lelőhetik… Román front, 1916

Régóta nem titok például, hogy a színes fényképezés csöppet sem huszadik századi találmány, ugyanis már a 19. század végén is készítettek minőségi színes fotókat, – igaz, hogy némileg kezdetleges körülmények között. A képre szánt látványnak ugyanis nem volt szabad bemozdulnia, különben a felvétel élessége odalett. Ezért elsősorban beállított jelenetek kerültek fényérzékeny üveglemezre, amelyek merevvé, ám ugyanakkor pontossá tették a képet. Fotótörténészek úgy tudták, hogy az első világháború idején egy francia fotográfus, Jules Gervais-Courtellemont dokumentálta színesben a marne-i és verduni csatákat, képei albumokban láttak napvilágot. A huszadik század végén viszont kiderült, hogy francia társukkal egy időben, német fényképészek is hasonló feladatnak tettek eleget, amikor napfényre kerültek Hans Hildenbrand színes háborús felvételei. Ő volt az egyetlen a háború megörökítésével megbízott 19 hivatalos német fotográfus közül, aki színes fotókat hagyott az utókorra a nagy háborúból.
Mindennek tudatában, nem tekinthető tehát szenzációnak az a tény, hogy Kassay János révén az erdélyi – Kárpát-medencei – fotográfiai örökség korábban nem ismert relikviákkal gazdagodott. A háború ugyanis a huszadik századnak éppen arra az időszeletére esett, amikor a rohamosan fejlődő és tökéletesedő fotó-technika révén, a fotografálás fokozatosan tömegmozgalommá terebélyesedett, s világszerte szenzációs események, turistalátványosságok, magánéleti vonatkozások kerültek üveglemezre, majd később celluloidra. Működni kezdtek az előhívó műhelyek, s velük együtt beindult a fotó máig tartó, új és új hullámokat verő divatja. A Wikipédia fotótörténeti szócikke szerint az „Eastman Kodak Company több, mint egy évszázadra bebetonozta magát a vezető fotográfiai cégek közé, mely iparnak a XIX-XX. század fordulóján, illetve a XX. század első évtizedeiben gyakorlatilag egyeduralkodója volt. A Kodak által bevezetett újítások és üzleti modell a fotográfiát a tehetősebbek szórakozásából, illetve különleges státuszából köznapivá és szinte bárki számára elérhetővé tette.”

Kassay mester valószínűleg a saját megtakarított pénzén tett szert fiatalon fotografáló masinára, amely hűségesen bejárta vele a harctereket és a galíciai fogolytábort – ahonnan aztán, súlyos betegségét leküzdve, kimenekítette hűséges rabtársát is, akinek későbbi unszolására annak szülőfalujában, Gyergyóalfaluban telepedett meg „minden vagyonával – két láda könyvvel és mészáros szerszámaival. Ott aztán házasságot kötött és végleg letelepedett. Módos és megbecsült ember lett a faluban – rövid idő múlva saját hentesüzlete volt és cséplőgépe. 1960 júniusában halt meg” – foglalta össze röviden fotográfusunk életpályáját ama verseskötet szerkesztője, mely Frontversek címmel jelent meg 1999-ben a Pallas-Akadémia kiadónál, s amely Kassay Jánosnak a háborúban és a fogságban írt füzetének anyagát tartalmazta. (A versek mellett a háborús fotográfiákból is kapunk benne némi ízelítőt, bár az akkori közlés inkább még csak illusztrációs, hangulati mellékszerepet töltött be.)
A frontképek kiállításának ötlete már az ezredforduló után született meg a szerző unokájának fejében, amikor is Kassay L. Péter 2012 májusában a baróti Erdővidék Múzeumnak ajánlotta fel nagyapja képeinek közönség elé tárását. A kiállításnak sikere volt, s még ugyanabban az évben augusztusban Hajdúböszörményben is megrendezésre került, a IX. Hajdúhét rendezvényeinek keretében. 2013 májusában Kovásznán a művelődési ház előcsarnokában volt látható ötvennyolc Kassay-féle fotográfia az első világháború romániai, oroszországi hadszíntereiről, Ojtoz-völgyi eseményeiről.
2014. július 28-án a csíkszeredai Székelyföld Galériában állítottak ki Kassay képeiből, az év szeptemberében pedig a gyergyószentmiklósi Tarisznyás Márton múzeum adott otthont a frontképeknek. 2015 februárjában alulírottnak volt alkalma bemutatni e kiállítást a sepsiszentgyörgyi Bod Péter Könyvtár Gábor Áron termében, ahol az első világháborúra való emlékezés kapcsán könyvbemutatót is tartottunk Koszta István hadtörténész A sors kereke a végzetre forog? című munkájáról.
Kassay János képei eszerint néhány esztendő leforgása alatt bejárták a székelyföld fontosabb régióit, s most Marosvásárhelyre is elkerültek, egy rangos hadtudományi tanácskozásnak méltó hangulati keretet teremteni.
Az, hogy ma ilyen gyűjteménynek örvendhetünk, a véletlenek szerencsés láncolatán túl mindenek előtt annak köszönhető, hogy a száz évvel ezelőtti, monarchiabeli szellemi életben létezett egy tudatos törekvés is arra nézve, hogy akár a fotográfiai amatőrizmust is beemeljék az alkotó térbe.

Balogh Rudolf: Utászok (Vasárnapi Újság, 1914)

Nem véletlen s távolról sem egyedüli példa az Érdekes Újságé (amely 1913-1925 között jelent meg): a hetilap, más lapokhoz hasonlóan(Vasárnapi Újság, Pesti Napló stb.), rendszeresen közölt fotóriportokat, front-tudósításokat, s 1915-ben már másodszor szervezte meg nagy visszhangot keltett, 3000 koronás amatőr fotópályázatát „legszenzációsabb és legfrissebb harctéri felvételekre”. A második pályázat az első sikerére épített, amikor is több mint 1500 pályamunka érkezett be. A pályázatok anyagából aztán a lapkiadó, díszes kötésben, albumonként egy-egy tucat sikerült fotóval, nagy sikert aratott háborús albumokat állított össze, amelyek a tekintélyes díjakra szánt összegeket hamarosan visszatérítették.
Érdekességképpen: az első díjazott markát 1000 korona ütötte, a második díjazott 300, a harmadik pedig 100 koronát kapott, ami elég szép summa volt azokban az időkben, amikor  1915-ben a marosvásárhelyi piaci árak a következőképpen alakultak: a marhabélszín kilója 6 K, csirkehús 3 K, cukor 1 K 60 f, száraz paszuly 50 f, vörös hagyma 60 f, 1 liter tejföl 1 K 60 f, 1 métermázsa vágott fa 5 K, egy szekér székely fa feketepiaci áron 32-44 K-ig terjedt.
Az amatőr, önkéntes fotográfusok mozgósítása a harci jelenetek megörökítésére a maga idejében nyilvánvalóan üzleti érdekeket szolgált – hasznot húzni akár a világégés rettenetéből is – , száz év távlatából viszont, a szép számú professzionista fényképész ragyogó munkái mellett – hogy térségünkben hirtelen csak Balogh Rudolfot, André Kertészt, Vidarény Ivánt vagy az ókirályságbeli Costica Acsente pilótából lett haditudósítót említsük, akik nem csupán végigdokumentálták a nagy háborút, de az abból ihletődött látványból alkottak maradandó fotográfiai műveket.
A Kassay János-féle teljesítményekkel kapcsolatban két fajta szemléletet ismerünk: az egyik azon kesereg, hogy mennyi hozzá hasonló emberi teljesítmény, dokumentum vált semmivé, pusztult el a kellő érdeklődés hiánya miatt az idők viharában, a másik épp ellenkezőleg – örvendezni tud a legapróbb felfedezésnek is, amivel ha csak kis léptekben is, de múltunk dokumentációja gazdagodik, kiegészül.

Francis Brown: A Titanic elindul New York felé... (1912)

Az élet furcsa játékot játszik az emberiséggel, az egymást váltó nemzedékekkel. Ki hitte volna, hogy a Titanicon zajló civil életről 1985-ben, annyi év után a tragikus eseménytől, remek felvételekre bukkan a kései utókor? Ekkor kerültek elő ugyanis, teljesen véletlenül, Francis Brown ír jezsuita szerzetes albumba szerkesztett felvételei az óceánjáró fedélzetéről. Igaz, hogy a kalandszerető, szenvedélyes fotográfus hírében álló szerzetes (nagybátyja ajándékozta neki a kamerát, amitől élete végéig nem is vált meg) csupán az útvonal első szakaszát, az angliai Southamptonból az írországi Cobh-ba (akkor Queenstown volt a neve) tette meg, ahol is partra szállt – annak ellenére, hogy egy barátja kifizette volt jegyét egész a tengerentúlig, sürgős üzenetet kapott rendfőnökétől azzal a paranccsal, hogy továbbutazás helyett azonnal térjen vissza állomáshelyére. Elveszett, majd előkerült képei nem csupán a témájuk miatt rendkívüliek: a képek jogait birtokló Bridgeman Art Library főigazgatója szerint – akit a Fotóművészet című lap is idéz – a felvételek azért is értékesek, mert megtestesítik a kort, amikor készültek. „Fantasztikus, az adott pillanatot megörökítő archív minőségűek”. A fényképek később mintául szolgáltak a Titanic-film díszlettervezéséhez, s egyszerre ragadják meg egy óceánjáró életének aprólékos részleteit — a jól kihasznált edzőtermet, a játszó gyermeket, a kikötőhídon átkelő utasokat — és a hajó egészét is.”
Valami hasonló történik velünk is, amikor egy-egy korábban ismeretlen fotótanúságról szerzünk tudomást és látványként idézhetjük fel magunk előtt a történelmi környezetet, a múltbeli történések közegét. Erre tanít ma bennünket Kassay János törzsőrmester évtizedeket átívelő passziója…

Egy természetfotósról

Malcolm Greany: Adams és kamerája
(1950)

Szégyen, nem szégyen, de most fedeztem föl magamnak Ansel Adams-t. Pedig már jó ideje halott, s már 1984-ben sem volt túl fiatal, amikor itthagyta csodálatos földi tájait. Mert ő a táj szerelmese volt - zenekedvelő és természetvédő, s amikor apjától Kodak Brownie kamerát kapott ajándékba (1916), lelkesen vágott a fotózás kalandjába. Élete végéig nem hagyta abba.
Úgy tartják, hogy a fotótörténelem egyik kiváló tájfotósa volt. Rangsort ugyanis igazán nehéz felállítani: aki jó fotós, az a maga nemében az és nem valakihez viszonyítva. Így Ansel Adamst saját magához, a tájaihoz és a gépeihez kell mérnünk. Meg gazdag fotós hagyatékának, amit külön múzeumban ápolnak, joggal.

 Yosemite Valley (1960)

Ízig-vérig a huszadik század fotósa. Eszközei az analóg fotózáshoz kötik. Kedvenc kamerájával (Hasselblad) készítette leghíresebb képeit, de lelkesen állt oda a Polaroid technika tökéletesítése mellé is. A minél gazdagabb részletek szerelmese volt, ezért is csatlakozott a  F64-csoporthoz (az elnevezés a legszűkebb rekesznyílásra utal), mely esztétikájának tűzte ki a részletezést. Kedvelt mindenfajta újítást, rengeteg díjat kapott, s a negyvenes években kitűnő utcai fotós is lett. Azt hiszem, mindent elért, amiért áhítozott, talán még a tökéletességet is - bár ezt sose ismerte volna be, ahogy az egy igazi művészhez illik...

Falatozó (1940)

Fotónapló: Egy nyírfáról (11)

2016. március 24., reggel

Január elsején szóltam róla utoljára s mutattam látlelet-képeket állapotáról. Azóta: se tél, se tavasz, s a látvány mit sem változott. Értelmetlennek véltem a naplót tovább vezetni, sőt mi több, fenntartani a Fotótanúban. Lehet, hogy tévedtem, de akkor igy láttam...
Arra gondoltam, hogy majd megérkezik a tavasz, kihajtanak a lombok, a barkák, és minden szép lesz, mint egy feszülő sátor - a képen csak a lomb lesz és mögötte a mosolygó égbolt.
Szóval, csupa életöröm.
A tegnapi márciusi - váratlan - havazás után azonban siralmas kép fogadott a reggel - tessék, itt látható: a nyírfa meggörbedve, megalázva, -gyalázva hajbókol a föld felé, a vizes hó súlya alatt. Vajon, ki fog-e egyenesedni egyáltalán? Hogy fogja kiheverni ezt a traumát?
Lám csak, az esemény akaratlanul is bekövetkezett.
Pedig a naptár szerint már tavasz van.
Már a szúnyogháló is fölkerült az ablakra, hogy a felébredt rovarok ne tévedhessenek be a konyhába.
Nos hát, ez volt a sokáig megállni - hiányozni - látszó történet végkifejlete...

Az összehasonlitás kedvéért: a nyirfa 2015 végén

Verespatak - élő múzeum?

A Piactér

A napokban nagy hirverést csaptak a román kormány döntésének, miszerint az ipari kitermelésre megkaparintani vágyott Verespatak és a környező aranylelőhely művelődési értéknek, védett örökségnek nyilvánittatik. Nehéz lehetett meghozni ezt a döntést, annyi gazdasági érdekkel és szemponttal dacolva, s még nem lehet tudni, milyen hosszú távú következményekre lehet emiatt számitani, az viszont biztos: a hely egyedi szellemi értéket képvisel Európa térképén. Ezt bizonyitja - többek között - az a huszadik század elején megjelent kis füzet, amelyben a szerző, Csiky Lajos fotográfus 17 fotót tesz közzé Verespatakról és környékéről (Verespatak és környéke), amelyek kivitelezése és művészi értéke az idő múlásával egyre csak növekszik. Olyan információkat őriznek ezek a képek, melyeket már csak a segítségükkel vagyunk képesek visszahozni az időből. A képek: bizonylatok, vallomások az eltűnt időről. És arról, hogy lassan múzeummá öregedik talán az egész földgolyó... Persze, addig még van - csak úgy mondtam. Hogy ne felejtsük...

Újrajátszott betlehemezések és még sok minden

Több izben irtam s mellékeltem képet is Ádám Gyula csobotfalvi betlehemezőkről készült, ismétlődő kalandjáról. Most, hogy több év tapasztalata áll a háta mögött, a Hargita Népe karácsonyi melléklete (Műhely) kiváncsi lett a művész élményeire és az elmúlt Karácsony tájékán tanulságos interjút készitett. Ennek szövegéből több jellemző részletet is idevágok. (A beszélgetés természetesen nem csupán a betlehemes kirándulásokat érinti, hanem Ádám Gyula egész fotográfusi tevékenységét.)

Ádám Gyula fotója

- Mióta jársz Moldvába a csobotfalvi betlehemesekkel?
- 2006 óta. Érdekes, hogy semmi szervezés nem volt előtte, hanem, mint régen, elindulnak s bekopognak a házakhoz. A csobotfalvi betlehemes tagjai közül mindenkinek van valamilyen kapcsolata. Megérkezünk, s aztán megyünk házról házra. Eleinte megvolt, hogy hol fogadnak, s aztán ez mind bővült. Olyan jó középkori jellege van: almával, borral, dióval kínálnak. S ez évről évre gyarapodott. Most eljutottunk odáig, hogy a végén valamelyik közösségi házban egy jó nagy bulit csapunk.

- Hogy fogadnak ilyenkor a moldvai falvakban?
- Képzeld el, hogy ott magyar szó az ünnepekkor nemigen hangzik el, főleg a kaprával járnak vagy a medvével, az uralás, a kántálás van divatban, úgy hogy ezt a csoportot már várják, s olyan helyekre is beengednek, ahova nem is gondolnád. Egyik helyen például az öregasszony haldoklott. A fia megállt az utca végén, s addig várt, amíg elkapott minket, s az édesanyjának ez volt az ajándék karácsonyra. Olyan kicsi házikó volt, hogy be sem fértünk. Vagy Rekecsinben egyszer egy olyan helyen jártunk, hogy szinte élő betlehemet játszottunk: a házba nem fértünk be, egy kicsi eresz alatt ki volt kötve a borjú, ott volt széna is, az állatok, adtak enni nekik a ház mellett, s ott mutatták be a betlehemet... Rekecsin kissé nehéz hely, ott nem olyan gyakori a magyar szó, először megijednek, félnek, furcsa nekik...
(...)
- Hány tekercs filmet kattogtattál el Moldvában?
- Ha nekiállnék, pontosan meg tudnám számolni, mert a filmeket lehet archiválni, s archiváltam is. A digitális felvételekkel már nehezebb a dolgunk. Olyan is volt akkoriban, hogy több napig voltam kint, de két tekercs film elég volt. Mondjuk, nem is volt több...! S még a végeken lévő fél kockán is használható anyagot sikerült rögzíteni. De azon az egy-két tekercs filmen minden rajta volt. Jó érzés most az új technikával, profi szkennerekkel dolgozni ezeken a filmeken, s a filmek végén, a fél kockákon is találni használható felvételt.

- Mikor álltál rá a digitális technikára?
- Nem tudnám pontosan megmondani, olyan fokozatos és szép volt az átmenet. Nem panaszkodom, mert: hasznomra vált. Eleinte nagyon nehéz körülmények között dolgoztam, semmi segédeszközt nem használtam, nagyon gyenge nyersanyagokkal, s bár a kezdeti orosz gépet sikerült akkori korszerű gépekre cserélni...
(...)
- Mennyire hagyatkozol a gépre, a gépi beállításokra, s mit állítasz be te magad?
- A gépre hagyatkozom nagymértékben. Ehhez viszont ismernem kell, hogy mit tud, s főleg: mit nem tud a gép, a belső hangjaiból is tudnom kell, hogy most éppen kit csinál. Minden kicsi hangját, cserszegését ismernem kell. Olyan nehéz helyzetekben is a gépre kell hagyatkoznom, hogy ha azokat nem tudnám kezelni, akkor nem lenne kép. Tehát egyrészt mindig kell tudnom, mire képes a gépem, ugyanakkor mindig nagy képekben, nagy felületekben gondolkodom. Érdekes módon, a neten például nagyon szép képeket lehet látni, de mihelyt kinyomtatjuk őket, szétesnek. Tehát fényképezéskor kicsit klasszikusan kellene gondolkozni, meglátni azt, amit majd a néző lát. Tehát nagyon fontos a technikai tudás és az emberekkel való kapcsolat. Bizonyára ez már elcsépelt szöveg, de igaz, ez a kettő kell a jó fotóhoz.

- Mind lehet jó technikád, ha nem tudsz bizalmat ébreszteni a terepen, nem találod meg a közős hangot alanyaiddal, főként egy olyan terepen, mint Moldva, ahol az emberek bizalmatlanok az idegenekkel szemben.
- Vannak barátaim, egyébként nagyon jó fotósok, akik elmentek Moldvába azért, hogy nekik is legyenek moldvai fotóik. De az ott készült képek, bár szépek, lélektelenek. Én ezt nem tudom csinálni. Nekem olyan összetettek az ottani kapcsolataim, hogy nem egy faluról tudnék egy kiadványt késziteni, hanem falvakon belül a családokról. Éppen most beszélgettünk arról, hogy márciusban volt egy kiállításom, s a Magvető kiadó megtisztelt azzal, hogy szeretné, ha fotóalbumom jelenne meg náluk. Odajöttek, megnézték a kiállítást, s elmondták, hogy terveik vannak, amelyekbe én is beleillek, de kifogásolták, hogy a képekben nincs történet. Nos, én megmutattam a kiállított képeken, hogy van bennük történet: az eleje és a vége a történetnek a falakon volt, a történet közepe nem került a kiállítás anyagába, de megmutattam nekik. Tehát minden képsorban van történet, egy-egy család történetét a születéstől a halálig és temetésig lehet dokumentálni. A születéstől a halálig benne vannak a hétköznapok és elég-elég durva, elég kemény. Nem olyan, hogy felkelünk...

- Most az jutott eszembe, amit egyszer Balázs Lajos mondott az ő kutatási módszeréről: az ő eszköze az ásó, míg mások a gereblyét használják: a gereblyével rövid idő alatt nagy területről lehet begyűjteni a dolgokat, míg ásóval kis területen, de mélyre lehet ásni. Ezt a hasonlatot követve, te is inkább az ásóval dolgozol. Ezt pedig csak a terepen eltöltött hosszú idővel és az alanyok bizalmával lehet elérni.
- Igen. S a kettő feltételezi egymást. Nagy élményem a változás rögzítése.

- Hogyan élted meg?
- Ott nem úgy következett be, mint Székelyföldön - szépen fokozatosan, hanem nagyon hirtelen, durván. A középkori állapotokat egyből a legújabb kor váltotta fel: a kendervászonból csillogó-villogó kelme lett, a zsindelyből a legújabb építőanyag, a kunyhóból palota. Ezt a kontrasztot kellett megélnem. Egyik nap még villany nem volt, másnap pedig a legkorszerűbb digitális technika honosodott meg: ott már megvolt a leggyorsabb internet akkor, amikor a Székelyföldön még csak beszéltünk róla.

- Hogyan birkóztak meg ezzel az ottaniak?
- Nem tudták megélni. A mai napig nem tudják megélni, úgy összezavarodott minden. Most minden porban hever, mindent szétvertek, sajnos, hogy most nem ez a divat, s jött az, amire nem számított senki, a migráció. A falunak 80 százaléka elment. Viaskodik mindenki a magyar nyelvvel, de egy dologra nem számítottak, hogy a gyermekek zöme Spanyolországban vagy Olaszországban köt ki, a nagymamák pedig nem azért nem tudnak az unokákkal beszélni, mert az unokák csak a román nyelvet ismerik, hanem azért, mert a nagyszülők csak magyarul és románul tudnak, az unokák pedig csak olaszul vagy spanyolul beszélnek. S most van egy olyan generáció, amelyik a nagyanyjával nem tud beszélni. S akkor belekeveredünk egy olyan kérdésbe, amelyhez nem sok közünk van, az identitásért vívott harcba. Soha nem vállaltam ilyen szerepet, de nyakig benne vagyok. Magyar iskola... Tudtam, mire lehet számítani, s azt is, hogy most mi üt vissza. Kapcsolataim révén velem őszinték, s tudom, mi a felszín, de azt is, hogy mi van mögötte.
(...)
- Külön szakma az eseményfotózás. Hogyan egyeztethető össze más fotózással?
- Igen, ez lehetne sajtófotó, de én nem szeretném kategorizálni, beskatulyázni, hogy ilyen fotós, meg olyan fotós. Ez nálam nem igy működik. Számomra csak jó vagy rossz kép létezik. S ha jó, abba sok minden belefér, sok mindent lehet kezdeni vele. Visszatérve a betlehemezésre: nálam állandó pont Rekecsin. S a másik állandó pont a medvetáncoltatás. Az az utolsó napon van, december 31-én. Abban is magyar gyökereket vélünk felfedezni. Vagy a dormánfalvi regölés, ahová mindig elmegyek, részt veszek rajta, s ez egy újabb része az év végének. S akkor kezdődik elölről az év. Január 6-án már egy csodálatos előadás vár rám, Budapesten a Művészetek Palotájában az újévköszöntő, a két és fél órás előadás háttérképei az én fotóim lesznek, s az arculati elemek is az én munkám. Most erre készülök, már 4-én ott kell hogy legyek a szerkesztett anyaggal. A fotókon az ünnepkör mozzanatai meg hangulatai jelennek meg. Elég nagy fejfájást okoz, de... Tavaly is, márciusban volt egy nagy lélegzetű kiállításom, amelynek a kurátora Korniss Péter volt, a szakma legnagyobbjainak egyike. Nagyon szépen bánt az anyagommal, a legnagyobb tisztelettel kezelte. Jó érzés volt, hogy az egyik legnagyobb mesterrel dolgozhattam. Mikor egyik vagy másik munkámat kivette a sorból, megkérdezte, ugye, nem sértődtél meg?! Ez nagy ajándék számomra egy olyan embertől, aki mindig a példaképem volt.

- Az alkotás láza tart téged mozgásban, ugyanakkor azonban néha meg kell mutatkozni, kiállítani az elkészített anyagot, meghallgatni a közönség és a szakma véleményét. Idén több ilyen alkalom adódott számodra?
- Igy van, időnként mérlegre kell tenni azt, amit csináltál. Ha nem, minek csinálod? Kallós Zoli bácsi mondta egyszer, hogy az alkotás nem lehet öncélú. Mit érek vele, ha nem teszem közkinccsé. Éppen ezért nem is foglalkozom vele: vigyék, lopják, másolják, használják... Soha nem csináltam abból problémát, hogy valamelyik portálon posztolt fotóimat felhasználták mások is. Rengeteg helyen jelennek meg, töltik fel... Vigyék...! Ha már egyszer föltetted valahová, az már nem a tiéd!
(...)
- Most úgymond demokratizálódott a fényképezés, ugyanis míg régebb külön gép, film, laboratórium kellett ahhoz, hogy elkészüljön egy felvétel, ma már elegendő hozzá egy nem túl okos telefon. Mindenki kedvére kattogtathat, s különböző felületeken meg is oszthatja képeit...
- Ezt jó dolognak tartom. A hangsúly azonban azon van, hogy miként válogatunk ezekből a képekből, mi hová kerül. Nézd meg a Facebookot...! Nekem ezért nincs Facebookom. Felteszel egy hülyeséget, s már ezer Iájk meg diszlájk érkezik rá, egy komoly dolog mellett pedig gyakran elmennek az emberek.

- De ez a nagy fotózási lehetőség azt is hozta, hogy nagy népszerűségnek örvendenek fotótanfolyamaitok, az általatok szervezett különböző fotótáborok, sikerült a fotóművészet iránt érzékeny generációkat nevelni...
- Nagyon érdekes a tanfolyamainkra járók motivációja: van, aki valóban tanulni akar, de vannak olyanok, akik csak a papírért, a diplomáért járnak, hogy fotósként dolgozhassanak hivatalosan is. Közülük sokan úgy jönnek, hogy nekik már semmi újat nem tudunk mondani. S aztán pár óra után rájönnek, hogy van még amit tanulhatnak. S ha sikerül őket erre ráébresztenünk, nem is kell nagyobb sikerélmény. Van köztük olyan, aki nem tud elképzelni mást, mint amit ő művel, s a tanfolyam végén elmondja: én eddig a gépet csak akkor vittem magammal valahová, ha fotóznom kellett, most meg mindig velem van, nemcsak akkor, amikor dolgozom, hogy bármikor lefényképezhessem, ha olyasmit látok. Ez nagy elégtétel. Látni például nem tudsz megtanítani senkit. Azt csak esetleg a jó példával lehet megmutatni, meglátja, te hogyan birkózol meg egy adott témával, mit hozol ki belőle. A személyes példából tanulnak. Olyan oktatók kellenek, hogy a tanfolyam résztvevői közül bárki bármit kérdez, azt tudja megmutatni. Fontos, hogy legyen hiteled.

-  Tehát nem elegendő a pálya széléről bekiabálni...
- Nem, a gólt be kell rúgni! S nem azt mondom, hogy ezt így kell, hanem, hogy én ezt így csinálom. Sokan az oktatókért jönnek. Nagyon jólesett, mikor valaki azt mondta, az volt a célja, hogy közénk kerüljön, ebbe a csapatba. Sokat gondolkoztam azon, mi az, amit én most átadhatok, ugyanis a saját konkurenciámat nevelem ki. Szó szerint! Meddig mehetek el? S itt nemcsak a technikai dolgokról van szó, hanem a módszereimről, a lehetőségeimről is. S mindig a diáktól, annak hozzáállásától függ, hogy mit tanítok neki. Szerencsés ez a tanfolyam, mert nem úgy zajlik, hogy leadjuk az anyagot, s azzal a hallgató elmegy, hanem egyénenként mindenki megkapja a saját egyéniségére szabott információkat. Meg kell fogni a hallgató gyengéjét, s azzal már tudsz valamit kezdeni. A végén belátja, hogy bármilyen felkészült legyen, még mindig van amit tanuljon.
(...)
Sokszor gondolkoztam, hogy miért kell mindig visszamenjek bizonyos helyszínekre... Egy évben hagytam ki egy eseményt, s itthon más sem járt az agyamban. Pedig az is benne van, hogy a semmire megyek, nem jön össze egy jó felvétel sem. Vagy nem olyan a hangulat. De mindig olyan ajándékokat kapok, amire nem is számítok: gyakran az utolsó percben jön össze egy olyan fotó, amiért érdemes volt napokat eltölteni. Az egyik betlehemezés alkalmával gondoltam a végén: ezért kár volt eljönni. S mikor fáradtan mentünk a kisbusz felé, hogy induljunk haza, olyan gyönyörű fényviszonyok votek, hogy olyan felvételt tudtam készíteni, amit minden kiállításra magammal kell vinnem, Korniss Péter nem engedi, hogy az a kép hiányozzon. Kolozsvárra például elvittem azt a képet, de nem állítottam ki. Erre azt mondta: vedd csak elő! Itt úgy sem látták, nem ismerik. S akkor valaki hátul megszólalt, hogy én azt a képet megrendeztem. Mire megkérdezte: s az mit változtat a kép értékén? Elkezdtem magyarázkodni, hogy én nem rendeztem meg, ez így jött össze, sikerült elkapnom ezt a pillanatot, azt, hogy vége a történetnek. Mutattam, hol állt a kisbusz, hol kellett végigmennie a csapatnak libasorban egy árok mellett... S elkeseredett voltam, hogy vége mindennek s még nincs kép. Hát volt kép! Az az érdekes, hogy minden évben ugyanoda megyünk, de mindig valami újat találok, mindig másként vetődik a fény, más a terep. Ezeket a helyzeteket türelemmel kell kivárni. A másik dolog: azt hiszem, Moldvát kicsit elárultam. Érdekes és Moldvához nagyon közel áll a ragaszkodásom a szórványhoz. Érdekes. Nagyon megérintett a szórvány, egyre gyakrabban keresem fel a szórványtelepüléseket, kötődöm Medgyeshez és környékéhez, Szeben környékéhez. Nem hittem volna, hogy ezeken a helyeken mennyi újat lehet felfedezni.
(...)

Csiki madonna / Ádám Gyula
fotója

- Számomra ennek az évnek volt az egyik nagy sikere, hogy a roma közösségekben fotózhattam, ott készültek a mostani kedvenc képeim. Még akkor is, ha a szivem csücske továbbra is Moldva. Olyan mélyre tudtunk menni, hogy az hihetetlen, de a képeken látszik. Amúgy nagyon fotogének, a színek, a környezet lencsevégre való. Egyrészt feldobott, felemelt, amit láttam, másrészt lehangolt a mérhetetlen nyomor látványa. S az volt a megdöbbentő, hogy azokban a falvakban, ahol ezek a közösségek élnek, a szomszédjaik kérdeztek meg minket, hogy mit tapasztaltunk, milyen emberek, milyen ott bent? Rengeteg vitába keveredtem velük kapcsolatban, ugyanúgy, mint a csángók kapcsán. Ismerem ezt a helyzetet, nem lihegem túl, de most már ismerem őket a hibáikkal együtt.
(Kérdezett: Sarány István)
*
Mindehhez nincs mit fűznöm, az elmondottakat alaposan emésszük meg, akiket érdekel!