Falak, felületek, firkák

Horváth László fotója

Horváth László amatőr fotós friss blogbejegyzésében képsort közöl Feliratok egy pszichiátria faláról címmel. A fotótanúság jobbára abban áll, hogy a nem túl szimpatikus intézmény falairól megörökíti azokat a részleteket, melyek az ott élők lelkiállapotát kifejezik. A szövegrajz mögött - bár inkább csak amolyan ákombákomról van szó - egykezűséget gyanítani: mintha a különféle panaszok ugyanabból a krónikás hevületű forrásból származnának.

Bitófa

Molnár Attila barátom szépen gyarapodó archív fotógyűjteménye s az ezekből időről időre kóstolót nyújtjó blogja most egy olyan múzeumbelsőnek adott otthont, amelyen üveges tárlóba kiállítva annak az akasztófának a darabjai láthatók, amire annak idején a magyar negyvennyolcas forradalom és szabadságharc aradi vétanúit fellógatták.


Egy nép történelméhez, sorsdöntő nemzeti tragédiájához fűződő relikviákról van tehát szó, amit ez a fotó protokolláris-klasszikus beállításával, minden esztétikai élményt mellőzve reprodukál  és dokumentál. Ritkán szólunk a fotótanúságnak erről az oldaláról, mert ez inkább a fotográfia mint mesterség udvarába esik. Ilyen értelemben ez a fotó egyszerű illusztráció, s értékét a rajta lévő látvány múzeális fontossága adja meg.

Régi dicsőség

Székelyudvarhelyen élő költő barátom versesköteteit olvasom, ízlelgetem, válogatom. Az 1971-ben indult Oláh István életművének fajsúlyosabb része 1989 előttre tevődik. Szinte természetes a kérdés - akár csak saját munkáink esetében -: mi az, ami abból túléli majd az alkotót?


Oláh esetében a hagyaték kissé összetettebb.Mert Pista barátom bizony, meg merte tenni azt a lépést, amitől engem mindig visszatartott a bizonytalanság, a kihívás előli kitérés reflexe: elkezdett fotózni. Nem csupán verseiben érvényesítette a sajátos fotós látásmódot, de annyira belevetette magát az analóg fotográfiák készítésébe, hogy csak csodálni tudtam kitartását és képszerkesztői érzékenységét. Legutolsó megjelent verskötetét (A virágmindenség térképe, Státus, 1999) egy csokor fényképével illusztrálta, s arra gondolok, hogy ha már rám bízta válogatott verseinek gyűjteményét, akkor a lehető legtermészetesebb dolog, ha legjobb fotói és szövegei ugyanazon a könyvborítón belül találkoznak.

Nagyasszony

Latinovits Zoltán és Ruttkai Éva 1971-ben, lakásuk ablakában
közös produkciójuk emlékfotójával (Rómeó és Júlia)

Tegnap délután érdekes riportot láthattunk az m1-en a magyar fotográfia nagyasszonyával, Keleti Évával (Ez az élet). 28 percen át beszél nekünk életszenvedélyéről, hogy miként térítette el egyetemistaként a fotózás s hagyta abba vonzása miatt a szervezett tanulást.Kis korában a balett, a tánc világa vonzotta, de nem volt hozzá elég képessége, viszont fotósként mindenek előtt a kulisszák világában sikerült nagyot alkotnia.


(Ha ezért dicsérik, kissé meg is keseredik, hiszen életművéhez hozzátartoznak azok a kemény évtizedek, amiket a Magyar Távirati Iroda fotósaként lehúzott, illetve az Új Tükör független, teljhatalmú képszerkesztőjeként sikerült - egészen a lap rendszerváltozás utáni megszűntéig - nagyot alkotnia.)


Úgy élte ki félbemaradt karrierjét, hogy tánc helyett érdemes nézőként leste a színpadi produkciókat, s az ihletett pillanatokat, az önfeledt játékot, legyen szó drámai színházról vagy táncos produkcióról, remekebbnél remekebb fotókkal honorálta.

Orsi

Orsi - ahogy Ádám Gyula látja

Orsi már-már fogalom Csíkszeredában. (Gondolom, Székelyudvarhelyen, ahol él és dolgozik, még inkább...)


Orsi a Modell. Aki a HMKK fotósulijának évadjait rendszerint megédesíti, amikor a hallgatók a stúdiófényképezéshez érnek. Ő volt az első évad egyik fő attrakciója, részben a harmadiké is, s a most zajló negyediken is megjelent kollégájával, Erdély B. Előddel együtt, aki a stúdiómunkához kapcsolódó elméleti és gyakorlati tudnivalókkal traktálja a tanfolyamot.


Egy modellt mindig illik megbecsülni, ugyanis az olyan, aki profi szinten űzi ezt a mesterséget, ritka, mint a fehér holló. Munkájában a legkevesebb az, hogy jól néz ki, kellemes látványt nyújt, egyszóval dekoratív. (Sok, modell-ambícióval megáldott-megvert leányzó hiszi azt, hogy a külbecs elegendő ajánlólevél ahhoz, hogy a szakma kapva kapjon rajta. Kapitális tévedés!)

1912-ben a Sarkon

Herbert Ponting és "hatlövetű" teleobjektívje (1912)

1993-ban sok-sok napomba kerülő beszélgetést folytattam egy fiatal atomfizikussal, aki egy évet töltött a kilencvenes évek elején egy antarktiszi kutatóbázison, s mindennapi feladatait összeegyeztetve fotografáló szenvedélyével, egy kiállításra való fotót hozott haza a Déli Sark világából. Egész úton abban főtt a feje, hogyan ossza be kevéske pénzét, hogy a fotografáláshoz szükséges filmben sose szenvedjen hiányt. 


Az első hónapokban meg amiatt aggódott, hogy mi lesz, ha a szélsőséges sarki körülmények között kamerája felmondja a szolgálatot? És mert minden, ami működik, egyszer törvényszerűen el is romlik, ez a kamerájára is állt - de szerencséje volt egy kutatótársával, aki idő előtt búcsút mondott a bázisnak s nagylelkűen reáhagyta kiszolgált masináját, ami aztán emberünket segített kihúzni a bajból...

Szemközt

Belső tájra nyit ablakot Bodor Zsolt itt látható fotója. Méghozzá nem is egyet, hanem mindjárt kettőt, amelyek a valóságnak ugyanazt a frontját tartják szemmel, természetesen más-más szögből és némán. Mint két összehajló ember, akik egymás fülébe suttogják azt, amit látnak vagy gondolnak.


Eközben pedig nyíltan vallanak arról az agresszióról, amely nem is egyszer, távolról érte őket, becsapódó, sok esetben célzott lövedékek formájában. A béke jeléül most a piros muskátlik hirdetik az élet folytonosságát. A virágok ugyanakkor a kapcsolatot is megteremtik a két megfigyelőállás között.

Fényketrec

Ijesztő és egyben elbűvölő Márton Ildikó itt látható rusztikus fényketrece. Persze, csak én nevezem így, magánhasználatra ezt a deszkákból összerótt fészert / istállót / pajtát - kinek hogyan otthonos a megfelelő kifejezés.


A látvány nem új: a deszkák közötti réseken beözönlő fényjátékot már sokan fényképezték, hatásosan és kifejezően, az itt látható fotográfia egy lehetséges változat a sok közül; a kérdés csak az, milyen helyet foglal el a sorban?


Ildikó (homoródkeményfalvi) fényketrece nem a benne rejlő sötétség miatt ijesztő, hanem a rácsozat tökéletessége okán. Egy ilyen pontosan, már-már érzésből megácsolt faépület mindegyre arra emlékeztet, hogy a fény szabadon ki-bejárhat a réseken, de aki bent van, az tartósan foglya a helyzetnek.

Október

Egyed Ufó Zoltán hangulatos őszi fotójára egy albumban bukkantam, onnan másoltam ki - elnézést a silány reprodukálásért - a mai nap kedvéért. Amikor az ablakomból látszó, felhős-ködös Hargita felől tompa őszi színegyveleget ragyogtatott föl az olykor-olykor előbukkanó délutáni nap.


Hatásvadász lenne? Mennyi türelembe kerül kivárni egy ilyen megvilágítást? Egy ilyen színösszeállítást? Pillanatnyilag nem tudom minderre a választ, de talán nem is várja el tőlem senki. Azt hiszem, mindenki maga kell hogy megpróbálja, miként kapja lencsevégre október szomorúan vidám, tűnődő szépségeit. Ha valaki nyitott szemmel jár a természetben, egyszer biztosan rátalál élete nagy látványára. Egyed Ufóé például ilyen...

Révedő

Bálint Zsigmond az emlékezés lehetséges változataiból hozott friss híradást Gyergyócsomafalváról, ahol ő maga is résztvett a legutóbbi HMKK-fotótábor munkálataiban. Itt látható fotója, amelynek én a Révedés címet adtam - a szerző utólagos engedélyével és magánhasználatra -, de mint általában a nyakon csípett tettesek, én is mindent "meg tudok magyarázni".


Ezt teszem hát a továbbiakban.


A kép maga tárgyát, miliőjét tekintve köznapi, már-már földhözragadt. Az épp csak felvillantott háttér saját életébe, körülményeibe zárkózott, idős ember birodalmára utal,

Almás

Valaki azt állítja, hogy Vitos Hajnal gyergyócsomafalvi felvételét látva, érzi az alma illatát, sőt, a savanykás ízét is. Ráadásul az egész képet belengi valami fanyar szegénység- és öregségszag, ami az ilyen egyszerű, régi konyhákra jellemző.


Elhiszem neki, s vallom magam is, hogy erőteljes hangulati töltete van e képnek, ami sokszor legalább ugyanolyan fontos információ egy kép esetében, mint a tárgyi-formai dokumentálás.

Miért Fortepan?

Fekete István: Egy gyár végnapjai

Két bejegyzés is foglalkozik a fortepan.hu honlap alapítóinak fotómentő kezdeményezéséről és munkájáról. Az alvó katona csupán a kóstolót jelentette, a mintavételt a projektbő, felhíva rá a figyelmet, a Szolgálj! viszont már 111 fotóból álló képsorral nyújtott ízelítőt a különös archívum szellemiségéből.


Feltevődik a kérdés, hogy a Fortepan-projekt megálmodói – Szepessy Ákos és Tamási Miklós –, akik közel húsz évnyi minden rendszer nélküli gyűjtőmunka után, 2009-ben úgy döntöttek, hogy a hozzávetőleges időrendbe állított kollekciójukat közhasznúvá teszik, miért kötötték az egészet a váci Forte-gyárhoz?