A fotográfia e
zsenijét nem kell bemutatni. De érdemes elolvasni, amit
irók-újságirók-riporterek rendre, előcsalogattak belőle. Olykor
már csak élete legalkonyán. Gazdag irodalma van a
Brassaï-legendáriumnak.
Ebből most két
kevésbé ismertre bukkantam, megosztom. Különösen figyeljünk a
fotografálásra vonatkozó hivatkozásokra! (csg)
Sediánszky János: Brassaïval,
egy délután
1923 óta él Párizsban egy magyar
ember, Henry Miller a város „élő szemének" nevezi. Brassaï
ő, a képzőművész, és a fényképezés nemzetközi hírű, a
legelsők között számon tartott mestere. Barátja Picassónak.
Évek óta a francia Délen él,
magyarokkal alig találkozik. Ha néha felrándul Párizsba, a
Faubourg Saint-Jacques keskeny, végtelen hosszú utcájában lakik.
Összedobált képek, kerámiák,
albumok, vázlatok kusza egyvelege a szoba, amelyben fogad, ablaka a
Santé-börtönre nyílik. Már szürkül, s odaát, a cellarácsok
mögött pislákol néhány lámpás.
Naiv festők képei a falon, könyvek
halmaza a földön, a polcokon. Az asztalon ócska írógép áll.
Helyet szorít, ismerkedünk. Egy
kötetet nyom a kezembe.
Fényképalbum: Paris de Nuit, az
Éjjeli Párizs.
De néma gazdagoké, nem a fény
városa. Nem villanyfüzérek, csak egy magányos gázláng, mégis
tündöklő fényudvarával. Apró, elveszett fények ezek, a
rakparton, a tócsában, a kövezeten.
– Harmincéves koromig nem nyúltam
fényképezőgéphez. Valaki egyszer a kezembe nyomott egyet,
biztatott. Bennem még hangulatok éltek, nagyon elevenen. Az
éjszakai város, az utcák, amiket a nappaliaknál százszor jobban
ismertem. Hiszen éjjel éltünk mi akkor, napközben csak aludtunk.
– Hogy került Párizsba?
– Művész akartam lenni, kijöttem.
– Brassóból? Gondolom, a nevéről
– Igen. Apám tanár volt ott, én
festő akartam lenni. Pesten jártam a Képzőművészeti Főiskolára,
aztán Berlin jött, két évig. A Sturm korszaka, Kandinsky. És
huszonháromban már Párizsban voltam.
– Ki vezette? Miből élt?
– Újságírásból. És szerencsém
volt. A szürrealizmus hőskora volt az. Valahogy eljutottam a
Minotaure folyóirathoz, bekerültem a szürrealisták csoportjába.
André Breton, Eluard, Salvador Dali, Braque, Matisse, Maillol a jó
ismerőseim lettek. És harminckettőtől Picasso, a legjobb.
– De mivel érte el? Hogy sikerült?
– Mondom, hogy cikkeket írtam,
kritikus voltam, és mindenekelőtt művész. Itt kezdtem el
rajzolni. Picasso egyszer azt mondta a vázlataimról: Maga született
rajzoló. Miért nem aknázza ki az aranybányát, ami magában
rejlik?
Egy másik kötet fedi el Párizs
fényeit: Harminc rajz. Jacques Prévert írt verset ezekhez a
duzzadó, erős lábú, sörényes tollrajz-amazonokhoz, Brassaï
aktjaihoz. Mellbeütő, érdekes költemény. Kiválasztott részletét
helyben lejegyzetelem, és itthon később le is fordítom:
Székesegyházak és kávéházak
pillérei
hallgassátok a jég verését a
kövezeten
a Faubourg Saint-Jacques utcában
A Santé börtön mellett
egy szépséges arab paripa
tűnik fel hirtelen
meztelen ez a ló se hám se nyereg
rajta
fara fénylőn ragyog mint viasszal
bevont parkett
aki épp arra jár megáll egy
pillanatra
és elbűvölten nézi
az állat tomporát
és nőre gondol a férfi
és férfira a nő
egy már letűnt világról álmodik
mindegyik
amikor egyszerű volt az élet
pőre nyers és szép
és elfogadható
s a ló
miként e röpkén felidézett világ
máris tovaszáll.
A Brassaï rajzolta nők
e paripához hasonlítanak
Asszonyok akiket sohasem látni
vagy csak néhányukat
könnyűek mint a fák
és nagyok mint a virágok
a megszokott lét fojtó páráiból
úgy bukkannak elő
és mutatkoznak szégyentelenül
az ősanyag friss hevületében
mint Venus Gallypiges vagy szép
Fegyverkovácsnék...
E nők...
lábbujjhegyen ringó erősszálú
növények
a megdöbbent riadt kárhozott menny
felé
emelik lábaik feltörő oszlopát
azokon lengenek kebleik combjaik
fényekben fürdő függőkertjei.
– Igy kezdődött tehát, az Éjjeli
Párizzsal.
– Igen. Megjelent, s egy csapásra
ismert lettem. Kiadták külföldön is, s a következő évben
folytatását, az Erkölcs-tanulmányok a Montparnasse-rólt. Aztán
a többit.
Fényképalbumok megint. Picasso
szobrai, Ünnep Sevillában, Bretagne-i tájak. És a: Grafitti.
– Mi ez? – hajolok egyszerre a cím
s a különleges ábrák, alakzatok fölé.
Két Picasso-idézettel felel,
magyarázatul:
„A fal valami csodálatos dolog, nem
vették észre? Mindig nagy figyelmet fordítottam arra, ami ott
történik. Hányszor kísértett meg fiatalon egy nagyon szép fal,
hogy rávéssek valamit."
És a másik:
„Egy fal olyan gazdag lehet, mint egy
székesegyház homlokzata."
Brassaï is felfedezte ezt, és
kiaknázta a kamera világának. Mert amit itt látok, fényképnek
talán a legmegrendítőbb: a telefirkált, foltos, penészes,
agyonrepedezett, omló falak költészete: szerelem-szívek, nyilak,
vallomások és merészebb jelképek krikszkrakszai. A Halál: üreges
szemek, halálfejek, a vakolatra karcolva: s ugyanaz tíz év múlva,
elmélyülve, elkráteresedve, szinte továbbkövülve. Ez hát a
Grafitti. Van egy újabb, színes változata is, amit Japánban
készített. A fekete-fehér talán drámaibb, ez látványosabb.
– És a film?
Legyint.
- Csináltam egyet 1956-ban, a
legeredetibb kisfilm díját kapta akkor Cannes-ban. Amíg élnek
állatok, ez volt a címe. Huszonnégy országban vetítették.
– Milyen művészet vonzza még?
Visszamosolyog, egy másik kötetet üt
fel. Histoire de Marie. Marie története.
Prózai verseskönyve ez, meséli a
tartalmát is. Egy idős, ötvenöt éves cselédasszony bánatát,
szomorúságát, életét a papírvékony falú szobában, a gazdagok
között, ahová minden áthallatszik. Marie kastélyban élt, az
árnyékszékeket tisztította. Szerette ezt a munkát. Leleplezi
erkölcstelen gazdáit, elgondolkodik néha Marie Antoinette
végzetén, amikor a németek a Santé-börtönben hazafiakat lőnek
agyon, Párizs megszállása alatt. Üres perceiben a hűtlenségről
elmélkedik. „Ha az asszony hűtlen, nem baj, pénzt hoz a
konyhára, hiszen az udvarló is tömi ékszerrel, ruhával,
ajándékkal, de ha a férfi rúg ki a hámból, kész
szerencsétlenség, mert elhordja a pénzt a tyúkokhoz."
Marie-nak hasdaganata van, de nincs pénze, és félő, hogy csak a
Szent József szegénykórházba kerül, ahol keményszívűek a
kedvesnővérek, és keményített fityulában járnak. „Csak
tárgynak nézik a beteget, egyszer már majdnem átmentem ott a
túlvilágra." Újra Picasso kép az asztalon.
– Bár sok felvételt készítettem
Picassóról, ez az 1932-ből való a legkedvesebb. Olyan rajta, mint
egy monolittömb.
Olyan. Erős, zárt test, zömök, csak
átható, elmélyülő, hatalmába kerítő szeme uralkodik rajta.
Mellékesen mondja:
– Tudja, hogy Picassónak miért
nincs önarcképe? 1918-ban a Lutetia szállóban épp
borotválkozott, amikor Apollinaire halálhírét hozták. Akkor úgy
megdöbbent, hogy azóta nem festi és nem rajzolja magát.
Beszélgetések Picassóval. Ez a
könyve nagy szenzáció volt. És baráti ajándék Picassónak –
ahogy a kézzel írt ajánlás mondja – „nyolcvanharmadik
születésnapjára, egy csokor gazdag óráinak megtalált
pillanataiból". Emlékkiállítás is nyílt erről a könyvről
egy Saint-Placide utcai antikvárium pincéjében. A vendégkönyvben,
vörös lúdtollal írva, ilyen nevek sorakoztak: Jean Follain,
Jacques Prévert, Jeanne Moreau, Aznavour és leánya.
Szóban is újra Picasso a téma.
– Cocteau a rongyszedők királyának
nevezte, mert összeszedett minden ócskaságot, egy elszáradt
nyúlbőrt, melyet a Louvre udvarán talált, eldobált
konzervdobozokat a szemétládákból, hogy megcsodálja
egyszerűségük rendjét, alakjaik változatosságát.
Egy másik élmény. Reggeli találkát
beszélt meg vele, hogy együtt menjenek a műtermébe. De a festő
még ágyban fekve fogadta, elcsigázva. Jean Marais, a színész egy
söprűnyelet hozott előző este, hogy abból készítsen neki
valamit. Picasso egész éjjel dolgozott, mintákat égetett a
seprűnyélre, ezért volt fáradt, kimerült másnap reggel.
Az idő múlik mesélés közben,
Brassaï az órájára néz, bocsánatot kér, dolga van a városban.
Elkísérem? Természetesen. Gyorsan szedelőzködik. Kerek, ellenzős
sapkát tesz húsos, kopasz fejére, a fogasról esernyőt emel le.
Amint szemben áll, barátjához, Picassóhoz hasonlítják nagy,
fekete szemei. Fogom a karját, úgy imbolygunk a külső boulevard
hiányos kövezetén, a 86-os autóbusz megállójához.
Az utcán, a buszon a beszélgetés még
folytatódik.
– Luxusgéppel dolgozik?
– Egyáltalában nem. Nem igen
törődöm a fényképezőgéppel. Attól nem függ semmi, vagy
legalábbis nagyon kevés. A szupertechnikának semmi köze a jó
eredményhez. A művészi fényképezés inkább a szobrászathoz
hasonlít, mint a mozgáshoz, a filmhez. Ha ötezred másodperc alatt
készítek egy felvételt, nem a mozgást ábrázolom, hanem a
megállított pillanatot. Ez a megállított élet a fényképezés
témája. Éppen ezért nem értek egyet azokkal a törekvésekkel,
amikor sorozatot készítenek a pillanat tört része alatt rögzített
képekkel, és mosoly helyett láthatunk egy eltorzult arcot, egy
lefittyedt szájat. Nem hiszem, hogy ennek megörökítése volna a
művészi fényképezés feladata. Persze, ez csak az én egyéni
véleményem.
– Térjünk vissza még egyszer a
filmhez. Nyilván a képi kifejezés izgatja elsősorban a
mozivásznon.
– Nem szeretem a filmen a túl szép,
túl művészi fényképezést. A gyönyörűen virágzó
gyümölcsfákat, a túlvilágított vagy túlsötétített tájakat,
egeket és felhőket, amilyeneket mexikói filmekben láthat. A
francia rendezők is sokszor vonzódnak az ilyesmihez.
Valóban. Akkor láttam Agnes Varda
reklámozott filmjét, a Boldogságot. Színezett impresszionista
festészet a filmvásznon.
– És Godard Megvetése! Ebben a
filmben csupán Brigitte Bardot lesült bőrének meztelenségéhez
keresett a rendező meghökkentő vagy elbűvölő színkontrasztokat.
Ez azonban csak külsőség, ami elvonja a figyelmet a film
mondanivalójáról. Ezzel szemben Chaplin sohasem fordított különös
gondot a fényképezésre, a megvilágítás effektusaira, a
beállítás trükkjeire, a sujet-t, a színészi alakítást, a
rendezést tartotta fontosnak...
Mondat közepén száll le hirtelen, s
ad elmenőben kezet.
Én is lelépek hamarosan, a Sévres
Babylonne állomáson, az Olcsó Áruház előtt.
A járdán egy hirdetőoszlop
plakátjába ütközöm: öles betűkkel Brassaï kiállítására
hív.
Vinkó József: Párizs szeme
Nem volt könnyű találkozni vele.
Hetekig nyomoztam, amíg megszereztem a párizsi címét, akkor
kiderült, Nizzába utazott, a vidéki házba. Már majdnem vonatra
szálltam, amikor házmestere megsúgta, hogy a hír kacsa, Brassaï
(franciásan: Brassaí) fenn rejtőzik a lakásában, az ötödik
emeleten, csak épp letagadja magát. Hiába rohantam fel, hiába
csöngettem, az ajtó mögül valaki válaszolt: „Itt nem lakik
semmiféle Brassaï!" Mozgósítottam újságíró barátaimat,
üzenetet hagytam, naponta telefonáltam, mígnem egy délelőtt
csengett a telefon és egy női hang randevúra hívott Brassaïhoz.
Ugyanaz az ajtó nyílt meg előttem, amelynek a küszöbén pár
nappal ezelőtt hiába tipródtam. Kicsi, homályos, kartondobozok
százaival zsúfolt lakásba léptem azaz még be sem léptem
egészen, amikor a tuszkulánum mélyéből mérges hang reccsent
rám:
– Maga botrányt csapott a Télérama
szerkesztőségében, hogy nem fogadom, mit akar?!
– Interjút.
– Mindenki azt akar.
– Ezért tagadja le magát?!
– Rengetegen zaklatnak, védekeznem
kell.
Igazából most veszem csak szemügyre.
Brassaï 83 éves. Fején füles pamutsapka, lábán papucs, morogva
összehúzza magán a kockás házikabátot. Fáradt, zsörtölődő
vénembernek hihetném, ha nem látnám a szemét. De ezek a szemek
nem öregedtek meg; attól a pillanattól kezdve hipnotizálnak,
ahogy beléptem a lakásba, szinte odaszögeznek a kis
zongoraszékhez. Eszembe jut, amit Francois Mauriac irt: talán
szakmai ártalom, hogy ekkorára megnőttek a szemei, szinte rá
akarnak ugrani a tárgyra, az áldozatra: szó szerint felfalják az
embereket és a dolgokat. A langusztának vagy a remeteráknak vannak
ekkora szemei..." „Brassaï: Párizs szeme" – írta
róla a közeli jóbarát,
Henry Miller is. Brassaï: avagy egy
ember szeme – adta portréfilmjének címéül a francia televízió.
„Egy ember, akinek kettőnél több szeme van" – nyilatkozta
Jean Paulhban. „Egy szemtanú vallomása" – mondja cikkében
a Sunday Times kritikusa. Mindenki a szeméről beszél, mindenki azt
akarja lefotografálni, a szeme híresebb lett, mint Gréta Garbóé.
– Megengedi, hogy lefényképezzem?
– Nem, Most jöttem ki a kórházból,
beteg ember benyomását kelteném. És a magnetofont se kapcsolja
be.
– Fényképez még ma is?
– Ritkán. Nincs már bennem
életerő. De néha nagyon sajnálom, hogy otthon hagytam a gépemet.
Ilyenkor képzeletben lefotózom, amit látok. És ezeket a gépeket
nem látja soha senki más. Mekkora szabadság!
– Ön bizonyos tekintetben
konzervatív fotósnak számít. A színes film diadalútja közepette
egész életében ragaszkodott a fekete-fehér fotóhoz. Miért?
– Mert a fekete-fehér sokkal
kifejezőbb, árnyaltabb, elvontabb. Bizonyos tárnák színesben
megfoghatatlanok. Az emberi arc színesben például szörnyű. A
színes képnél a színből kell kiindulni és nem a tárgyból.
– És nem zavarja, hogy a tucatfotó
elárasztja a világot? Hogy a hírügynökségek, a
televízióállomások és a műholdak százezrével ontják "a
„fotó-dokumentumokat", hogy minden második japán objektívon
át látja a világot és a legújabb motoros Leicákkal tízegynéhány
másodperc alatt harminchat felvételt lehet készíteni?
– Nem. Ez normális, a technikai
fejlődést nem lehet megakadályozni. És még csak azt sem mondom,
hogy kisfilmre nem lehet jól fényképezni. Ma pillanatok alatt
tényleg lehet harminchat felvételt készíteni. De én sokszor úgy
utaztam külföldre a Harper's Bazaar megbízásából, hogy egyetlen
felvételt kellett csak hazahoznom. Igaz, én lemezre dolgoztam, és
a kazetták nehezek voltak, nem pazarolhattam.
– De száz és száz felvétel között
mégiscsak akadhat egy remekbe szabott. A legképzetlenebb amatőr is
elkaphatja a század legszenzációsabb pillanatát. Ön talán nem
hisz a véletlenben?
– Hogyne hinnék! Bárkinek
kedvezhet. De csak egyszer! Az igazi fotósok naponta randevúznak a
véletlennel.
– Ön szerint mi a jó fotográfus
legfőbb tulajdonsága?
– Az objektivitás. Erre kell
törekedni. Bármennyire objektívek vagyunk is5 még mindig
túlságosan szubjektívek maradunk.
– Vakhit a valóságban?
– A fotósnak realistának kell
lennie. Hiába akarok ugyanis objektív maradni, a fényképeim egy
idő után mégis elkezdtek rám hasonlítani, jobban, mint a saját
tárgyukra. Éppúgy, mint Cézanne almája, az is jobban hasonlít
Cézanne-ra, mint egy almára.
– Ön festőnek készült,
Budapesten és Berlinben tanult, írt, festett, rajzolt, díszletet
tervezett. A harmincas évek elején miért kezdett el hirtelen
fotografálni?
– 1924-ben érkeztem Párizsba.
Csodálatba ejtett ennek a városnak a gazdasága, éjszakákon
keresztül csavarogtam barátaimmal, Henry Millerrel, Jacques
Prévert-rel a Montmartre-on, a Ménilmontanton, a Porté des Lilas
környékén, a Szent-Márton kanális partján, széltében-hosszában
bejártam a várost, közben dolgoztam, hol sporttudósításokat
írtam, hol karikatúrákat rajzoltam, hol hamis interjúkat
gyártottam világnagyságokkal. Minden ezekben az években történt
velem, a húszas évek végén és főleg a harmincas évek elején,
megismerkedtem, a szürrealistákkal, Bretonnal, Salvador Dalival,
Man Ray-jel, barátom lett Matisse és Picasso. Meg akartam örökíteni
ezt a sok csodálatos dolgot, amit láttam és rájöttem, hogy a
fényképezés alkalmas rá, hogy a fotó korunk sajátos kifejezési
eszköze. André Kertész adta kölcsön az első gépet.
– Alig néhány évvel később
—jóllehet már ismert fotográfusnak számított - azt írta
szüleinek: „Ha törik, ha szakad meg kell szabadulnom a
fotográfiától. A fényképezést mindig csak ugródeszkának
tekintettem, ugródeszkának igazi elemembe, s íme az ugródeszka
nem enged. Ezzel a kis kerítőhálóval, ami a fotográfia, hogyan
ejtsem el a királyi vadakat?"
– Ha ennyire tudatosan döntött a
fényképészet mellett, miért akart mégis folyton megszabadulni
tőle?
– A Beszélgetések Picassóval című
kötetemben megírtam, amit Picasso mondott: „Maga rajzolónak
született, miért nem folytatja? Sóbányával cserélte fel az
aranybányáját." Szerinte a fotóművészet csak
„mellékfoglalkozás". Ez sokáig motoszkált a fülemben. De
a harmincas évek vége felé leginkább talán azért kapálóztam a
fotó ellen, mert féltettem az egyéniségemet. Nekem akkor a
fényképezés kenyérkereset volt, munka, a Coiffeur című lapnak
kellett volna dolgoznom. De hamar otthagytam. Engem a frizurák nem
érdekeltek. Se a pénz. Engem csak az élet érdekelt, amit magam
körül láttam.
Brassaïnak sikerült az, ami a
században kevés fotósnak. Csavargásai közben - a világon
először — megörökítette az Éjszakai Párizst, a Notre-Dame
vízköpőit, a Művészetek hídját, a Montmartre azóta rég
lebontott házait, a cselédlépcsők és a paloták világát. Fotói
úgy őrizték meg Párizst, mint a forró láva Pompej köveit,
Titkos Párizs című albumának lapjain úgy elevenedik meg a
harmincas évek pittoreszk világa, mint valami Renoir-fimben:
csavargók és vagányok kavarognak itt, trógerek és
csatornapucolók, a Magic Citybeli traveszti-bál férfipárjai, a
Quincampoix-utcai örömlányok, Conchita, a hastáncosnő, a
Majomember, a titokzatos Bengalie, a Blomet-utcai néger bál
táncosai, Kiki-Montmartre, Rose és Lydia, és mindnyájuk között
a legkülönösebb teremtmény, a baudelaire-i lidércvilág tündére:
a la Mő-me-bijou, a Chaillot bolondja. Brassaï töviről hegyire
ismerte a várost, lefotózta a falakra vésett Graffitiket, az
utcakölykök krétarajzait, többször letartóztatták, sokszor
menekülnie kellett a felbőszült stricik elől, egyszer féltve
őrzött kazettáit is ellopták. Vaku nélkül dolgozott, az
expozíciós időt egy gauloise vagy egy boyard elszívásával
mérte, soha sem guggolt le, nem csavarodott fotóriporter-pózba,
„szemmagasságból" fotózott egy 6x9-es Bergheil de
Voigtlanderrel. Nem kereste az extremitásokat, nem hajszolta a
szenzációt. Az elsők között volt, akik kivívták a fotónak azt
a jogát, hogy a múzeumok és kiállítótermek falai közé
bebocsáitatást nyerjen. Legújabb kötetében, az Életem művészei
című gyűjteményben híres portréi szerepelnek; Matisse, Bracjue,
Picasso, Maillol, Miró és a többiek képei. A fülszövegen az
első mondat így hangzik: „Brassaï (született Halász Gyula]
magyar származású fotóművész."
– Mikor járt utoljára
Magyarországon?
– 1917-ben. Budán érettségiztem.
– Azóta soha többé nem tért
vissza?
–Nem. Sosem volt időm. Pedig
szerettem volna. De szülővárosomban, Brassóban sem jártam.
Mindig a szüleim jöttek ki Párizsba,
amíg éltek.
– Mit tud a mai Magyarországról?
– Ott mennek legjobban a dolgok.
– És Erdélyről?
– Pár évvel ezelőtt az egyik
ottani magyar hetilapban megjelentek a fitalkori leveleim.
– Beszél még magyarul?
– Nem beszélek magyarul.
– Magyar barátai közül kikre
emlékszik?
– Tihanyi Lajosra, Dodóra. Együtt
csavarogtunk annakidején Párizsban. Károlyi Mihályra, a
Coupölé-kávéházban sakkozott, Bartókra, akinek még Budapesten
elvittem első írásomat, egy balettet, hogy zenésítse meg. Illyés
Gyulára, aki a Magyarországon is kiadott Picasso-könyvem előszavát
írta. Sokszor kerestek televíziótól, a rádiótól is, de ezer
évig kellene élnem, hogy mindenkivel találkozhassam.
– Hosszú ideig ingadozott a
festészet, az írás és a fotózás között. Mit jelent Önnek ma
a fotó?
– Egyre többet. Sokkal jobban
kifejezi századunkat, mint a festészet vagy a szobrászat. Minden
kornak megvan a maga művészete, a miénk a fotó. Még akkor is, ha
bizonyos értelemben nyugodtan mondhatjuk, hogy a fotó
anti-művészet, hiszen minden az objektíven és a kémiai
folyamatokon kersztül történik. A csodás éppen az, hogy a
fotóművész egyénisége mindennek ellenére átüt. Számomra
talán ezért nagyon intim dolog a fotó. Olyan mint egy napló. Itt
jártam, ezt láttam. Ez létezett.
– Sem a kollázs, sem a
fotóriportázs nem érdekelte soha, pedig mind a szürrealisták,
mind a szociofotó hívei a barátai közé tartoztak. Miért maradt
érintetlen a hatásuktól?
– A szürrealistákkal sosem
értettem egyet. Számomra a valóság, a körülöttem zajló élet
sokkal érdekesebb, varázsosabb volt, mint az ő összes
„álomlátásuk". Ismertem nagyon rossz festőket, akiket a
szürrealisták istenítettek, mert ők a műalkotásokat nem a
minőségük, hanem a témájuk szerint ítéltek meg. Nem a
művészetet szerették, hanem a „témát". A szociofotóval
kapcsolatban pedig annyit; én nem voltam soha fotóriporter, bár az
amerikai sajtó az Éjszakai Párizsnak és a Titkos Párizsnak éppen
a szociológiai vonatkozásait emelte ki. A propaganda nem érdekelt.
Én nem megítélni akartam a világot, csupán ábrázolni.
Amilyennek láttam. Balzac sem ítélkezett soha, leírta a
társadalmat. Ahogy látta. Regényeiben mégis benne van az ítélete
is. Én semmit nem találok ki, mindent elképzelek.
– És ez a rengeteg doboz és fotó
körülöttünk?
– Az életem dokumentumai. Szép
lassan kiadom őket, kötetenként. De nem kapkodok; a fényképnek,
mint a jó bornak, idő kell.
– Ennyire bízik a fotó hatásában?
– A legjobb fotók belevésődnek az
emlékezetbe. A borostyánban és a széndarabokban néha egy-egy
növény vagy hal vázának a lenyomatát lehet megtalálni. Ezek a
természet fotói. Abban bízom, hogy amit én csinálok, hasonlít
ehhez.
Forrás: Vinkó József: Az ember
harmadik bőre. Pátria Könyvek, 1989
