2009. június 25., csütörtök

Szükség

A kép a Kaukázusban készült, valamikor 1992-ben. Nyáron. Székelyföldi fiatalok portyáztak akkoriban az oroszországi hegyekben, köztük volt Klárik László is, akit a Romániai Magyar Szó (is) támogatott.

A tehetséges alpinista azóta felhagyott a hegymászással, s közéletre adta a fejét, de annak idején készített színes (analóg) felvételei hűen tükrözik a csöppet sem könnyű túra körülményeit.

A közeljövőben időt szakítok arra, hogy a túráról készült dokumentum értékű felvételeit megfelelő portfólióban elrendezzem. Addig is nem állhatom meg, hogy meg ne mutassam a túra egyik legtermészetesebb és ugyanakkor legmarkánsabb felvételét: a szükségét végző hegymászót.

Ne gondoljuk ugyanis, hogy aki hegyet mászik, az csupán hős és más semmi. Ember ő is, esendő, szarik és fingik, meg pisil, ahogy az elő van írva, de sajnos, legtöbbször nincsenek meg ehhez a természetes, civilizált körülményei.

A szükségét végző alpinista két tűz között párolódik: egyrészt, nem szabad szennyeznie a környezetét, ezért kereste meg azt a jókora jégrepedést, amelynek több száz méteres mélyén ürüléke majd eléggé távol kerül a felszíntől, másrészt mindezt gyorsan és fokozott precizitással kellett művelnie, nehogy a mostoha időjárási viszonyok között befagyjon a hátsó fele.

A pillanat megörökítve és letudva. A kép bizonyíték ugyan, de a rajta lévő események résztvevőinek azóta bottal üthetik a nyomát...

2009. június 23., kedd

Ködbevesző

A Fotótanú kitartó barátja, dr. Báthori Zsigmond nemrég tért vissza szabadságról. Honlapja szerint ilyenkor nagy erőbedobással szokott fotózni, egyelőre azonban csak ezt a ködbevesző pontont volt ideje feltölteni, ugyanis várta a félbe hagyott munka, várták a páciensek...

Mi már tapasztalatból tudjuk, hogy az ehhez hasonló szépségek és finomságok nyugodt pillanatainkban lepnek meg bennünket, s minden bizonnyal, a marosvásárhelyi doktor tarsolya teli van jobbnál-jobb felvételekkel.

De ez a homályos álomra emlékeztető tákolmány egyszerűen lenyűgöző a maga hűvösségével, elegáns rajzával, a távlat felé mutató egyeneseivel és mindenek előtt azzal a felhabzó sejtelmességgel, amit a köd tud kavarni körülöttünk, ha egyszer a foglyai leszünk.

A szabadság szorongó misztikája - így jellemezhetném a hangulatot, amit belémlop a doktor úr felvétele, s vele együtt érzem a reggeli borzongást, amit csak egyedi, soha vissza nem térő látvány képes kiváltani az emberből.

2009. június 22., hétfő

Felszegiek

Tekerőpataki arcok néznek le ránk a széles karimájú kalapok árnyéka mélyéről. Felszegiek. A fotós, aki odavaló - Molnár Attila - tudja, hiszen ugyanazt a levegőt szívja. És nagy előszeretettel fotózza szülőfalujának látnivalóit, képi emlékeit, embereit, ifjúkori élményeit.

Az itt látható felszegiek olyan laza természetességgel ültek le, hogy objektívjén át képbe kerüljenek, mint akik hagyják magukat kényeztetni. Sztárok ülnek így velünk szemben, vidáman, látszólag gondtalanul, mert minden, ami rajtuk van - öltözék, arckifejezés, gesztus, testtartás - a magukkal elégedett, megbékélt ember benyomását sugallja. És felvetik bennem a kérdést is: vajon, ezek az emberek sose töprengenek? nem vívódnak? nem gyötrődnek lelkiekben? hogy van ez hosszú távon, amikor innen csak a napsütés derűjét verik vissza ránk?

2009. június 21., vasárnap

A régiségboltos

Ha valakit érdekelne, ez a kép Lengyelországban készült, de talán ez kevésbé lényeges pillanatnyilag. Ami fontosabb, az az, hogy egy olyan fotós készítette - Nic Hanu -, akinek a neve ma is fogalom azok szemében, akik könyvből is tanultak valamit fotózni Romániában.

A Bukarestben élő, immár az idős korban jól benne lévő mérnökember több könyvet is írt, mindenek előtt a fotótechnikáról, cikkei, tanácsai ma is megtalálhatók az internetes fotómagazinokban, könyvei az antikváriumokban.

Nekem viszont jobban tetszik az a portfólió, amit sikerült tőle összegyűjtenem, amikor az Előrénél a Sötétkamra c. rovatot szerkesztettem.

A régiségei közt rostokoló öregembert és az őt körbevevő antik rendet otthoni műtermében csodálhattam meg, versenyméretben. Ahogy a képre néztem, azt éreztem, mintha magam is beléptem volna a régi holmik áhitattal és porral teli boltjába, ahol nem az eladó kérdezi meg tőlem, hogy mit parancsolok, hanem nekem kell megszólítanom a múltat, nekem kell tudnom, miért tértem be és mit akarok. Ezt mondja nekem a savanyú, sipkás öregúr szemvillanása a szemüveg mögül, aki talán nem is ránk néz, hanem magát firtatja...

2009. június 20., szombat

Huszárok

Mit csinálnak ma a huszárok? Hiszen jóformán már patkoló-
kovácsok sincsenek... Legalább is olyan formában nem, mint amit Oláh István képe örökít meg, a huszadik század végéről, egy székelyföldi nagy népünnepélyről, amilyeneken ma már szinte mulaszthatatlan kötelesség megmutogatni a huszárcsoportok díszes egyenruháját, nyalka nyeregbe pattanását, lovaik büszke vonulását. Rájuk néz az ember, s kis híján eltelik a szíve bizonyossággal: e szép huszárok által meg vagyon mentve az identitásunk...

Vajon? Hiszen a huszár épp olyan katona volt a maga idejében, mint a tüzér, a gyalogos, ugyanazokat a parancsokat kellett teljesítse, amit a parancsnokaik adtak számukra, ygyanúgy felkoncolták a velük szembeszálló békétleneket, függetlenül attól, ki fia borjai voltak az illetők. Ha felhangzott a jel, ha elhangzott a parancs, a fegyelem nyeregbe emelte őket, fegyvereik pedig válogatás nélkül forogtak.

Hogy mi lehet a mai infantilis huszárdivat mozgatója és éltetője, mitől szépült meg az emberi emlékezetben ennek a pusztításra nevelt emberfajnak erkölcsi igazolványa, miért alakítanak akkora honfipátosszal mindenfelé, lépten-nyomon hagyományőrző huszárcsapatokat, amelyek fenntartása és készenlétbe helyezése - hogy egy-egy látványos felvonuláson az erő méltóságának demonstrálását betöltse - komoly anyagi áldozatot jelent az elszédített rajongók részéről - csak az ördög tudná megmondani, vagy tán még az sem.

Mozdult-e előre a világ a huszárok által? - erre a kérdésre igennel válaszolni épp olyan dőreség és illúzió, mint kételkedni abban, hogy a könyvek hatása pedig lepereg az emberiségről.

2009. június 19., péntek

Szomorú lakodalom

Ádám Gyula e felvétele szigorúan családi fotó. Én is csak úgy merem használni, hogy tudom: ide kevesen néznek be s azok nem családi titkok után vadásznak elsősorban.

Moldvai csángó család esküvőjén készült a kép pár évvel ezelőtt (egy sorozat egy darabja), s a menyasszony családját ábrázolja, mielőtt a templomi esküvőhöz indultak volna. Jelentősége a napokban egy váratlan esemény folytán hirtelen megnőtt.

Az történt, hogy a menyasszonynak a képen lévő bátyja hirtelen elhunyt. A családnak nem maradt utána használható, méltó képi emléke - e lakodalmas fotón kívül. A fotóművész dokumentáris szerepe ezzel egyből megugrott. A fotótanúság fontossága beigazolódott.

Minél kevesebb ilyen alkalmat a bizonyossághoz...

2009. június 18., csütörtök

Purdék

Ez az aranyos barna, patinásnak ható, különleges ragyogású fotó messziről elárulja, hogy a meglehetősen hosszú életű, de 1939-ben sajnálatosan kimúlt - és azóta többé semmilyen formában föl nem támadt - Pesti Napló műhelyéből került ki. Pillanatnyilag nem tudnám megmondani pontosan, ki a szerzője, mert a kép egy kölcsönkapott, ütött-kopott albumban található (A nyolcvan éves Pesti Napló ajándékalbuma, 1850-1930), amely rengeteg képpel és a minimálisnál is kevesebb szöveggel mondja el, hogy tulajdonképpen mi a helyzet Magyarországon a jubileum pillanatában. Természetesen, a képi híradásban benne foglaltatik az eltelt 80 esztendő minden főbb mozzanata - meglehetősen kincstári és sikerleltározó szemmel -, de a lényeg, hogy a képeket a lap körül csoportosuló, akkori legjobb magyar fotográfusok készítették. A Pesti Napló ugyanis híres volt arról, hogy nem csupán egy lap, hanem egy egész művelődési és korszerű életmódkialakítási intézmény is. Így mindaz, amit fotóban produkált, egyúttal mérce is volt és marad a magyar fotográfiában.

"Meghatározó szerepe volt a lapnál Balogh Rudolfnak, a hazai fotóriporterek doyenjének, de a lapnál dolgozott a húszas évek végéig Munkácsi Márton is, aki eleinte sportfotográfiáival tűnt ki. Munkácsi később, amikor Németországban, majd Amerikában keresett és jól kereső fotográfus lett, sokszor küldött képeket a lapnak, ahol ezek rendre megjelentek. Rajta kívül Aigner Lászlótól, az Est-lapok párizsi tudósítójától közöltek rendszeresen névvel jegyzett külföldi képes tudósításokat a lapban. Az évtized közepéig még a Pesti Napló-nál dolgozó Balogh Rudolf mellett tűnt fel az 1920-as évek végétől Escher Károly jobbnál jobb képriportjaival, és lett meghatározó fotográfusa a képmellékletnek. A melléklet frissítésére időnként amatőr fényképpályázatokat hirdettek a lapban" - tudjuk meg Stemlerné Balog Ilona tanulmányából, amely a Napló fotóteljesítményét elemzi, és ennek nyomán megkockáztatom azt a feltevést, hogy a purdés kép szerzője nem más, mint Escher Károly, aki a magyar valóság annyi remek képtanúságát hagyta az utókorra.


2009. június 17., szerda

Pihenő

Beszélő kép a Feleki Istváné - olyan, ami nem csak elmondja nekünk a történetet, hanem hangja, szaga, hőmérséklete is van. Olyan, amit meglátva mindjárt érezni is lehet azt, ami kisugárzik belőle.

Csak régi képeket őrzök tőle. Olyan harminc-negyven éve készülteket. Amilyeneket akkor nekem küldött az Ifjúmunkáshoz, majd az Előréhez. Szándékosan nem vagdostam körbe a rudimentáris keretet, mert úgy vélem, szántszándékkal készült ilyenné. (Akkoriban nem a képszerkesztő program keretezett, hanem a tuskihúzó és a filctoll.)

A keret kell, mert jól le- és bezárja a történetet a jelenre nyíló múlt időbe, amikor éppen hétágra süt a nap a hegyoldalon, az emberfia éppen pihen, talán végleg megérkezett úticéljához, de meglehet, hogy innen is továbbáll, miután megpihentette gyaloglástól elgyötört lábát, megszárogatta bevizült zokniját, bakancsát, és érezni a napsütést, a távolban beszélgetők csöndes, tompa vitájából is kiszűrődik némi hangosság, hegyi érdesség, minden gőzölög, kitárulkozik, ellazul, aminek kell, s mindenek előtt a lecsupaszított láb pihen, az, ami mindannyiunkat tovahordoz. A kincs, amire akkor kezdünk igazán figyelni, ha fájni kezd, vagy már csak a helye - a hiánya sajog.

2009. június 16., kedd

Magánügyek

Nagyváradi fotós volt ennek az életképnek a készítője, aki az erdélyi fotómozgalom serkentője és egyben veteránja volt a hatvanas-hetvenes években.

Érdekes módon, korábban bábozott, színjátszói ambíciói voltak, később szegődött el fotóriporternek volt a helyi magyar laphoz. És akkor rájött, hogy végre, megtalálta élete értelmét.

Életvídám, társasági fickó volt Vilidár István, sosem unatkoztam, amikor sötétkamrájába zárkózva mesélte terepjáró kalandjait, miközben a napi penzumot nagyította le, majd hívta elő, szárította s vágta a megfelelő méretre.

Igazi riporterként mindig ellesett egy gesztust, egy meglepő jelenetet, egy fintort, mosolyt vagy szomorú pillanatot, egy finom formát, egy hajlatot, vonalakat, árnyalatokat. Híresek voltak íróportréi, biztosan gazdag téka maradt utána. Rengeteg képet csinált, s két kézzel szórta felvételeit: vigyétek, közöljétek, nekem még marad elég, jut tárlatra is. Sose távoztam üres kézzel a műterméből...

Aztán egyszer csak jött a hír: munka közben halt meg, a nyolcvanas évek elején. Kétszeres ragaszkodással őrzöm portfólióját, az itt láthatóhoz hasonló "magán-" és "közügyekkel"...

2009. június 15., hétfő

Múúú!

Szeretem nézegetni ezt a játékos, semmi kis fotót, a sepsiszent-
györgyi Fadgyas Tibor alkotását; azért is rakom ki ide a blogba, hogy emlékeztessen azokra az időkre, amikor a Photoshop még ismeretlen volt mifelénk, a képmanipuláló trükköket valósággal a lesötétített, vörös fényes laboratóriumokban kísérletezték ki, nagyon sokszor hályogkovács módjára és minden kéznél lévő segédeszközt, anyagot, vegyszert próbáltak hasznosítani, hátha valami érdekes sül ki a dologból?

Érdekes az mindig sült ki, legfeljebb az anyag- és időveszteség volt nagy. Fadgyas különösen szeretett játszadozni a negatívjaival, egész sor hatásos fotogrammot alkotva, melyek közül egyszer még válogatok a Fotótanúba.

Most viszont nézzük e három, pettyes bociját, akik egy eredetileg érdektelen, jellegtelen, szürke, szokványos, unalmas - ún. "vonalas", szabványos - képből nőtték ki magukat, a fotós örömére, aki játékosan, vastag festékcsíkkal rajzolta körül, mintha gyermekrajzot utánozna, az állatokat, a kopár legelőt vízszintes csíkokkal barázdálta, s ettől a beavatkozástól az egész egyéniséget, funkciót kapott: egy mű világból valóságos állatok néznek vissza ránk, ez pedig azt sugallja, hogy a díszletek néha sokkal életesebbek - mert lényegretörőbbek - a valóságos környezetnél. Így aztán egyhamar nem feledjük el e tehenek bődülését, mely szinte bennünket szólít meg: azonosuljunk a fotós tréfájával!

2009. június 14., vasárnap

Gagauz menyasszony

Ez a szép papírmasé ara ott mosolyog a gagauziai Comratban, a helyi múzeumban, amelyről a fotó szerzője, Berecz Edgár - aki fizetett azért, hogy lencsevégre kapja ezt az üzleti próbababának is beillő gagauz menyasszonyt - úgy emlékezett meg saját kiadású útirajzában, hogy:

"Comratban sok érdekességet, tanulmányozásra érdemes dolgot nem láttam. A régi házak mind eltűntek, helyükbe a kommunista divat szerint igénytelen és semmitmondó épületeket emeltek vaskapukkal, akár csak mifelénk. Megjelentek az újgazdagok ízléstelen, giccses építményei és a csiricsáré üzletek. A gagauzok még ott tartanak, mint mi a kilencvenes években. A látvány pedig teljesen elvette a kedvemet a városnézéstől, és úgy menekültem be a múzeum épületébe, mint sivatagjáró az oázisba.

A comrati múzeum igen gazdag anyaggal várja az érdeklődőket, ennek ellenére csak egyedüli látogató voltam az épületben. A meglepően olcsó belépő megváltása után lepengettem a fényképezési díjat, majd végre szemügyre vehettem a néprajzi tárlatot. És amit már régóta sejtettem, az bebizonyosodott: nemcsak a régi mesterségek munkaeszközei, a háztartási eszközök, a szobaberendezés, de még a népviselet és a különféle szőttesek is meglepő hasonlóságot mutattak a miénkkel. Két darab, egy áttört terítő és egy ágyterítő teljesen azonosnak bizonyultak. A comrati múzeumban felfedezett egyező motívumok láttán nehezen hiszem el, hogy a gagauzok tőlünk másoltak volna, vagy pedig mi tőlük az oszmánok idejében. Hol és mikor tehettük volna? Hiszen amíg mi a hegyek közé gubóztunk, a gagauzok évszázadokig lapultak a Tulcea-Galac-Duna Delta alkotta háromszögben. Az egykori találkozó jóval hamarabb következhetett be...

Akárhogy is történt a dolog, a kékre-zöldre festett házakra, kapukra, bútorokra, otthoni szőttesekre nem úgy tekintettem, mint a turista vagy az egyszerű érdeklődő. Egy belső hang azt súgta nekem, hogy a gagauz népművészeti munkák hozzánk igen közel állnak, a tárlatot a sógor vagy a rokonlátogató unokaöcs szemével nézhettem. Aki meg nem hiszi, járjon utána személyesen. Gagauzia amúgy is csak ehelyt van, egy macskaugrásnyira..."

Ehhez nekem nincs is hozzáfűzni valóm, beszéljen tovább nekünk a menyasszony papundekli mosolya...

2009. június 13., szombat

Dobszóló

A valamikor Nagykárolyban élő (azóta az anyaországba áttelepült) Murvai György fotóművész e közönségességében is zseniálisan pontos felvétele évtizedek óta kísért.

A nagyváradi Premfotón fedeztem föl magamnak, s az extázist illusztráló jellegzetes, megismételhetetlen mozdulat egész fiatalkorom hangulatát örökítette meg. Az erdélyi rock-nemzedék emblematikus képe ez, annak ellenére, hogy számos felvétel készült a zenei élet számos hasonló megnyilvánulásáról.

A fotó engem versre ihletett, amit igazából ma sem szégyelek, sőt büszke vagyok rá, hogy megértettem a kép rejtett üzenetét...

Dobszóló

nem tudni ki
adta kezembe a dob-
verőket de már
félórája püfölöm
a feszes bőrt tudom
hogy egyes fülek
miként a tátika este hamar be-
csukódnak ennyi dübörgő
indulattól nem is
azért ütöm oly
makacsul a vissza
visszatérő ritmust hogy a
karom sajog belé tulajdonképpen
bármikor abbahagyhatnám
egy fergeteges
fináléval beleadva
apait anyait
facsaró víz az ingem
tudom hogy a végletekig
feszítettem a húrt ha
dobolás közben egyáltalán
beszélhetünk húrról ha
dobolás közben egyáltalán
beszélhetünk húrról most
látom mekkora
nonszensz
vagyis zagyvaság
de ha nem vernék rá ki tudja
mi jönne utána a
pillanatokig beálló csendtől
félek ez az igazság
hogy csak a hajlongás maradna meg
és a verejték kapkodó
törölgetése innen onnan
az illedelmes tapsok
mit sem érnek
akár ketté is törhetném a
még mindig őrülten motollázó
verőket szóljatok rám
hogy elég volt
de ti áhítattal halgattok
pedig oly szívesen ülnék
köztetek én is
dobhártyámon
dobszólóval
vakon

Cseke Gábor