Három stáció

Negyven év - sok vagy kevés? Úgy tapasztalom, hogy mind emberi, mind intézményi viszonylatban sokat jelent a közel fél évszázadnyi távlat.

A bukaresti tévé magyar adásának négy évtizedes jubileuma lám, három főszerkesztőt ültetett egymás mellé Csíkszeredában, az ünnepi találkozón a nézőközönséggel. A székely város polgármesteri hivatala felvállalta a találkozó megszervezését a helyi színház termében, a televízió stábja pedig rögzítette az ünnepi műsort, amit át- meg átszőttek az emlékező beszélgetések, ismertetők, gondolatok.

Bodor Pál (jobboldalt), Boros Zoltán (középen) és a mai főszerkesztő, Kacsó Sándor érdekes triót alkotnak Ádám Gyula fotóján. Amíg az első, az alapító főszerkesztő arcán inkább az emlékek bája és pozitív töltete rajzol derűs mosolyt, a néhány éve nyugdíjba vonult Boros a kétkedés és az elemző kritika összevont szemöldökű képviselője. A legfiatalabb, a mai alkotói gondokba belefogyott, feszült - mert a permanens munka által fegyelmezett, konnektorba dugott - Kacsó érezhetően szeretné átvenni elődei lezserségét és nagyvonalúságát.

A magyar adás jó kezdet volt és érvágás a totalitárius, homogén társadalmi eszmény hatvanas-hetvenes évekbeli gőgjén. Az évek teltével egyre jobban kitetszett, hogy mennyire veszélyes, szubverzív egy rendszer részére egy ilyen különutas, nehezen ellenőrizhető intézményt támogatva fenntartani. Ezt a feladatát az adás kinőtte. Maradt a keret, mely egy esély a sok közül - médiafórumhoz juttatni Romániában a magyar szót, a magyar kultúrát, meglehetősen erőteljes versenyhelyzetben. Erről szólt igazából a találkozó, s e ráhangoltság három stációját jelzi a trió mindegyik tagja.

Marx

Tegnap késő este, a Duna kettő (avagy Autonómia, ki hogy szokta meg) 44 perces riportfilmet sugárzott Marx József néhai marosvásárhelyi fotográfusról, aki egyidős volt az első világháborúval. Biztosan sokan voltak, akik a hír hallatán felkapták a fejüket és végigkísérték ennek a tünemény számba menő személyiségnek az életútját.

Jóska bácsit sokfelé ismerték Romániában. Ott is, ahol az ő nyelvén egy kukkot se értettek. De na neve beszédes név volt; a marxizmus révén könnyen megjegyezhetővé és kiejthetővé vált, számos nyelvterületen. De ő nem törődött a rejtett kajánságokkal, a csipkelődésekkel. Fontosabb dolga volt: fotografálni.

Olvasom honlapján (amely a róla elnevezett alapítvány révén újítani készül, egyelőre a régi honlap látogatható haszonnal), hogy autodidakta volta ellenére több mint 60 esztendőn át több mint százezer negatívot hagyott hátra. Megszerzett minden elképzelhető fotográfusi titulust, évente 20-30 tárlatra nevezett be, az első romániai fotóklubot hozta létre Marosvásárhelyen 1953-ban s ő volt a kovásza számos más vidéki fotóklub elindításának, hosszú időn át az Új Élet c. képeslap vezető fotóriportere volt. Néprajzi felvételei, riportfotói, színházi képei zömmel ma is feldolgozásra várnak. A honlap galériája szerény válogatásban ad ízelítőt az ő érzékeny objektívjének dokumentációs erejéről.

Az itt látható portré Nagyváradon készült, a nyolcvanas években, az egyik Premfotó országos szalon megnyitásának alkalmával. Ilyen alkalmakkor fiatal kollégák, tanítványok tucatjai vették körül, s ő kézzel-lábbal mesélt, mondott, győzködött, mintha a hangjával, érvelésével munkára, cselekvésre sarkallhatta volna környezetét. A fotót személyes irataim között találtam, szerzőjét newm tudtam beazonosítani: valaki a résztvevő fotográfusok közül kattintotta el jó pillanatban a masináját, s egy esetleges beszámolóhoz elküldte számomra illusztrációként. Talán, ha véletlenül meglátja itt és ráismer, jelentkezik. Ha nem, hát marad az anonymus állapot.

Annyi bizonyos, hogy az ábrázolás hangulata és milyensége alapján csakis egy hálás tanítványra, a fotográfiát tisztelő és alapjaiban elsajátító fotósra gyanakodhatunk...

Nincs jövő?

Dancs Artur az óceán túloldaláról nem csupán a segítségemre siet, de egy érdekes galériára hívja föl a figyelmünket.

Torontói és budapesti tartózkodásaim idején magam is tapasztalhattam a metróújság nagy népszerűségét. Ami nem kimondottan annak szólt, hogy a Metro-t (Budapesten: Metropol) ingyen terjesztik, hanem fürge, minden lényegesre kiterjedő, tömör tájékoztatásának. Nem fulladozik a teméntelen reklám özöne alatt és gondja van, hogy minden elképzelhető olvasókategóriának nyújtson valamit.

Érdekes megfigyelés: általában az ingyenes újságok is csak akkor örvendenek népszerűségnek, ha az olvasók érdekesnek és érdemesnek találják az olvasásra. Különben a kutyának se kellenek...

Íme Artur levele:

"Minden nap elolvasom a Metro újságot, biztos a Te kezedben is megfordult, hisz a világ minden táján megjelenik, így Budapesten is többek közt. Ma az általuk rendezett nemzetközi fotópályázat nyertes alkotásait mutatták be. Rákerestem a teljes galériára, érdemes végiglapozni, fantasztikus képek vannak benne..."

A levélhez mellékelte kedvenc képét, s igazat kellett adnom neki: számomra is a Nincs jövő című a legbeszédesebb, a legjelentésesebb. (Emberek kategória, szerzője az ír Hazel Coonagh. Amit jelképesen sugall, az gondolom, mindannyiunk számára világos. Az életkép maga - a helyszín, a díszlet, a magányos szereplő, a színvilág - a jelenkor megkövesedett lenyomata. Régészeti lelet a jelenről - kár, hogy a pályázat nem minden résztvevője érzékelte világunk ellentmondásos kettősségét, rétegződését, és megmaradtak a csinos érdekességeknél...

Íme a betyár

Molnár Attila barátom, elolvasván az Itt nyugszik... címmel ellátott, tegnapelőtti bejegyzést, még az éjszaka a segítségemre sietett, hogy ne csak a híres betyár síremlékét mentsük át a mába, a nevezetes Jókai féle riporttal együtt, hanem hívjuk fel a figyelmet arra az 1879-ből származó vizitkártyára, mely Rózsa Sándort ábrázolja s a magyar fotómúzeum kincseként őrzik.

A vizitkártya a korabeli Letzter Lőrinc szegedi fényképét örökíti meg

(a múzeum honlapján az eredeti képaláírás így hangzik: "Letzter Lőrinc: Rózsa Sándor betyár, 1879 k. albumin, vizitkártya") s imponáló pózban ábrázolja a küzdelmekben edzett, profi szegénylegény alakját.

A fényképész Kassáról származott, de nevéhez fűződik a XIX. századvégi Szeged számos építészeti emlékének sorozatban való megörökítése (lásd a Sulinet Örökségtár rovatában a szegedi fejezetet).

A múzeumot létrehozó néhai Kolta Magdolna és férje, Kincses Károly áldozatos kutató- és gyűjtőmunkája folytán ma már a Rózsa Sándor esetéhez hasonlóan sok-sok történelmi értékű fotónak sikerül tisztázni teljes információs értéktartományát.

Plugor-tárlat

Nem remekmű, nem is héthatárra szóló esemény - egyszerű "mezei" történés lenyomata ez a hivatalos, panoramikuson megoldott, klasszikus papírfotó, amely 1972-ben készült, december 3-án Csíkszeredában, a ma sokak által színháznak ismert kultúrpalotában. A "régiben". (Mert az új az a szakszervezeteké - az övék volt és az ma is...)

A kiállító Plugor Sándor ma már klasszikusnak számít, hiszen bár csak 69 éves lenne, akár csak a mellette álló, világos öltönyös alak, a csíkszeredai Márton Árpád, a tárlat megnyitója, de 1999-ben, több mint tíz éve eltávozott az élők sorából.

A fotó készítője, az egykori Előre egykori fotóriportere, Evellei László a fotó hátára iskolás betűkkel - mint mindig - hűségesen felrótta a látványhoz kapcsolódó információkat, aminek alapján a hírszerkesztőnek nem is kellett jelen lennie az eseményen, vígan megfogalmazhatta a sajtóhírt (egyesek még kisriportot is rittyentettek ennyi konkrétum birtokában. Hja, ha szükséges, az újságírói fantázia sem ismer határokat!)

A fotó hátán tehát ez áll: " A csíkszeredai kultúrpalotában december 3-án nyílt meg Plugor Sándor képzőművészeti kiállítása. A művész, 6 olaj, 3 tempera (festményt), 17 grafikát és egy 14 metszetből álló sorozatot mutatott be. A metszetek Illés Gyula Apám emlékére c. verseit illusztrálják. Krizsovánszky Szidónia és Nemes Levente, a sztgy-i Állami Magyar Színház művészei Illyés Gyula verseket szavaltak. Képünkön számos látogató jelent meg a kiállítás megnyitóján."

A kiállítóterem, ahol a szemben álló főszereplőket valósággal elvakítják a filmesek reflektorai, s így a fotóriport fényviszonyai is megsínylik, ma már nem létezik; egész más célokra használják. A helybeli színház kistermét rendezték be itt, ahol stúdióelőadásokat mutatnak be, illetve időszakosan kisebb rendezvényeket látnak vendégül. Az Előrének készített riportfotó híven őrzi azt a hangulatot, amikor itt még nagyszabású, nagy lélegzetű tárlatokat lehetett látni.

Változó idők...

Itt nyugszik...

...Rózsa Sándor, 1813-1878. A faragott, egyszerű sírkő a szamosújvári börtöntemetőben áll ma is, ahol a híres betyár távol a világ zajától, szép csendesen kiszenvedett. Élete kész regény - vélte Móricz Zsigmond mester s meg is írta két fokos kötetben (Rózsa Sándor a lovát ugratja, Rózsa Sándor összevonja a szemöldökét), de film is készült belőle. A sokféle kalandról - rablások, fosztogatások, a 48-as szabadságharcban való részvétel, a bújdosás, később a vonatok kirablása, az orgazdaság - nem beszél a síremlék, viszont beszél arról a sokezer rabról, aki a várnak épólt, majd börtönné alakított erődítmény celláiban raboskodott, hunyt el s került örökre a szamosújvári földbe.

Az országút ott vezet el a börtöntemető mellett, a gyalogjáróról jól belátni a sírkertbe, a sírokon virág, látszik, hogy intézményként is gondját viselik, így fényképezte le Csomafáy Ferenc is, az RMSZ fotóriportereként, mintegy szimbolikusan újraélve olyan riporterek fegyvertényét, akik még láthatták a neves betyárt. Ez a riporter nem más, mint Jókai Mór, aki engedélykérés után jutott csak be a szamosújvári tömlöcbe s írt az ezernyolcszázhetvenes évek elején érdekes beszámolót közölt látogatásáról. Bár korábban már találkozott Rózsa Sándorral, nem ismeri meg egyből, a börtönigazgatónak kell megmutatnia neki az elaggott rabot:

"Valamikor láttam ezt az embert; de akkor a szabadsághős nimbusa vette körül; amit ő aztán a vasútfelszaggatással, az árvíz közé szorult Návay-család agyonkínzásával s más aljas gonosztettekkel egészen lekoptatott magáról: nehéz volt most ráismernem. E teremben csupán szabók voltak. Rózsa Sándor is szabólegény most. Blouse-nak való vásznat szabott nagy ollóval. Egyenesen álló, de szikár termete, tojásdad metszésű szelíd arca s őszinte nézésű kék szemei nem árulják el benne a puszták hajdani rém hősét.

Kérdezém tőle, hogy emlékszik-e még rám? Én vittem meg neki azt a legelső amnestia-levelet, amelyet Kossuth rendelésére én magam fogalmaztam számára.

Rám nem emlékezett; hanem az amnestiára igen.

– Jó lett volna akkor azt a bűnbocsánatot megbecsülni és aszerint élni!

– Mit tehettem? – mondá. – Mikor vége volt mindennek, akárhová mentem munkát keresni, mindütt elutasítottak; mindenütt üldöztek; belehajtottak a veszedelembe.

– De hiszen fel volt önnek ajánlva a csendbiztosi állomás mondám neki.

– Azt nem fogadhattam el; nem tudtam se írni, se olvasni.

Most azután tanítják írni és olvasni.

Mert a fegyenceknek iskolájuk is van, ahol naponként két óra hosszat kitűnő elemi oktatásban részesülnek."

Ez mind-mind ott lapul a sírkő tövén, a hant alatt ma is, csak meg kell kotorni egy kicsit a felszínt...

"Szauna" Auschwitzban

A második világháborúnak régóta vége, Auschwitz lakói - akik csodálatos módon túlélték a halálgyárat - már-már nincsenek sehol, a lágermúzeumot mégis folyamatos érdeklődés kíséri.

Ady Izabella csíkszeredai tanárnő egyike azoknak, akik saját szemükkel, közvetlen kontaktussal kívánták átélni annak a helynek a hangulatát, tárgyi kisugárzását, ahol milliók szálltak az égbe.

Nem állhatta meg, hogy amatőr fotós létére ne dokumentálja le a látványt, ami mélységesen megérintette. Élményeiről nem csupán képben, de szöveges vallomásban is beszámolt. A képsorából általam kiemelt múzeumbelső az egykori lágerszauna termét ábrázolja, az egyik falon az itt elgázosítottak emlékére, meggyilkoltak családi fotóit, emlékképeit helyezték el. Fotók a fotóban (a la színház a színházban...) - és a nagy üresség, a látványt diszkréten visszaverő márványpadló tompa fényei őrzik a perverz módon becsapott, pusztulásba taszított lelkek rettenetét, utolsó lehelletét.

A világháló tele van a halálgyárakról szóló úti beszámolókkal, fotókkal, elmélkedésekkel. Olyan téma, amit nem lehet eléggé kimeríteni. Számomra ez az egyszerű, diszkrét fotótanúság többet mond minden elrettentő látványosságnál. Hűvös iszonyat dermedtsége fog el, ha ránézek, s érzem, ahogy hirtelen a hátamra fagy az ing...

(Ady Izabella képsora megtekinthető a Káfé portál galériájában.)

Bajusz4

Ádám Gyula állta a szavát, mert többízben is üzente: nem fogyott még ki a fotó-

gyűjteménye, s mihelyt akad egy érdekesebb ábrázolása, elküldi a blog részére.

E páros trófea két csíksomlyói férfiú arcát díszíti, ahogy elnézem őket, nem riválisok ők, inkább csak közös szenvedély fűti őket. Kimondottan mikulási ajándékra tartogattam e derűs életképet - páros portrét - a csíksomlyói kegytemplom tövében, amelyből ugyan csak néhány, jelzésszerű építészeti elem látszik, de annyira félreismerhetetlen a maga impozáns vonalaival, hogy akár helyismereti fotónak is beillik.

Honvágy

Dancs Artur nem hagyja magát... November 14-i szereplése után az új világ ismét ihlettel élteti.

Nem csoda: amerikai létformájának magányos óráit ugyanis a távoli otthonnal való élő kapcsolatokra, meditációra, emlékeinek rendezésére fordítja.

Érzékenyen él. Az utóbbi időben hozzám küldött képein egy helyét kereső ember felfedezései láthatók, amelyek inkább a keresésről, mint a beteljesedésről szólnak.

Óceánnyi honvágy teliholdja - csípte nyakon már-már versbe forduló pontossággal itt közölt fotóját. A cím segít a megértésben, abban az értelemben, hogy nyíltan megnevezi az óceán parti padon ülő alak belső sóvárgását. Pedig a póz, a csuklya árnyékába húzódó arc, a hosszas tartózkodásra berendezkedett elterpeszkedés a sorsával farkasszemet néző ember határozottságát mutatja.

Az óceán nem látszik, de a magányos figura merő nézése elegendő utalás ahhoz, hogy mi megérezzük a kontinensek között hánykolódó óperenciás taszító-vonzó erejét, különösen, ha telihold néz le az égről...

(A szerző értelmezéséről itt olvashatni)

Körhinta

November 30-i, Focipálya c. bejegyzésemre megjegyzés érkezett a szegedi/magyar-

kanizsai Bernáth Tamástól, aki a flickr-en 2007 novemberétől gyűjti egyre gyarapodó, zömmel a ff zónában mozgó fotógalériáját.

"Még nem láttam azelőtt ezt a fotót, de mégis ismerősnek éreztem már elsőre. engedd meg, hogy megosszak egy saját termést, (majdnem) hasonló témában" - hangzik a megjegyzés, s megadja a lelőhelyet is: http://flickr.com/photos/thomasdishwasher/3877707383

Mire azt válaszoltam neki, hogy igaza van, de az ő képe valahogy keményebb, mélyebb, sokrétűbb gondolatokat ébreszt a nézőben és megígértem, hogy szétnézek az ő portáján is.

Körhintás, itt mellékelt felvétele különösképpen megkapott: a hangulat és a helyzet remekbe sikerült pillanatképén túl az egymás felé nyújtott kezek hangsúlyozott játéka, az összefogózás vágyának a határozott kifejezése, ám beteljesületlensége a küllőszerűen forgó szerkezet árnyjátékára vetülve a szabadságnak és az együvé tartozásnak nem csupán fény-, hanem jelképe is lesz.

Bernáth Tamás szívósan építi magának fotográfiai kifejező stílusát. A címadás nyelvi poénjai kevésbé érdekesek, mint kromatikusan szigorú, visszafogott képvilágának szimbólumkereső igyekezete.

Elek apótól Carmen Sylváig

1.

Olvasom Benedek Elek Édes anyaföldem! c. nemrég kiadott munkáját. Érzelmes, finom fogalmazású, játékos szöveg a saját életéről. Ott tartok, hogy 1884 nyarán éppen megházasodott, hazaviszi feleségét szüleihez, Kisbaconba, majd beutazza vele a Székelyföld és a Brassó környéki hegyek szépségeit. Eljutnak Szinajára is, a királyi nyaralóba, melynek festői helyét tudomása szerint Erzsébet királynő - írói nevén Carmen Sylva - szemelte ki. Így ír róla:

"Megnézzük Carmen Sylva szobáját is. Törökös dívány benne, a divány előtt a rokka, a rokkán patyolatfehér lencsomó. Vajon szokott-e fonni valójában? Mindegy: költő volt és szép verseket írt."

2.

Gyorsan keresek egy puritánabb, a mai percepciónkhoz közelebb álló darabot a hajdani királynő versei közül s lefordítom:

Carmen Sylva

A vihar szólal...

Furtuna zice ...

A vihar szólal: én ismerem

az embereket, ellenségük vagyok!

Szólal a dér: én is ismerem

őket, lelkükben sebet hagyok!

De a nap csak nevet: én jobban

ismerem őket, akiknek enni adok!

Furtuna zice: eu cunosc

Pe oameni că le sunt duşmană!

Iar bruma zice: îi cunosc

Şi eu, că-n suflet le fac rană!

Dar soarele râdea: îi cunosc

Mai bine eu, că le dau hrană!

3.

Az interneten rábukkanok a The Illustrated London News 1916. március 25-i számának fotóira, amelyek Carmen Sylva akkori temetésén készültek az argesi kolostor környékén. Különösen ez, a tábornokok által cipelt királynői koporsó remek korrajz és sokatmondó tudósítás. (Magamban kérdem: a szemfedél alatt vajon hány megiratlan vers szállt a királynővel sírba?)

4.

És vissza Benedek Elekhez. Akinek a költői érzékenységű királynőről eszébe jut Manole mester balladája és így elmélkedik:

"Valóban, költőhöz és királyhoz méltó hely Szinaja. Költői voltán még az a ronda külsejű ház sem ront, mely a királyi kastélytól nem messzire rejtőzködik s melynek udvarán vöröshagymát ebédelő szakállas barátok üldögélnek. Ha nem csal emlékem, ez az a híres zárda, melyet Negru vajda parancsára Manoli mester épített.

Igen szép népballada halhatatlanítja az argesi-i zárdát, magyar földbe rég elfeledett író, Ács Károly ültette át. Tíz kőmíves fog a munkába, de amit nappal építnek, éjjel romba dűl. És akkor álmot lát Manoli, a pallér. Azt álmodja, hogy mindaddig nem épül fel a zárda, amíg azt a nőt, aki elsőnek jön ide reggel, be nem falazzák. Manoli felesége jön elsőnek, befalazzák, s a zárda felépül. Azt kérdi akkor Negru a kőmívesektől: tudnának-e ennél még szebb zárdát építeni? Igennel felelnek, s a vajda most azt parancsolja, hogy szedjék el az állást, hadd szoruljanak fenn s pusztuljanak ott a kőmívesek. De a kőmívesek zsindelyből szárnyat csinálnak, repülnek, repülnek, mígnem lezuhannak és kővé változnak. Manoli röptében meghallja felesége jajgatását, eszméletét veszti s szintén lezuhan.

Rokon ezzel a népballadával a székely Kőmíves Kelemen, s egy időben sok vita folyt arról, hogy melyik az őseredeti s melyik az utánzat. Boldog idők, amikor nem a föld, Erdély földje, hanem egy népballada körül folyt a vita! Azt hiszem, ott az igazság, hogy sem egyik, sem másik nem utánzat: mindakettőnek ősrégi babonás hiedelem a forrása. Az újgörög népköltészetben is van hasonló tárgyú népballa, azzal a különbséggel, hogy a görög balladában hidat építnek a kőművesek, az oláhban zárdát, a magyarban várat: a dévai várat. Van egy szerb monda is, amely szerint háromszáz kőmíves dolgozik Skutari várán, de nem tudják felépíteni, mert Vila, a kárörvendő tündér, mitnappal építnek, éjjel lerombolja.

Igen, igen, boldog idők, amikor nem a föld, de egy népballada körül folyt a vita..."

5.

Lassan megszokhatjuk, hogy sok-sok ellenkező látszat dacára, valahol minden mindennel összefügg...

Kölyök

Ez a csibészesen ártatlan, enyhén pózoló alak néhai Nicolae Labis, a másodikvilágháború utáni román költészet nagy igérete.

1935-ben született, de 1956 decemberében már halott volt. Azóta is siratja egy egész irodalom. Halála ostobán tragikus volt (enyhén illuminált állapotban egy villamos kerekei alá esett), mindenkit megrendített: nemzedéktársait mindenek előtt, de az irodalmi elitet is. A veszteséget siratták. Hogy ha életben marad, mekkora dísze lehetett volna a költészetnek.

(Magyarra Kányádi Sándor fordította igen sok versét - remekül. Itt olvasható néhány...)

Mára talán kissé megváltozott a szemszög: úgy tűnik, az alig 21 éves titán ha kissé korán is, de még idejében halt meg. Amíg a korszak még nem kényszerítette őt végzetes kompromisszumokra. Ahogy azt később sokunkkal megtette.

Ez a kép egyika annak a kevés dokumentumnak, mely tanúsítja, hogy a költészeti fenomén igen is élt és létezett. 1952-54 között pedig annak az Eminescuról elnevezett írófőiskolának volt a hallgatója, amely a mai irodalom hetven-nyolcvanas éveiben járó nemzedékét nevelték. Akik közül Gheorghe Tomozei, Labis egyik közeli jó barátja 1972-ben emlékkötetet szerkeszt a költő hátrahagyott dokumentumaiból, a kortársak emlékezéseiből, halálának tanúsítványaiból.

Nincs könnyű dolga: kéziratokon kívül alig maradt néhány fotó róla. Se filmfelvétel, se hanganyag nem őrzi alakját. (Lám, vannak pillanatok, amikor a fotó mindenhatóvá lép elő!)

Az itt látható felvétel az írófőiskola udvarán készült, egy korabeli autónak dőlve, mintha hosszú útján megállva időzne el egy szusszanásnyit, majd folytatná útját az ismeretlenben, a halhatatlanság felé.

Halála után jó pár évvel kiderült: az Ifjúmunkás Szövetség vezetősége, radikális, szélsőségesen forradalmi nézetei miatt kizárását tervezte. Labis megspórolta számukra a gesztust: beállt irodalomtörténetnek.