Állatbarátok

A fotóriporter zaklatott életet él: örökké fel kell legyen töltődve az újdonság keresésének nem csak az óhajával, hanem a gyakorlatával is.

A székelyudvarhelyi Balázs Attila (Udvarhelyi Híradó) jó ideje gyakorolja e hivatást. Lapja sűrűn illusztrált képanyaggal, ezért sok a loholni valója Udvarhelyen és környékén. Ezen kívül feladatába vág a nemrég indult székelyföldi portál, a szekelyhon.ro ellátása érdekesebbnél érdekesebb képanyaggal. E versenyfutásban nincs egyedül, hiszen a portált még a Csíki Hírlap és az Udvarhelyi Híradó fotósai is táplálják, galériájuk látogatottsága nagy érdeklődésre vall.

Délután összefutottunk volt egy kiállításon, ahol néhány legutóbbi riportútjáról mesélt. Az egyik, egy szászcsávási óévbúcsúztató népszokást, a szalmával befont, égő szekérkerekek dombról legurítását 34 képben dokumentálta le, talán kissé túlbeszélt, de néprajzilag pontos, helyenként látványos képriportban.

Mai fegyverténye, a Kalonda-tetőn egy állatfarmon megtelepedett fiatal német párról szóló egészen friss képriportja a skót felföld világát hozza be a székelyföldi hegyek közé: felföldi marhák, vadlovak, vadászgörények nem mindennapi látványával, egy olyan 80 hektárra terjedő vidéken, amelybe ez a két jóvágású fiatal valósággal beleszerelmesedett. Megtelepedésük a székelyföldön ritkaság számba menő kuriózum, mint ahogy az az érdeklődésük is. Az ember szívesen néz szét gazdaságuk házatáján, s kettős portréjukon Balázs Attila a görényeket tartó fiatalokból nem csupán az életörömet, hanem az eleven természetért való rajongás gesztusait is ábrázolja.

Kívánok a portál fotóriportereinek minél több valós hétköznapi szenzációt, hogy lehetőleg elkerülhessék azok áltörténések álképeivel való kényszerű pótlását. A galéria nem házifeladat, hanem lehetőség a jól körbejárt, arra érdemes témák gyors felmutatására.

Ambrótípia - csak mánia?

Nehéz eldönteni, hogy egy mai, sikeres amerikai fotóst mi késztethet arra, hogy egy 1850-es évekből származó, idejétmúlt fotográfiai eljárással, az ambrótipiával foglalkozzon mint művészi kifejezési módszerrel.

Ha kellően nagyvonalúak vagyunk, elfogadhatjuk, hogy mindenki a kedve és a hóbortja szerint alkot, elvégre ettől virágzik ki igazán a művészetek mezeje. De az elfogadás egy, s a megérteni vágyás kettő.

De mi az ambrótipia? És lehet-e általa a ma ritmusának megfelelő képet készíteni? Nem kell-e visszamenni a kezdeti kor rudimentáris eljárásaihoz? A szakértők szerint, aki értett a daguerrotypiához, az ambrótipiát is könnyen megtanult készíteni. A kép egy üvegnegatív, amit ha sötét háttérre (fekete v. bordó bársony, papír stb.) helyeznek, pozitív képet kapunk. Méretük nem lehet túl nagy (max. 13x18 cm), a magyar fotográfia történetében nem igen maradt fenn szignált darab - állítja a fotomult portál (Történeti fotóeljárások Magyarországon).

Jody Ake azonban (www.jodyake.com) azonban, bár a mostani ezredfordulóra tehető művészi kiteljesedése, valósággal beleszerelmesedett az ambrótípiába. A romániai www.punctum.ro fotólapnak adott interjújában elmondja, hogy az amerikai fotós élete, szakmai fejlődése ki van szolgáltatva a megrendelők igényeinek. Neki ezzel az eljárással kimondott sikerei vannak, megtalálta azt a réteget, aki ezt a fajta ábrázolást igényli. Általában portrékat készít, amelyek a mai szem, de a régi zsáner, patina ötvözésében valami különös életet élnek. Sérülékenyek, ugyanakkor egyediek, sokszorosításuk komoly szakmai feladat elé állítja a fotóst. Komoly kísérletezést igényel az üveglapok karbantartása, kijavítása. Jody Ake azt is megengedi magának, hogy a rudimentáris eszközöket hatásukban hasonló, de modern megvilágító és feldolgozó módszerekkel helyettesítse, így egy-egy üveglemezképének elkészítése alig 5 percet vesz igénybe. Igaz, a technika körülményessége inkább a stúdiómunkának kedvez, de ő kipróbálta a szabadban is. Nehéz volt, sok mindent (főként vizet) kellett magával cipelnie, egy egész sátrat megtöltött a csomó összehordott kellék, de végül elfogadható kép született. Amióta e módszert alkalmazza (1995), évente mindig akad pár ember, aki felkeresi, hogy tanítsa meg őket a technikára. New Yorkban pedig az utóbbi években elszaporodtak az ambrótípia-iskolák.

Azt jelenti mindez, hogy a fotográfia, megújulása végett kezd visszakanyarodni a kezdetekhez? És hamarosan ismét "felfedezi" majd a filmet is? A jelek efelé mutatnak...

Peremvidék

A szegénység, a lecsúszott egzisztencia mint fotótéma látványos és kéznél van. Nézzünk szét az utcán, magunk körül, környeze-

tünkben, nyilvános helyeken - állomásokon, lebujok környékén - a veszendőbe menő emberi tartás, a lepusztulás, a magunkba roskadó "minden mindegy" hatásosan visszataszító képeket szokott eredményezni.

A marosvásárhelyi Báthori Zsigmondé nem ilyen. Az ő helyszíne nem nyílt tér: magánterület. Magánélet. Apa és gyermeke. Mindenki a maga zárt világába húzódva. Körülöttük az elsivárodott, kiüresedett családi élet utolsó díszletei. A már csak emlékekben létező gépkocsi - a két kiszerelt, koszlott, szakadozott ülés képében -, egy kiszuperált, esővíznek is alig jó műanyag hordó és a maradék luxust felvillantó, felcuccolt, de már lehurbolt gyermekbicaj.

Az apa aggodalma és magába keserülése látható, görcsös és jóval több, mint ellesett. A mögötte dülöngélő kerítéslécek akár a lelkiállapotának kottája is lehetne. A gyermek gondtalan és ártatlanul lerongyolódott. Még nem ad a látszatra. Nadrágja topis. Ing, póló - minek? Csupa élet, kíváncsiság, gyors égésű sors.

Amit e képtől információban, részleteiben kapok, azzal be lehetne tölteni egy egész estét. Nem mozdulnak, soha nem mozdulnak. A kép lefagyott. Az élet pereme már ilyen...

Csöppekben az élet

Zsákai Péter a tegnapi bejegyzéshez fűzött megjegyzésével fején találta a szöget; magyarán: a lényegig ásott. Létezik-e olyan esemény (cél, érdek) az életben, amely indokolná, hogy életünket veszélyeztessük a megörökítéséért? Hogy azt mondhassuk az utánunk jövőknek: tessék, nézzétek, így és így történt az eset...

Nem hiszem, hogy van olyan fotós, aki első körben ne szeretne valami szenzációsat, soha nem látottat, addig meg nem történtet, váratlant, szörnyűségest/gyönyörűségest - egyáltalán valami csodát lefényképezni, amit se addig, se azután, soha senki? Ha van is ilyen fotózó, az nem igazi fotós, annak csak a gép diktál és a hiú ambíció, hogy a fotografált kép valóságához hozzákapcsolhassa a maga önbecsülését.

De a hatást nem mindig a látvány egy az egyben tálalása, a bombabiztos valósághűség, a minden részletben megfelelés váltja ki. A filmben is, a fotóban is sok múlik a rendezésen, a megkomponált hangulaton, a megtervezett környezeten.

A nagybányai Horváth Loránd doktornak nem került nagy erőfeszítésébe olyan miliőt teremteni kórházi képéhez (amely a múlt század nyolcvanas éveiben jelent meg az Előre Sötétkamra rovatában és hagyományosan filmre készült, majd nagyították, vágták), amelytől egyszerűsége és puritán dísztelensége dacára valósággal megborzongunk: mintha saját szemünkkel látnánk a hezitálást élet és halál mezsgyéjén. Amikor az emberben az akarat és a lélek oly nehezen tudja eldönteni, mi felé induljon, merre nyújtsa ki a kezét, melyik alternatívát válassza. A perfúziós kamrának előtérbe helyezett, konkrétságában éles és rideg, már-már érzelemmentes, felnagyított képe és mögötte a ködös homályban maradó, válságos helyzetű páciens elbillenő feje, megereszkedett felsőteste akkora erővel fejezik ki a pillanat bizonytalanságát és kontrasztját, hogy nem marad más hátra, mint fohászkodni és bizakodni, hogy a cseppre csöndes kitartással cseppenő mentő folyadék (vér, plazma - egyremegy) végül is megtalálja az utat az élethez.

Lavina

Nagyon kíváncsi vagyok - és közben, persze, erősen aggódom -, hogy Erőss Zsolt és társai vajon képesek voltak-e lefényképezni azt a lavinát, amely a Magas-Tátrában január második napján elkapta őket? Mert az életüket alig tudták megmenteni, hiszen ahogy Zsolt közölte a Duna TV-vel, a gyilkos hómennyiség mintegy három méterrel mögöttük indult lefelé és telibe kapta a három kötélre fűzött magyar hegymászót...

A rovat logikája szerint itt a kép fontosabb volna az emberéletnél, de ezt a logikát felfüggeszti az élet, mert ahhoz, hogy súlyos sebesüléseik ellenére megmeneküljenek, Zsoltéknak mindenek előtt saját erejükre kellett támaszkodniuk, mert a tomboló vihar miatt helikopter nem tudta megközelíteni a körzetet, a telefonon riadóztatott hegyimentők (számszerint 45-en) nehezen értek fel a viharos hegyoldalba, majd nyújtottak első segélyt s hozták le őket a hegyről.

Miközben a három póruljárt alpinista jelenleg a popradi kórházban fekszik és kapott stabilizáló orvosi ellátást, Erőss Zsolt túrafotói közt lapozgatok galériájában, mintegy szemkontaktusban azzal a magashegyi világgal, mely a Venediger 2008-as júliusi megmászásakor tárult a mászók elé, amint a csúcs felé tartottak. Az ilyen képek előtt és mögött mindig ott van a láthatatlan, de nagyon valószínű váratlanság, kiszámíthatatlanság, ezért még a legbékésebb téli túraképet is úgy kell nézni, mint egy kitörésre készen álló vulkánt; a hegyekben a dolgok olyan gyorsan történnek, változnak, tűnnek át egyik minőségből a másikba, hogy ha minden helyzetet túl akar élni, az ember bármire készen kell hogy álljon.

Erőss Zsolt szerint harminc esztendei hegymászás alatt nem élt még át ilyen balesetet. A gerincsérülésekkel és lábtöréssel kezelt hegymászók idő teltével majd biztosan hazamennek és akkor kiderül, fel voltak-e készülve a váratlan krónikási feladatra, van-e fotótanúság arról, hogy milyen az: a túlvilág küszöbén állni?. Addig is szerencsés felgyógyulást kívánok nekik!

Szafari és képvadászat

Jó tudni, hogy legjobbjaink, s bizony nem kevesen éppen Erdélyből, már a kezdetektől szenvedélyesen elkötelezték magukat a fotográfia mellett. Kíváncsiság? Hasznosságtudat? Haladás a korral? Divat? Talán mindenből egy kicsi, vagy több-kevesebb. Tény, hogy a fotótörténet hemzseg a XIX. századi magyar fotográfusok nevétől és hagyományától.

Molnár Attila barátom kitartóan gyűjtögeti a hozzájuk kapcsolódó trófeákat, s rendszeresen megosztja velünk személyes internetes portálján. S mivel a legfrissebb trófeák épp egy neves erdélyi vadász (nem mellesleg: nemes-) emberhez kötődnek, gróf Teleki Sámuelhez, hát az ő két értékes portréját hoztam át a gyűjteményből s illesztettem egy jellegzetes Teleki-fotó mellé.

A grófról (1845-1916) tudni kell, hogy az utolsó nagy Afrika-kutatók egyike, aki elsőként lépett Kelet-Afrika egyenlítői vidékeinek olyan részeire, ahol addig fehér ember még nem járt. Ifjú korától kezdve szenvedélyesen hódolt az erdélyi mágnások hagyományos sportjának, a vadászatnak. Külföldi egyetemi tanulmányai során jártasságot szerez a természettudományokban, idegen nyelveket tanul, majd katonai pályára lép. Képviselő lesz, de nem vonzza a politika, annál inkább a vadászatok. Ez meghatározza későbbi sorsát. Így lehet Afrika-utazó, de a vadászat mellett megfigyeléseket folytat, fotografál, útibenyomásait levelekben rögzíti. A kutatói ambíciót maga a trónörökös, Rudolf ültette el benne, aki a Földrajzi Társaság tiszteletbeli elnöke is volt. Angliában képezi magát, hogy expedíciós útjain sokoldalú ismeretei legyenek. A fotografálás az ő esetében csak annyira úri passzió, akár a vadászat. A fotó történetében - jelzi egy mai szakember, Régi Tamás - a szafari és a fotózás, a gyarmati hódítás és a meghódított világ képi rögzítése, szellemi birtokbavétele a legszorosabb kölcsönhatásban állt egymással. Tanulmányában (Az obskúrus kamera mögött) azt bizonygatja, hogy minél jobban fejlesztették a vadászfegyvereket, mennél gyorsabb lett működési mechanizmusuk, ugyanolyan mértékben hatott vissza a fényképező masinák tökéletesítésére.

"A legtöbb szárazlemezes fényképezőgép a Colt revolver mechanizmusa szerint készült el, majd a mozgóképeket készítő kamerák a gyorstüzelő gépfegyverek mintáján készítették el alkatrészeiket. Eastman Kodak és George Eastman jártasak voltak a puskák világában... A gyarmati fotográfia és a vadászat tehát közös technikai és gondolkodásbeli gyökereknek köszönhetően fontos szereplője volt a koloniális mindennapoknak és a fotó masina ugyan úgy ott lógott a szafarizók vállán, mint a puska."

A kép a nagy Afrika-utazó élettörténete szempontjából is érdekes: bennszülött asszonyait és lányait ábrázolja, csoportosan, azzal a tárgyilagossággal és természetességgel, ahogyan az Európából érkezett távoli utazó elfogadta - ha csak ideig-óráig is - az afrikai törzs vendégszeretetét, életformáját és értékrendjét. Az ekként is átélt sokoldalú élettapasztalat tudományos értéke felbecsülhetetlen, hiszen mindaz, amit az idegen kultúrában látott-hallott-begyűjtött, saját sorsán keresztül egyúttal értelmezte és asszimilálta is.

Teleki Sámuel fotográfiái esetében még semmi nem vált szét, hiszen legtöbbször rajz és metszet lesz belőlük, hogy világos ábrázolással valljanak a felfedezett világrészről. De igen sok lemezén már ott van az önálló életre kelt fotózás bája; itt látható "hölgykoszorúja" már ide sorolható.

Medveparádé

Olyan ez, mint egy folytatásos: befejezné az ember, de mindig adódik valami új, ami tovább alakítja a történéseket...

Így történt Ádám Gyulával Pusztinán, ahol december 29-i fényképezkedése idején megtudta: a környékbeli Kománfalván (románul Comăneşti) egy nappal később furcsa hagyományból fakadó látnivaló várja, ha kellően kíváncsi rá és hajlandó megszakítani hazafelé vezető útját.

Mesélték volt neki Pusztinán, hogy abban a bizonyos városkában néhány éve, hogy önkéntes hagyományőrzők lelkesedése felélesztette a medvebőrbe bújtak szilveszteri urálását, színpompás parádévá avatva a medvetáncoltató csapatok felvonulását. Mint kiderült, a hagyomány régi keletű, még a római korba nyúlik vissza és Kománfalva, Dărmăneşti, Dofteana, Ruginoasa környékén, egymással vetélkedve őrzik.

A "medvecsapatok" és táncoltatóik felvonulása kicsalta az utcára a városka egész lakosságát, de magához vonzotta a közeli és távolabbi patakokból is a moldvaiakat. A legfiatalabbaktól az idősekig mindenkit megfertőzött a maszkurás láz. Az újévi jókívánságnak is beillő, zenés-dobpergős-állati morgásokkal fűszerezett felvonulás jól előkészített forgatókönyv szerint zajlik: a csapatok előzetesen heteken át készülődnek jelmezeik elkészítésével, hangszereik kiválasztásával és kezelésével, a sajátos tánclépések begyakorlásával. A helybeli fiatalok között egyfajta státuszszimbólummá vált részt venni egy-egy népes csapatban. A jelmezek közül a legértékesebbek a jól kikészített, tisztán tartott medvebőrök, amelyekbe bújva az uráló medvék szüntelen morgással és imbolygó tánclépésekkel idézik fel azt a rituális átszellemültséget, ami a medvetáncos uráláshoz kapcsolódott a néphagyományban.

Ádám Gyula izgalmas képsort hozott Kománfalváról (lásd az Ingyenvisz.com portált), s mert ez a blog nem a galériáknak ad elsősorban otthont, hanem egy-két felvétel bemutatásával próbál ízelítőt adni a valóság megragadásának különböző fotográfusi fortélyairól és stílusairól, az élet kínálta látvány átlényegítésének fifikáiról, kénytelen voltam egyetlen képnél lehorgonyozni, amely talán nem hangsúlyozza eléggé az ősi gyökerű népi játék kemény durvaságának ambivalenciáját, viszont erőteljesebben kiemeli azt a kontrasztot, ami a mai életforma külsőségei és az első pillantásra öncélúnak tűnő jelmez fenyegető horrorhangulata között. Jóság és kegyetlenség, megindító líra és drámai feszültségek, civilizációs szimbólumok és atavizmusok elegyednek sorsunkban, bennünk, akár e kislegény arcán ülő tűnődő kíváncsiság, háttérben a jelenet sivár szellemvárosi díszleteivel és vállán a kihűlt, mesévé szelidített borzalommal, amely ott él örökké az emberrel, olykor sutba dobva, máskor nagyobb becsben, sőt munkában, heves aktivitásban - egy esztendő végi napon, amikor a világ úgy tűnik, két táborra szakad: medvékre és táncoltatókra...

Újévköszöntő vendégek

"Hegyen túlról" érkezett újévköszöntő vendégek érkeztek a moldvai Pusztinára december 29-én a csíki Csobotfalváról. A beöltözött csapat, Antal Imre vezetésével betlehemes játékot vitt el az ismert csángó falu szerény sorsú, egyszerű családjaihoz. Nem hajtotta őket semmilyen hivatalos szerv, egyetlen egyesület vagy alapítvány sem: a pár éve meghonosodott gesztus úgy fogant meg a csobotfalviak szívében, mint egy baráti látogatás. Összedobták az útiköltséget és irány Moldva!

A kis csapattal tartó Ádám Gyula gazdag képsorban örökítette meg a kiruccanást, amelyet a Káfé portál Kép-tárában végig lehet nézni. Az ide kiválasztott fotója, mint cseppben a tenger, azt a pillanatot őrzi az örökkévalóságnak (míg a képet megőrzi az idő és az emlékezet), amikor a betlehemes játék áhítata a maga természetes módján találkozik a meglátogatott család örömével. Ameleg, belső fényt árasztó koronajelmez, a dekoratív öltözékek nemhogy kontrasztban állnának a szegényes, zsúfolt házbelsővel, a háttérben illetődötten meghúzódó háziasszony zavarával, hanem a legteljesebb harmóniát és belső egyetértést árasztják magukból. Ha nem hordozna jó adag pejoratív, negatív töltetet magán, azt mondhatnám, hogy ez a fotó olyan, akár egy szentkép: áhitatos, átszellemült, kellően fennkölt, tiszta és transzcendens. Mintha a betlehemesek hazataláltak volna abba a közegbe, ahonnan maguk is elindultak, amiből maguk is táplálkoztak s amelynek emlékeiből ez a hegyen túli látogatás valósággá és örömforrássá vált.

Trója

Tegnap és ma este Trójában jártam. Persze, csak gonbdolatban, egy 2007-ben készült, két részes német életrajzi film jóvoltából, melyet a bukaresti közszolgálati tévé közvetített... Lassan megszokom, hogy immár inkább így fogok utazni életem végéig, mert ami engem igazából érdekel egy ilyen kalandból, az tulajdonképpen az emberek lelkében lezajló találkozás és rácsodálkozás a változó világra.

Heinrich Schliemann élete, sorsa, tettei sokkal érdekesebbek, semhogy a róla készült filmet valamiképpen is túlbecsüljük. A szakma szabályainak nagyjából megfelelt, de inkább csak arra jó volt jó, hogy átgondoljam az egész életét és vagyonát a legendának-mesének hitt Trója feltárásának szentelő egykori kereskedősegéd belső motivációját, azt a mesteri mítoszépítést, amivel régészeti kutatásait megkoronázta.

A három képből összeállított dokumentum készítői után most nem látom értelmét nyomozni; fontosságuk e helyen az, hogy reálisan, szépítés nélkül körvonalazzák azt, ami a filmben látványos, teatrális és megragadó. Az itteni Sophia távolról sem olyan szép mint a filmen, viszont görögebb, s inkább elhiteti velünk a megszállott régész ama vágyát, hogy az ókori város felfedezésekor egy szép görög nő is legyen mellette, aki Helénára emlékezteti.

De maga a fotó őrizte Schliemann is polgáribb, irodakukacabb, mint a filmen felvonultatott izmos, jól megtermett birkózótípus, aki minden eszközzel képes fölvenni a harcot midnazokkal, akik géncsolni akarják, fantasztának, őrültnek tartják, de persze, szívesen beülnének az általa megkezdett, ígéretes ásatások vezetői székébe.

Középen Priamosz kincse látható, amiért kalandfilmbe illő élet-halál harc folyt a filmen, s ami Schliemann felfedezésének egyetlen kézzelfogható eredménye. A romok ugyanis, amelyekre bukkant, mint kiderült, nem Trójához tartoztak, egy jóval régebbi települést ásatott ki embereivel, miközben gyanútlanul és felületesen vágták át azt a felsőbb szintet, amelyben a trójai maradványok lapultak.

Nyereség és veszteség, zsenialitás és amatőr felületesség fonódott össze e történelmi figurában, akit azért lehet szívből irígyelni, mert egy olyan eszmény után vetette magát egész életében, ami értelmet, távlatot és szépséget vitt élvezetekben nem túl bővelkedő sorsába.

Dallam

Ezt a furcsa alakzatot, ami egy kottasort ábrázol, az előszobám faláról akasztottam le s néhány papírlapra helyeztem a nappaliban. Különben nem tudtam volna lefényképezni, hogy ennyire tiszta rajza legyen. Nem lett volna belőle fotótanú.

Mert ebben semmi művészi nincs, inkább csak dokumentum. Illusztráció egy nem mindennapi történethez. Egy olyanhoz, amilyeneket ilyenkor, év vége felé szoktak előszedni - nem is tudom, pontosan miért.

Talán, hogy ne menjen teljesen feledésbe.

Rögtön az 1989-es romániai rendszerváltás után történt, Bukarestben, az újra indított Romániai Magyar Szó szerkesztőségében. Azokban a hetekben és hónapokban, amikor a korábbi magyar pártlapból szabad, demokratikus magyar néplapot szándékoztunk csinálni.

Szándékunk meglátszott az egycsapásra nyitottá tett lapon, s hirtelen megugrott számú olvasóink is észrevették ezt. Nem volt olyan nap, hogy ne telefonáltak volna be a szerkesztőségbe vagy ne kaptunk volna a postán gratulációkat a nyíltságért és a gondolatok ütköztetéséért, az újság fórummá válásáért.

Egyik nap furcsa, hosszúkás és lapos dobozban ismeretlen tartalmú csomag érkezett a szerkesztőség címére. Amikor a postai megbízott felhozta az irodánkba, kíváncsian álltuk körül. A tartalmáról csak annyit árult el a felírás és a kísérőcédula, hogy "cadou", vagyis ajándék. A feladó egy székelyföldi faluban élő olvasónk volt. Hosszasan tanakodtunk, mi lehet a csomagban, s azokban a zűrzavaros időkben jónak látszott körültekintőnek lenni - ki tudja, milyen jóakarónk húzódik meg mögötte, ártó céllal?

A csomaghoz ragasztószalaggal egy lapot csatoltak, amire a feladó csak ennyit írt: "Az Isten áldja meg önöket azért, amit tesznek értünk, olvasókért. Őrizzék meg szívükben ezt az ajándékot..."

Végül is, kibontottuk a csomagot. Többrendbeli papírba göngyölve ez a fekete dukkófestékkel lemázolt, kovácsoltvas idomokból heggesztett kottaábrázolat bomlott ki belőle. Történetesen egyikünk sem volt gyakorlott kottaolvasó, így nem tudtuk mire vélni a hangsor mélyebb értelmét... Egy hétnek kellett eltelnie addig, hogy a Kriterion által kiadott zenei kislexikonnal a kezemben végre megfejtsem olvasónk rébuszát,s mintegy sugallatra, a Himnusz dallamának kezdő ütemei rajzolódtak ki képzeletemben.

Amikor nyugdíjazásomkor búcsút mondtam a szerkesztőségnek, magammal hoztam a furcsa trófeát. Azóta sokszor felnézek a hangjegyekre és élővé válik a dallam. Nem is kell szólnom semmit, mert minden zeng magától, odabent...

Jávor

Aki most azt hiszi, hogy e cam alatt Jávor Pálról, az első vérbeli magyar filmszínészről, a nők bálványáról olvashat megemlékezést, csalódni fog. Aki ilyesmit vár, annak itt van egy szócikk, a Wikipédiából, amely részletesen eligazítja a hányatott sorsú, sok kalandot megélt színész életregényében.

Az Aradon született színészről tudni kell, hogy egy ideig az Amerikai Egyesült Államokban élt, s mint Dancs Artur remek newyorki naplójából kiderül, a Magyarországról kivándorolt Miss Perry volt a színész egyik szívszerelme. Ez a fotó az idős hölgy képkollekciójából való, amelynek közkinccsé tételét Artur barátunk végezte el ezekben a napokban. Jávor Pált ábrázolja, amatőr eszközökkel, ám hitelesen és eredetien - a fotó egyike annak a feltehetően sok ezer képi dokumentumnak, melyek a neves sztár életét végigkísérik, nem beszélve a filmek, előadások jeleneteinek megörökítéséről. A lépcsőn ülő férfi elegáns, sármos, de egyszerű pózban néz a lencsébe. Az erős napfényben készült fotó technikailag is elsietett, viszont egy kevésbé ismert érzelmi kapcsolat lenyomata; az asszony, aki megőrizte szívében és képkollekciójában, nem egy közönséges személy. Alakja valósággal vonzotta a nagy embereket. Számos férje volt, de igaz szerelemmel Jávort szerette - s vallomása alapján úgy tűnik, az érzelem kölcsönös volt. Legalább is a vers, amit Miss Perryhez írt a nagy színész, úgy, hogy a sorok kezdőbetűit összeolvasva a "célszemély" nevét kapjuk meg, őszinte ihletettségről árulkodik és jól illik ehhez a képi emlékhez:

"Pezsgő vagy, ízes pezsgő,

Isten nedűje, te!

Rádnézek, s szemem esdő

Imákkal van tele...

Kit olyannyira vártam,

Éreztem: végre is

Megjött, s most rátaláltam...

Ne hagyd, hogy köddé váltan

Eltűnjek a Nagy Árban.

Kell, hogy segíts te is..."

Hatvan éve halt meg Jávor Pál, akiről Miss Perry alias Piroska mondja, hogy tulajdonképpen meghalni ment haza 1956 után. Rákos volt. A Farkasréti temetőbe került. Miss Perry ott is fölkereste. E fotóval egy szerelem emlékét mentetgtem át ebbe a blogba...

Írmag

Telepes népség címmel "erdélyi szász olvasókönyv" jelent meg 1994-ben, a csíkszeredai Pro-print kiadónál, a Németországban élő Hajdú Farkas Zoltán kezdeményezésére és szerkesztésében. Az antológia, bővített és javított formában, még egyszer napvilágot látott 2006-ban, egy másik kiadónál (Pallas-Akadémiai), némileg tartósabb kötésben, minőségibb papírra nyomva és nagyobb terjedelemben - viszont teljesen más képanyaggal, mint az első. És ez a változás sokat levon az újabb kiadás értékéből, mert az 1994-es könyv fotóit nagy gonddal, körültekintéssel és műértéssel válogatták össze, s olyan fotográfus kezére bízták, aki a néprajzi fotózásban, fiatalember létére is, addigra már figyelemre méltót alkotott.

Barabás Zsoltról van szó, aki jelenleg a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron színház fotósa, aki rögtön a romániai rendszerváltozás után, Ádám Gyulával együtt csángóföldi fotóival hívta fel magára és művészi látásmódjára a figyelmet. A szász olvasókönyvhöz, amely tulajdonképpen egy tartalmas szöveggyűjtemény s válogatott darabjai nyomán kirajzolódik a telepes szászság megtelepedésének, majd huszadik század végi exodusának kétpólusú története, Barabás Zsolt olyan képeket szállított, melyek a még ittmaradottakról, a hűség és a halál közötti keskeny mezsgyén állók végnapjairól szóló jelzésekkel hívták fel magukra a figyelmet.

Szász asszonya, az óralap díszítésű pinceajtó előtt álló ritka teremtmények egyike, akik öregségük szép mosolyával itt maradtak írmagnak, őrizni mindazt, ami elődeik nagy kalandjából tartósnak és hagyománynak bizonyult és aminek a menekülők, a fordított utat megjárók hátat fordítottak. Szelíd derűje olyan nyugtató, mintha csak egy meséből lépett volna elénk, egy nagy álarcosbál díszletei közül, amely képes volt mindenkit elvarázsolni, csak őt nem - mert megmaradt köznapi, jellegzetesen dísztelen és komor öltözékében. Barabás Zsolt ugyanazt a csodát műveli itt is, mint a hegyen túli felvételein: a természetes fény, az emberi élet természetessége és hiteles helyszíne azok a kincsek, amik miatt ezek és a hozzá hasonló képek fennmaradnak, tényszerűségükön túl hosszútávú emlékezetünkben is.