Dilemma

Nagy alkotói gondban vagyok, s legalább e blogban muszáj kibeszélnem, hátha, mire a bejegyzés végére érek, magam is tisztábban látok abban, ami most még erősen dilemma.

Ádám Gyula nagyszerű anyagot gyűjtött be a minap Külsőrekecsinen, ahol is temetésre volt hivatalos egy odavaló, ismerős családhoz. A fotós úgy járt hozzájuk az utóbbi években, mintha családtag lenne, pár évvel ezelőtt a fotón látható fiatalasszony lakodalmán volt vendég, de akkor se állta meg, hogy ne hódoljon művészetének, és megörökítette az esemény minden lényeges, látványos és autentikus mozzanatát (lásd a Káfé portál képtárát).

Az e világról eltávozott nem más, mint a 2006-os örömanya, akinek kedvenc helyén most gyászoló lánya és a kisunoka gubbaszt, a ház földjén az elárvult pipékkel. Azon töröm a fejemet, hogy vajon nem nonszensz egy megrendítő, kimondottan a gyászhoz kapcsolódó eseményt színes riportban tálalni, nem lenne-e jobb, kifejezőbb a fekete-fehér technika, amely megadná a téma súlyát és egyben félreérthetetlen hangulatát?

Magyarán: nem kellene-e klasszikus stilussá konvertálni a színesben készült digitális felvételeket?

Hogy a kérdés ne csak szónoki legyen, ide mellékelem mind a két változatot. Így aztán könnyebben megítélhetjük, hogy mi illik s mi nem a gyászhoz.

A művészi szabadság természetesen nem ismer semmiféle tiltást vagy tabut ezzel kapcsolatban, itt mindenek előtt szabad művészi döntésről van szó azért, hogy a kész mű kifejezőbb, hatásosabb legyen.

Sajnos, a gyakorlati próba után se könnyű a döntés.

Igaz, hogy a fekete-fehér technikában tónusosabb, egyértelműbb, hangsúlyozottabb lesz a gyász, de talán monoton is egyúttal. A színes változat közelebb áll a valósághoz, az emberi érzések és helyzetek ambivalenciáját, többértelműségét és -értékűségét kifejezőbben hordozza.

Amit nyerünk a réven, azt elveszítjük a vámon - békétlenkedek, és akkor beugrik, hogy lenne egy harmadik változat is: csak bizonyos képek kerülnének át a fekete-fehér tartományba, mások megmaradnának eredeti színvilágukkal. Ha nem lennék tisztában művészi-esztétikai korlátaimmal, lelkes amatőrként minden bizonnyal fejest ugranék egy ilyen kalandba, és mindent elrontanék. Igen nagy művésze és tapasztalt mestere kell hogy legyen a fotográfiának az, aki egy ilyen változatot melléfogás nélkül véghezvisz.

Valahogy mégis inkább a színes változathoz húz a szívem. Az sugallja ugyanis az árnyékos sarkokból itt-ott előderengő reményt, amire az ittmaradóknak oly nagy szüksége van...

Brassai

Ma ünnepel Brassó, de talán mégsem csak ő...

Brassai mesternek, alias Halász Gyulának ma emlékeznek meg a Cenk alatt születésének 110., halálának 25. évfordulójára. Az a fotóművész, aki a világ előtt örökre emlékezetessé tette szülővárosa nevét azáltal, hogy alkotói nevévé választotta, megérdemli kisközössége ragaszkodását emlékéhez.

Az eseményre szóló meghívót magam is megkaptam, de én inkább e blog csöndjébe-árnyékába húzódva, az eseményektől fizikailag távol, lélekben viszont majdhogy testközelben követem lélekben mindazt, ami a mai emlékezéssorozat keretében elhangzik Brassairól.

Gondolom, az erdélyi és a nemzetközi fotográfia jelesei közül többen is jelen lesznek, hiszen ők nem csupán rajongói, hanem haszonélvezői és bizonyos értelemben tanítványai a nagy brassói mesternek, aki a fekete-fehér fotografálásban utólérhetetlen precizitással, szakmai hozzáértéssel, munkabírással és dokumentarista elkötelezettséggel nyilvánult meg. (A meghívó mellé montírozott párizsi éjszakai őrjáraton a világ fényei és árnyai találkoznak a macskakövek fölött s ütköznek meg a rendészek arcán, köpenyén, kerékpárjain, de ugyanilyen kontrasztos valósághűséggel ábrázolja a párizsi kokottot, az utcalányt vagy az éjszaka egyéb lovagjait, kóbor szerelmeseit...

Tudom, mert jelezte, hogy az eseményen ott lesz Kincses Károly is, a magyar fotótörténet és -elmélet jeles képviselője, a Magyar Fotográfiai Múzeum egyik megálmodója és létrehozója, aki nemrégen indított blogjában (KK fotómúzeuma) a magyar fotográfia nagy halottjai kapcsán veszi számba veszteségeinkben rejlő nyereségeinket is. Az idősödő ember természetszerűen egyre többet foglalkozik a halállal, ahogy KK blogindítójában írja:

"Míg fiatal az ember, nem foglalkozik sehogyan sem a halállal. Vagy ha igen, az csak extrém kirándulás, nem mindennapjainak szinte már természetes része. De ez nem egy konstans helyzet. Egyszer csak körülnézel, s azt veszed észre, hogy bár te ugyanolyannak hiszed magad, mint korábban, mégis egyre több barátod, ismerősöd, családtagod kerül odaátra."

Neki pedig elsősorban fotós barátai, ismerősei, családtagjai voltak. Mindenek előtt Kolta Magdolna, a felesége. De köztük van jó pár éve a nyílt utcán, fényes nappal levadászott Fenyő János lapszerkesztő is, aki KK számára elsősorban kiváló fotós, akinek már az apja is sokat tett a magyar fotográfiáért... De megismerhetjük általa Inkey Tibor bácsit, a sztárfotóst, aki annyi jeles művészt örökített meg és a szakma becsületes mesterembere volt egész hosszú életében...

Ő is beszél majd Brassairól - Brassóban. És valószínű, hogy blogjában majd felbukkan a brassói megemlékezés témája is. Blogján érdeklődött, találkozhatnánk-e a Cenk alatt, de most úgy jött össze, hogy egyelőre csak a hálón át izengetünk egymásnak - tisztességes, megbecsülő szavakkal.

A transzport

Kertész Andort - vagy ahogy a fotótörténet világszerte nyilvántartja őt és amiként legjobb munkáit jegyezte: André Kertész - megkerülhetetlen fotóművésznek tartom, akit sose illik a "futottak még" kategóriába sorolni.

(Zárójelben jegyzem meg, mintha csak a bajuszom alatt motyognék: senkit, aki csak egy jó fotót is készített, nem kell lekezelni vagy ignorálni, hanem hivatkozni kell rá, mint lehetséges tanúra; s minél többen vannak, annál jobb az emberiségnek. Ezért aztán az sem mindegy, hogy képeikkel milyen információkat adunk tovább, mert lehet, hogy az ő tanúságuk még pontos, de a miénk már hiányos, torz vagy egyenesen téves.)

Molnár Attila a napokban eljuttatott hozzám egy linket (a bécsi Galerie Johannes Faber portáljáét, amelyen a Faber úr által birtokolt cseh, osztrák és amerikai fotóművészek munkáit lehet megtekinteni), André Kertész itt látható 1918-as brailai fotójához vezet, ami azért meglepő, mert a szerző tudvalevően azokban az években magyar állampolgár volt, sőt előtte a magyar hadseregben is szolgált ("Szerelmi bánatában önkéntesként bevonult, és a Monarchia hadseregében részt vett az első világháborúban" - állítja róla a Wikipédia), nem valószínű, hogy katonai transzportokat fényképezhetett a korabeli rudimentáris, méreteiben is feltűnő fotótechnikával. De hát a tájékozatlan ember azt mondja erre: a kép fejlapját szakemberek állították össze, ők csak tudják, mit csinálnak.

A bécsi galéria kezére dolgozik a torontói Stephen Bulger galéria archívuma is, amelynek Kertész-portfóliójában, a magyarországi szekcióban ugyancsak szerepel egy Pierette című 1918-as felvétel, Brăila helyjelöléssel. Kérdés: két, egymástól földrajzilag is távol fekvő galéria szakemberei ennyire egybehangzóan tévedjenek?

Talán a Kertész-életmű kezelői, a New York-i André and Elizabeth Kertész Foundation vagy a magyarországi szigetbecsei Kertész fotómúzeum a végére tudnak járni ennek a rejtélynek, amit egyelőre kérdőjellel napirenden tartunk, és kiderítik majd az igazságot. A Wikipédia névtelen és nem túl megbízható önszorgalmú szerzői szerint viszont "1918 októberében Brassóban fényképezte a hazainduló katonavonatokat, a felbomló hadsereget."

Megkockáztatom, hogy osztrák és kanadai földön a Brassóból lett Brăila, de ez az összemosás fonetikai alapon is enyhén sántít, az akkori történelmi viszonyokat ismerve pedig egyenesen nonszensz.

Ettől függetlenül, mindkét Kertész-kép remekmű a maga helyén: egy letűnt, távoli világ életképeit árnyalja, gazdagítja.

(Aki hiteles képet szeretne alkotni a kiváló fotóművész jelentőségéről, föltétlenül olvassa el Kincses Károly emlékezését a szigetbecsei önkormányzat portáljáról.)

Bazalt

Nagyszerű a darabosságnak ez az egytömbű megragadása, égbe vezetése. Sok sziklafotót láttam már (és még többet nem - gondolom), de legtöbb elsősorban a csipkézettséget, a karcosságot, élő és élettelen egymás mellé rendeltségét emelte ki rajtuk.

Fülöp Lóránt alsórákosi bazaltorgonája némileg elüt ezektől, nem kelti a déja vu érzetét. Elemlámpa című blogjában szerre észrevehető, mennyire elkötelezte magát ez az erdélyi fiatalember a természettel és annak fotózásával. A szikla itt a szó szoros értelmében fölénk magasodik, nem fenyeget ugyan, de imponál - ott van, nekünk pedig számolnunk kell az ottlétével. Az erőteljes, nagy síkok némileg megnyugtatóan is hatnak...

Idén április 22-én írtam volt az Expozia nevű fotós társulásról, amelynek f. l. is tagja (gyakran jelenik meg véleménye, állásfoglalása a neten e kezdőbetűkkel jegyezve), s amely akkor bemutatkozó kiállítást készült tartani. A természetfotósokból verbuválódott alkotói közösség azóta is él, hallatnak magukról közösségileg is, honlapjukon át betekintést kapunk elképzeléseikbe és nyári eredményeikbe.

(A bazaltorgona felvételével kapcsolatosan az egyik bloglátogató kifogásolta volt a fehér keret alkalmazását, ami nekem is szemet szúrt; én magam nem követtem volna el, tűnődtem is, ne messem-e le a látványt gúzsba kötő, mintegy a falra parancsoló kalodáját, végül győzött bennem az elfogadás türelme: sokkal jobb a kép annál, hogy egy oda nem illő kerettel el lehessen rontani... Igaz, itt nem hangsúlyoztam ki a keret külső határát, ellentétben a blogbeli megjelenéssel.)

Ákos

A csíkszeredai "régi fotósok" körüli események a jelek szerint a Fotótanúra (is) irányították a figyelmet, hiszen igyekeztem eddig is teret adni minden olyan okos húzásnak, ami a fotózás értelmezésével, hasznával kapcsolatos.

Ez a figyelem számomra is hasznos volt, hiszen egymás után fedeztem föl a párhuzamos blogokat, melyek örvendetesen elárasztották az internetet. Elsőként figyeltem föl Várday Béla jelentkezésére, akinek azért is örvendtem, hiszen szegről-végről "egy faluban" lakunk, de szükség volt a netre ahhoz, hogy toronyiránt eljussanak hozzánk egymás gondolatai.

Fotósblogja legújabb trófeája egy kézdivásárhelyi Ákos-koncerten készült felvételek, amelyek közül a szerző által is legjobbnak vélt fotót emeltem ki a Fotótanúba. A képen szerencsésen találkozik az artisztikum és a lényeg megragadása keresésének igénye. A méltán népszerű, önmagához is igényes előadóművész nem a látvány, hanem a hangja révén kér helyet a szívünkben, lesz közkedvelt. A kép sejtelmességén és dísztelen fenségén túl egy olyan, a homály palástját magára öltő egyéniséget hoz át a fotós, aki önmagát adja bele a hangzásvilágba, a látványba.

(Érdemes vissza- és előremenőleg lapozgatni a Várday-féle blog képeit, bejegyzéseit, a bejegyzett kommenteket. A következőkben magam is igyekszem más blogokat is felkeresni és a magam szempontjai szerint szemlézni.)

"Tranzakció"

A kép szerzője valamikor, még az ezredfordulón egy sajtópályázatra küldte be ezt a munkát, de azóta már inkább a filmezés vizein evez.

A jó, karakteres kép azonban megmarad önmagának, mint egy ujjlenyomat: egyedi, megismételhetetlen.

Az utcán föltálalt nyomorúság és ahhoz való viszonyulásunk jelenti a kép valódi koreográfiáját: azt a "tranzakciót" láthatjuk, amikor a jóltáplált, a dundi, laza húsú, fehérbe öltözött, amúgy személytelen jótevő lerója adóját a sorsüldözte, csupa csont és bőr, testével a tehetetlen esélytelenséget cégérező kéregető előtt.

Mindketten a saját sorsukat teljesítik ki. A jelenet nem új, nem csak napról napra, de szinte percről percre megismétlődik a világ bármely táján. A "tranzakció" szereplői, kosztümjei, díszletei és természeti környezete változnak. Az adok-kapok mozdulata, az értékek rövidre zárt vándorlása marad.

Schupler Alfrédnak az RMSZ (Romániai Magyar Szó) fotópályázatán feltűnt felvételét ma is korlenyomatként, művészi dokumentumként kezelem.

Guberálók

Kolozsváron, a városon kívül, délnyugati irányban van egy dombhát, amit Patarétnek hívnak. Sajnos, a neve túlságosan szép ahhoz, amilyen látványt az a hely nyújt. Gyerekkoromban még bivalyok legeltek a szelíd dombon, lassan majszolták a durva szálú füvet, az agyagos földön megülepedett pocsolyák szélén nőtt sátét és boldogan fetrengtek a nedves agyagban, egy-egy gübbenőben. A rét mindig tele volt a puha talajba nyomódott patanyomokkal, gyerekfejjel nyilvánvalónak tartottuk, hogy emiatt hívják Patarétnek a vidéket.

Jóideje a rét a város szemétgödrévé vált. Oda hordták ki utánfutókkal, teherautókkal, önürítő gépkocsikkal a város szemetét. Ameddig a szem ellát, füstölgő szennybe, hulladékba, nájloncafatokba, emberi életek darabokra tört díszleteibe botlik a tekintet, s a telep mellett egész kisvárosnyi kartonból, bádogból összerótt viskó: bennük laknak a pataréti cigányok, idősek és fiatalok, gyerekek vegyesen, akik azért telepedtek meg itt, hogy a szemét fölött prédára leső madarakkal versenyre kelve guberáljanak a kihordott szemétben.

Ez a megélhetési forrásuk, a szülőföldjük. A város hivatalosságai hosszú évek óta próbálják elszakítani őket e szennyező és embertelen környezetből, de hiába. A legkisebbek már ott születtek, ott nőttek fel a szemétben turkálva. Filmesek, fotósok, újságírók járnak a Patarét és lakói csodájára. Aki őket filmezi, örökíti meg, biztos sikerre számíthat.

Mit is lehet velük kezdeni?

2002-ben Deák József, Frink József Pál és Vas Géza kolozsvári fotósok vándorkiállításon hívták fel sorsukra Erdély figyelmét. A kiállításról való Frink József Pálnak a guberálókról készült felvétele, annak idején megjelent a Romániai Magyar Szóban.

Fa-gnóm

A Romániai Magyar Szó az 1998-2003-as évjárataiban, amikor színes nyomású megjelenésének lehetőségeit és esélyeit próbálgatta, a lap tudósítói közül néhányan "mindenes" feladatoknak próbáltak megfelelni, s a digitális fotózás eszközeivel igyekeztek friss és közvetlen illusztrációval ellátni írásaikat, infromációikat.

Közöttük a marosvásárhelyi Máthé Éva mindenképpen kiemelkedő teljesítmény nyújtott, s miközben ő maga is tanulta a fényképezést, a témaválasztást, a vágást és a riporteri fürgeséget, számos esetben első oldalas fotókhoz szállított kitűnő nyersanyagot.

A színesben megjelenő lap pedig igyekezett egy-egy emblematikus képpel emlékezetessé tenni napi jelentkezését.

Ekkor keletkezett az általam most Fa-gnómnak keresztelt felvétele, mely marosvásárhelyi, érthetetlen okokból agyonnyírt és -sanyargatott utcai akácfák sorsáról szóló látlelet, felháborító tanúságtétel. Az élővilág torzítása, visszanyesése és megalázása nem azért divatos téma, mert az utóbbi időben mindenütt megnőtt a környezetvédelmi érdeklődés. Hanem azért, mert a visszaélések, az agresszív gesztusok egyre számosabbak, egyre nyilvánvalóbban és nagy földrajzi területen vannak jelen életünkben.

Mi van a fában

A torontói Ontario szépművészeti galéria egyik újdonsága az épület homlokzatán kiépített, csupa üveg és fa kiállítási csarnok, amely nem csak megnagyobbítja, hanem egyenesen "feldobja" az épületet és az intézményt egyaránt.

A napsütötte, szellős galérián Giuseppe Penone olasz szobrász alkotásai terpeszkednek: megmunkált gerendákból, legyalult hasábfákból bontja ki vésője (jobboldali fotó, Sophie Buy munkája) azt az élő formát, amit a fafeldolgozás során az ember megpróbál eltüntetni, nullává silányítani. A holt fából az élőt hívja elő, de ez az előhívás, amilyen heroikus, ugyanolyan tragikus is, hiszen ezáltal semmi sem kel új életre, csak az emlékezet, aminek a hatása legtöbbször áttételesen is oly csekély...

Ott, a torontói múzeum olasz galériáján jutott eszembe a baróti Varga Béla egyik fotója, az E.T. (balra), amely a fotó eszközeivel épp a fordítottját műveli annak, mint ami a Penone törekvése: Varga a természetesből, a készen adottból, az istenadta leletból bontja ki a számára jelentéses konnotációt, humanizálja a fát - anélkül, hogy deklarált természetvédelmi üzenetet fogalmazna meg.

Itt látszik meg a sarkalatos különbség a képző és a fotóművészet között: az előbbi tevőlegesen beavatkozik az anyagba, a formába, akár lényegileg is megváltoztatva, felforgatva, újrateremtve azt, míg az utóbbi inkább csak láttat, tükröz, trükköz, leporol, bevilágít, elhalványít, megkettőz egy valóságelemet, ami továbbra is önmaga marad, s a teremtés tárgya maga az anyagiasuló fotó - az új entitás...

Krumpliföld

A kép tárgyának most nincsen szezonja: a krumpliföldek már elvirágoztak az idén, a gazdák most a fészkek sorsának alakulásával, a gumósűrűséggel és -nagysággal foglalkoznak gondolatban és gyakorlatban.

Azt is mondhatnám: az élet megy előre, a fotóban megfagy a pillanat. A jó fotóból pedig könnyűszerrel ki is olvad, függetlenül attól, hogy milyen közegbe, konjunktúrába kerül.

Szabó Józsefnek nem ez az egyetlen képe, amit becsülök. Július 13-án a kaszálás univerzális félfordulatát illusztráltam általa, ma a krumpliföld gondozóinak talán legihletettebb pillanatát: amikor a földön minden csupa ígéret. Harsányzöld remény, feszülő, termékenyülésre alkalmas virág, a föld párás, fülledt lélegzete, a permetező tartály csípős szaga, a szórófej sziszegése - szóval, az egész koranyár úgy, ahogy az a székelyföldön lezajlik.

A kép székelyudvarhelyi szerzője egy időben lelkesen tudósította a Romániai Magyar Szót természetfotóival. Legtöbb képe megmaradt a becsületes információ szintén: madarak, rovarok, kishüllők, virágok, gyümölcsök, évszakok, egy-egy ritkásabb életkép, riport. Nagy erényük: a hitelesség.

E képén valamivel több van: ott a látvány átéltsége, a munkamozzanat és a természet közötti organikus összekötőkapocs - a minden lében kanál ember.

Fehéregyháza, 1999

Jócskán bejáratott kép ez az emlékfotó, amely 1999 júliusában készült, Oláh István akkori székelyudvarhelyi RMSZ-tudósító jóvoltából, Fehéregyházán, az ott rendezett hagyományos Petőfi-megemlékezés egyik kerek évfordulóján.

Ilyen felvétel száz és ezer és talán tízezer is készült már az évtizedek folyamán, glédába lehetne állítani valamennyit s még mindig akadna néhány, ami elkerülte a gyűjtők figyelmét.

Mert a Petőfi-ünnepség olyan, hogy egyszer meglegyint, s aztán nem ereszt. Az lenne most a feltűnő, ha hirtelenében elmaradna a népség-katonaság a júliusi rendezvényekről. Ha elfogyna az érdeklődés. Ha nem lenne, akik a bronz költővel szinte vállvetve, de mégis az ő árnyékában jelenlétükkel hitet tennének amellett, hogy hívei a költészet társadalmi elhivatottságának. Hogy a kigombolt dolmányos örökifjúban valami olyasvalakit lássanak, aki ők maguk is szívesen lennének, de talán lekésték a pillanatot, talán a pillanat nem volt olyan, hogy néven szólítsa őket, de lehet, egyáltalán nem is volt pillanat Petőfinek lenni.

Valahányszor fehéregyházi ünnepet kell illusztrálni, mindig ennél a képnél kötök ki a magam számára, ezt érzem igazán hitelesnek, szűkszavúságában mindent elmondónak. Az ünneplő tömeg és a költő néma egymásra találása - így fogalmaznám meg sugallatát, de inkább nem teszem, mert csak silányítom vele a tanúságot egy séma, egy lecsupaszított jelkép irányába.

Jobb, ha nem teszem.

Zsákutca

A jubileumi - a 200. - bejegyzést (megint) szívbéli jó barátomnak tartogattam, akitől pár hete váltam el Kanadában, s akitől annyi szépet és jót kaptam az életben.

Mindenek előtt ihletet a művészet élvezetéhez, illetve eligazítást a valóság látásához. S mindezt a lehető legegyszerűbben: nem átallotta megosztani velem mindazt, amin éppen dolgozott, ami foglalkoztatta, amibe világjárása közben belebotlott.

Pusztai Péter Zsákutcá-ja nem csak a szerencsésen nyakon csípett szó- és képjátéknak köszönhetően él. Ha csak az ötlet éltetné, meg se parittyázná az ember. De magán hordozza mindazt az aleatorikus életszerűséget, ami nélkül a fotó csak a valóság másolása marad. Itt a szín, a kompozíció, a fények és árnyak esése, a kendőzetlenség, a holt tárgyak elevenné válása együttesen alkotják mindazt, amit egy nyugati típusú zsákutca hangulatilag és vizuálisan is lenyomatként hagy az emberben.

A zsákutca alkotó elemeit - az elhagyott, várakozó járművek, a kép középpontjában díszelgő, fényes szemeteszsák, a masszív, fölénk emelkedő falak vonalai, a háttérbe futó párhuzamosok - bármikor meg lehet komponálni, el lehet képzelni, majd megörökíteni, de ez nem ugyanaz, mint amit e kép sugall.

Valahol eltévedtünk és most már csak kifelé farolhatunk szorongatott helyzetünkből - de mi vár ránk? Ez a kérdés fájdalmasan ott feszül a kép hátterében.