Talpalatnyi...

S ha az is elfogy? - a kérdés magától adódik, rögtön az első rápillantás után. Ádám Gyula ezt a képet Moldvában fényképezte, de tehette volna Európában bárhol, ahol az ásónak még van egy minimális becsülete.

Ahol nincs, ott az ilyen képek már nem élnek, már nem kínálják magukat. Viszont ha rájuk nézünk, annál nagyobb a döbbenet. Előttünk áll egy élet, amely körös-körül göröngyöket, szépen felmorzsolt, páráló földet termett, s ahogy nőtt a felásott terület, úgy fogyott a kis sziget, amelyen ez az összekényszeredett emberpár megvetette a lábát és úgy tűnik., élete végéig kitart?

Döbbenetes jelkép ez a konkrét helyzetjelentés: múltba és jövőbe vetíti mindazt, amit egyetlen szóba nem lehet sűríteni, de egyetlen érzésbe is alig: az elmúlás szorongató mellkasi fájdalma, szúrása...

Ádám Gyula moldvai csángó képei, Hegedűs Dóra fotográfussal közös kiállításon tekinthetők meg Magyarországon, a Goldmark Károly Művelődési Központban és Szabadtéri Színházban, június 25-éig.

Túlnépesedés?

Van a besztercei Andron Alexandrunak egy hangulatos sorozata, amit az élet kínált föl neki, meg egy jópofa, háziasítani próbált medvebocs, aki szabályosan kipakolta a fotós táskáját, egészen addig, amíg megtalálta a papírba göngyölt rétestésztát és azt jóízűen bekebelezte. Kárpótlás gyanánt viszont hagyta magát háborítatlanul fotózni, s így megmaradt a történetet dokumentáló képsor (amely a fotós portfóliájában is megtekinthető) meg a tanulság: legtöbbször (ha nem mindig) valamit valamiért.

A témához kapcsolódó infót olvastam tegnap a kolozsvári Krónikában, hogy a székelyföldön hivatalosan feltérképezték a jelenleg létező medvepopulációt, s az adatok azt mutatják, hogy csak Háromszéken több mint 600 medve él és jár át Hargita és Vrancea erdeibe élelmet keresni. A számlálás azért fontos, mert jelzi, hogy milyen mértékben szaporodott el ez az Európában már alig létező nagyvadunk. A lap szerint Romániában összesen hatezer medvét tartanak nyilván, s ez a legnagyobb medveállomány az Unióban.

A jóval a rendszerváltás előtt készült képsor tehát előrevetíti a mai helyzet genezisét: amikor minden eszközzel óvtuk a vadállományt, amely most a nyakunkra nőtt, de közben az orvvadászok is lesben állnak, reménykedve a tiltások túlnépesedés miatti lazulásában.

Nessie

Hisszük vagy sem, Nessie létezik.

Loch Ness (skóciai tó) szörnyének hírneve nem kopik, bár már sokszor bizonygatták, hogy ilyen állat nincs is...

És mégis van, láthatjuk az Illés Attila amatőr felvételén, aki budapesti fiatalember, informatikus, szeret utazni, s a 21. század hajnalán, amikor egy skóciai társasutazásra fizetett be, útjuk sorsszerűen elvezetett a Loch Ness-i tóhoz is, és ha nem is a látomás jelent meg előtte, de a gyengébbek kedvéért állított szörnyszobor őt is szabályosan köszöntötte. No meg a múzeum és az emléktárgy üzlet, amelyek a legendás tavi szörny tagadott, ám mégis fenntartott létéből táplálkoznak.

Mit tegyek, bennem megelevenednek a Nessie alakja köré összefantáziált kalandfilmek, az időről időre felmelegített helyszíni riportok, az okos és kitartó cáfolatok, és a fotóval együtt csak azt tudom mondani: kegyelmezzetek a legendáknak! Minden létezik, amit csak elképzel az ember. Bizonyság rá ez a fotó is...

(Illés Attila skóciai útiriportja a Kalandozó honlapján.)

Szent tehenek

A valóságban nem így képzeltem őket, ahogy Bangha Imre indológus lencséjén át látni az indiai tópart lecsíszolt kövezetén.

Pedig a kép méltóságteljes nyugalma a lényegről szól: arról, hogy a tehenet Indiában senki sem háboríthatja, de meg nem is akarja. Felsőbbrendűen azt csinálhatnak, amit akarnak, senki sem törődik velük, félrehúzódnak az útjukból, övék a világ a maga bőségével és hiányaival.

Ezek a szent páriák itt inkább hiányról beszélnek. Kiálló bordáikról, hangsúlyos csontozatukról nem ri le valami bőséges táplálkozás. Háborítatlan szabadságukban megkereshetik a betevő falatot. Van, amikor szerencséjük van. Máskor meg ki vannak szolgáltatva az élet beláthatatlan fejleményeinek. Akár az istenek, időtlen helyenkívüliségben találják magukat, kortalanok, céltalanok, nem úgy, mint fejni-dolgozni-levágni jó európai sorstársaik. Talán nem is ugyanazon fajtól származnak. A szent tehenek álomszerűen szelíd és zavartalan kasztja számunkra a földrajzi távolság miatt válik elfogadhatóvá.

Fehér halálfej, vörös alapon

A derűs-virágos mező képét Bosznia-Hercegovinában "gyűjtötte" be a székelyudvarhelyi Berecz Edgár, aki fiatal kora ellenére is már nagy utazónak számít. Európai és távolkeleti kalandozásainak még a leltárát se tudjuk ideírni, huzamosabb ideig élt Japánban, ami aztán rányomta a bélyegét életmódjának további nyugtalanságára. Útiriportjait, saját felvételeivel, ő maga adja ki, japáni útleírásából magam szerkesztettem útikönyvet a Pallas-Akadémia könyvkiadónál (Japán erdélyi szemmel, 2008).

A mező közepén található fehér halálfej, vörös alapon nem művészfotó tárgya, inkább kézzelfogható dokumentum, egyfajta egyezményes figyelmeztetés és az alábbiakat jegyezte föl róla a szerző 2007-ben:

"Kambodzsához, Vietnamhoz, Koreához, Afganisztánhoz és a többi olyan országhoz hasonlóan, ahol az embereknek kedvük támadt háborúzni, az utóbbi időkben Bosznia-Hercegovinában is rengeteg a taposóakna. Az egykori frontvonalak mentén még mindig több millió darab található, annak ellenére, hogy több éve folyik az aknamentesítés. Bosznia-Hercegovinában a legtöbb helyen szalaggal vagy kerítéssel veszik körül a feltárt aknamezőt, és vörös alapon fehér halálfej figyelmezteti az arrajárókat: akinek kedves a lába, egyáltalán az élete, az minél előbb takarodjon békésebb területre. A PAZI MINE! feliratú táblákat érdemes komolyan venni, mert ha utólag derül ki, hogy nem csak turistacsalogatónak voltak kirakva, akkor már régen rossz. "

A zsákmány

A Tavirózsa premier-fotó pályázatán figyeltem fel évről évre a marosvásárhelyi (megint és annyiszor: Maros-

vásárhely!) Mihu Constantin életképeire, tiszta rajzú híradásaira kisvilágunkról.

Különösen szeretem természetfotóit, amelyek közel hozzák azt a látványt, ami sokszor elvész a dimenziók és a nehéz megközelíthetőség miatt. Győzedelmes madara, amelyik úgy tartja az elcsípett lepkét a csőrében, mint egy diadalmas harci zászlót, csak egy példa a sok közül. Ráadásul nem is a legeredetibb, hiszen a természetet sokan és sokféle trükkel, technikákkal - cselekkel - közelítik meg, s az rendre megadja magát. A természetben nincsenek személyiségi jogok, de éppen emiatt kell kétszeresen is paparazzonak lenni, hogy valami értelmeset elcsíphessünk a jól szervezett, kitűnő védelmi rendszerű, öntörvényű világból, amelynek mi magunk is részei vagyunk, de erről nagyon sokszor elfeledkezünk és kívülről betekintve, beavatkozva szeretnénk lenni rendezője és dirigense, teljhatalmú ura és főszereplője egyaránt...

Játékos nagyüzem

Figyeljük meg az alig látszó, mégis hangsúlyos hátteret: a homályba boruló ipari tájat, ahol lélek se mozdul.

A lelket a láncokon repdeső gyermekek jelentik: csupa vas, csupa ipari jellegű hinta-palintán szállnak, ellenőrzött lengéssel és nyikorgással. Olyanok, mint az álmaik: lendületük a magasba röpítené őket, de csak oda és vissza írnak le nem egészen egy fél körívet, s imbolyog körülöttük a vigasztalan környezet.

Ezek voltak az elmúlt évtizedek gyermekkori kilátásai. Így ábrázolta a riporter - Haragos Zoltán - , a valósághoz hűen, semmit sem édesítve rajta a gyermekvilág gondtalanságát. Az akkori illusztráció tulajdonképpen leleplezés, de ezt csak ma tudjuk belátni, amikor kinyíltak tapasztalásunk kapui, megszaporodtak viszonyításunk támpontjai és mindent, ami hajdan csillogott és tartósnak bizonyult, megette a rozsda és bizony, a fene is...

Tüntetésen

1989 után egyszerre megszaporodtak a tüntetések. Mint egy vírus szabadult ránk a tiltakozás és a hangos, látványos vélemény-

nyilvánítás mámora. Az események látszólag az utcákon történtek, de a szálakat a homályban, a kulisszák mögött húzogatták, bogozgatták.

A fotóriporterek naphosszat az utcákat-tereket járták, sajtótájékoztatók tumultusát keresték, mikrofonok előtt óbégató, fenyegetőző, habzó szájú embereket vettek lencsevégre.

Ilie Pascal Virgil, aki egy ideig a bukaresti Romania Libera egyik fotósa volt, egyike a rendszerváltás utáni első esztendők krónikásának. Líraian megindító képét az RMSZ közölte először a mozgássérültek tüntetéséről, amikor is emberibb bánásmódot, tartalmasabb támogatást, több törődést és az európai normák betartását kérték a társadalomtól. Azóta valami mozdult előre, de lényegesen semmi sem változott. Vannak rájuk vonatkozó uniós előírások, de betartásuk valahol késik az éji homályban. Ez a közel húsz évvel ezelőtti mementó nem csak tanúság, hanem ma is érvényes nyers igazság. Minket vádol a kerekes székben ülő szelíd, riadt tekintete.

Halál, 3-szor

E három képet szándékosan illesztettem egymás mellé. Ugyanis összetartoznak, bár valós időben úgy tűnik, nem egyszerre készültek, legalább is szerzőjük, Kucsera Jenő szándékai szerint nem.

Az első kép, ami a kezembe került, a tömbházak előtti közelképben látszó, nyomasztóan zsúfolt temető. Címéül a fotós A temetők a küszöbig érnek címet adta, ami tökéletesen fedte mindazt, amit a kép ábrázol. A fotó értéke az erős kontraszt: az élet zsúfolt jelét jelentő tömbházak rendje és a többé-kevésbé dülöngélő sírkövek között. Érdekes, de inkább riportkép.

A második képet egy fotópályázaton pillantottam meg, s rögtön feltűnt, hogy ugyanaz a kiindulópontja, mint az elsőnek, a fotós azonban halszemű lencsehatást manipulált rajta, amitől a látvány nem csak hogy érdekes lett (a halszemű látásmód konvenció és hamar kiürül, mint minden technikai trükk, ha nincs mögötte komoly üzenet), hanem fenyegetést, veszélyt, felénk irányuló agressziót sugall. A címválasztás ezúttal is segített: Soha többé háborút! És bár egy temetőben nem föltétlenül háborús halottak nyugszanak, mert az élet rendje a kaszás állandó működése, az ember hajlamos elfelejteni ezt a kis csavart és elfogadja a kép békeharcos sugallatát.

A harmadik fotó a legfrissebb, láthatóan már digitális technikával készült, a fotós a Holokauszt címet adta neki. A gondosan kivágott dombormű részlet egy, az esemény megörökítésére emelt emlékműről az íveltség, a második fotón alkalmazott halszemű technikára emlékeztető optikus torzulás folytán méreteitől függetlenül is monumentálissá válik.

A fotós nem csupán a képi elemekkel, de a szavakkal is jól gazdálkodik: pontosan tudja, mettől meddig tart a manipulálás felelőssége.

Polgárpukkasztó

A négy fotóból álló mozaikot Daczó Dénes egykori RMSZ-tudósító riportképeiből állítottam össze, amikor még létezett a csíkszeredai Virág utcai galéria, még javában működött a modern törekvéseket meghirdető Hargita Visual Art, a város képzőművészeti életét még a fiatalok határozták meg, akik úgy gondolták, hogy az alkotói szabadságba belefér a polgárpukkasztás is.

Ez valamikor az ezredforduló tengelyén helyezkedik el, amikor Kelemen Örs Csongor festő, aki Bukarestben végezte a képzőművészeti akadémiát, és sűrűn járogatott fel az RMSZ szerkesztőségébe, festményeit mutogatni, egyéni kiállításán egy jól átgondolt performansz keretében, miután elhangzottak az üdvözlő és megnyitó beszédek is, angyalcsomaggal a vállán egyszerűen anyaszült mezrelenre vetkőzött a közönség előtt és szertartásosan befejezte a tárlat felavatásának aktusát.

Az eseményt azóta is emlegetik a poliszban, a Virág utcai galéria támogatását megvonta a városvezetés, a Hargita Visual Art tagjai rendre meghasonlottak, a fiatal képzőművészek az időhöz öregedtek, a polgárpukkasztás ideje lejárt, csak a riport dokumentum ereje nőtt meg. Igen, ezt teszi velünk a fotó: mindig emlékeztet hajdanvolt csínyjeinkre...

Hóviharban

Egyed Ufó Zoltán nem indult riportfotósnak, de mára az lett belőle. Méghozzá a legjobbak közül való. Itt látható, 2005 januárjában készült utcai felvétele egyként ábrázolja a pillanatot - a hóförgeteg kellős közepén várakozó utcai tömeget - és azt a kiszolgáltatottságot, aminek a kényszerítő körülmények kiteszik az embert.

A ferdén becsapódó hópelyhek mozgásiránya megannyi rácsot von az emberek és a világ közé, a látvány és miközénk. A rácsok szabdalta, hozzájuk igazodó és viszonyuló világ bukdácsoló áldozatai vagyunk valamennyien.

Egyed Ufó végigpróbálta a heti- és napisajtó fotográfusainak munkaütemét. Minden bizonnyal, nem neki találták ki az egyik vagy másik lap kötelékében való hosszútávfutást. De minden új helyzetből nyert és hasznosított valamit: tapasztalatot, technikát, látásmódot, állóképességet. Egyszóval: profizmust.

Honlapja igazi képi csemegékkel szolgál: a Magyar Sajtófotó-díjas (2007) szerző hangulatos zenés-képes sztorikkal lepi meg látogatóit.

Éjféli aszfalt

E kép alkotójától két fotót őrzök az Előrénél összegyűlt archívumomban. 1979 őszén kaptam Kohn József nagyváradi fotóművésztől, aki magányos farkasként űzte az ipart, és ahogy megismerkedésünk után értésemre adta, művészi ambícióin túl minden vágya, hogy Izraelbe repatriáljon.

Akkoriban gyűjtöttem Sötétkamra címen létesítendő fotórovatomhoz az első képeket,s kimondhatatlanul megörültem, hogy ez a fanyar, de ha fotóról volt szó, lelkes férfi, rám bízta felvételeit. Az Éjféli aszfalt egy csöndes, munkától életes városi éjszakát idéz és klasszikus szépségekkel nyűgöz le, a Spleen pedig egy esős őszi hangulat leheletfinom rajza, egy esőcseppek borította, párás kirakaton át.

Egyik kép sem jelent meg végül a lapban. Főszerkesztőm mind húzta-halasztotta a közlést, anélkül, hogy megindokolta volna. Mikor már több hónap is eltelt így, rákérdeztem és zavartan intett: nem beszédtéma. Gyanítani kezdtem, hogy a szerző kivándorlási szándéka s az erről szóló bizalmas információ az oka a vonakodásnak. Nem tehettem semmit. A fotós egy idő után neheztelve üzent: ha eddig nem közöltük, ezután tényleg mellőzzük a képeit. Szívből sajnáltam. Nem ismerem további pályáját, életútját; él-e, hal-e. De őrzöm e két remek képet, amelyekből a másodikat egy ksőbbi alkalommal mutatok be.