Váltó

Dancs Artur az idei nyár óta New Yorkban él. Úgy döntött, hogy huzamosabb szatmári életvitele után megpróbálkozik szakmájában egy Erdélytől távoli földrészen megkapaszkodni. Az élettér váltásáról rendszeresen beszámol barátainak - nekem is - oldott, hangulatos levelekben, hiszen amellett, hogy tapasztalt repülésbiztonsági szakember (vagy minek nevezzem, ezt majd ő helyreigazítja, ha kell), az irodalmi és a képírói önkifejezés sem áll távol tőle; s beleegyezett, hogy azokat szépen föl is rakosgassam a világhálóra. Egyelőre 20 ilyen levelet lehet elérni a Káfé portálon, de az élet megy tovább, s a beszámolók folytatódnak.

A minap fotókat küldött, úgy fogalmazott: New York-i hangulatok ezek... semmi más... (???) Amerre néz az ember, vagy amerre szívesebben megfordul, otthonosságot kereső bolyongásai közt, azok rendre gépre kerülnek. A hangulatokat pedig a látvány minősége és sugallata gerjesztik. Az itt látható Váltó c. kép számomra azért emelkedik ki a többi közül, mert egyszerre lírai és konkrét. A giccs határát súroló elérzékenyüléssel észrevétet egy olyan valóságablakot a nagy északamerikai kontinens nagyvárosának hangyabolyából, ami a mi földközeli léptékeinkhez is közel állnak. Az acél, beton és üveg birodalmának titulált metropoliszban újra megveti lábát a kíméletlenül megerőszakolt természet, örvend az utat találó napfénynek, még ha vérszegények, fakók is a színek, az egyensúly még nem állt helyre, nem tudni, ki kerül majd ki győztesen: az enyészet, vagy a váltó szerkezetéhez asszociált új világrendezés?

Art barátunk dokumentál. Jó száz évvel felmenőink Újvilágba tántorgása után most a saját sorsán képezi le azt, mivel jár a csillagos ég átrendeződése a fejünk fölött. Mert egyéb nem történt velünk, csak a váltó fogantyúját forgatták el, a hangulatunk lázgörbéje ugrabugrál, s amikor csúcsra jár, hát nem könnyű átvészelni...

(Dancs Artur New York-i hangulatok c. galériája - itt látható.)

Hegyen-völgyön járogaték vala...

Meghívót kaptam szívbéli jó barátom, Ádám Gyula vasárnap délben nyíló székely-

udvarhelyi fotó-

kiállítására. Alapelvem, hogy minden meghívót, ha csak lehet, meg kell ám tisztelni, ezúttal azonban kétszeres örömmel készülök, mert Ádám-képeket nézni és értelmezni számomra jeles esemény.

Lehet, úgy tűnhet az idelátogatónak, hogy az Ádám-féle jelenséget, annak egy-egy képi megjelenítését fokozott gyakorisággal értelmezem, és ez nincs is másként, amennyiben a válogatás szempontjait mindig az életre bízom, a napról napra alakuló véletlen fordulatokra. Gyula ráadásul az utóbbi években igen ráhajtott, szakmailag valósággal megugrott, kiteljesedett, s begyűjtés és feldolgozás között egyensúlyozva a tervezgetések helyett a tettek emberévé vált.

Mostani tárlatán, amelynek darabjait ma szállították át a Hargitán túlra, régi és új fotói sajátos szintézisben elegyednek: mind analóg felvételei, mind digitális fotói a maguk nemében ugyanazt az erőteljes kifejező erőt képviselik: a vidéki népélet, a leghétköznapibb pillanatok ünnepi tisztasága, a fényképeszkedéshez lelkileg is felkészülő, felszabaduló alanyainak gesztusai és hiteles környezete, a természetes fények rafinált kihasználása hozzásegítik ahhoz, hogy bármerre jár, úgy fotózzon, mintha egy egész vándor műtermet hordozna magával.

(Így válik érthetővé a tárlat címe, a csángó népdalból kölcsönzött Hegyen-völgyön járogaték vala...)

A tárlat anyagából kiemelt kettős portré Csíkcsomortánban készült, 1998 telén, amikor Csíkban az utakon minden ropog, a háztetőkről jókora hónyelvek nyúlnak a föld felé. A haladtukban a fotósra - miránk - visszatekintő két falubeli első pillanatra nem túl megnyerő figura, még enyhe fogyatékra is gyanakszik az ember, de hát Istenem, annyiféle szerzet van a világon s valamennyien eleven, érző teremtmények vagyunk. Ez az elevenség, a hiteles érzelem, a fotós fókuszáló tevékenységére megértéssel, részben gyermeki örömmel reagáló fiatalabb arcot természetes módon egészíti ki, ellensúlyozza az idősebb férfi némileg gyanakodó, tűnődő tekintete. Egyik a beleegyezés, a másik a sokat látott tapasztalat miatti tartózkodás hordozója.

A fotós pedig pontosan azt mutatja föl belőlük, ami a lényegük: nem a saját értelmezését sulykolja a nézőbe, nem az elcsípett kuriózumra hegyezi ki a pillanatot, hanem az elfogadás, az egyenlő emberré válás esélyét megadva ábrázolja az amúgy elesett sorsú, látvánnyá tett úton haladókat. Figyeljük csak meg: ha több ideig szemléljük a csomortáni párost, az együgyűnek ható vigyor egy idő után belső derűbe vált át, és ez már a fotós érdeme, hiszen éppen erről az átváltozásról szól a kép.

(A tárlat szervezői: Hargita Megye Tanácsa, Hargita Megyei Kulturális Központ)

Fel Brassóra!

A csíkszeredai fotósuli második eresztése nem hagyja magát: a tanfolyam lejárt, de a fotózásalapú bajtársias kapcsolat, a közösségi hangulat megmaradt közöttük. Honlapot alapítottak, azon fórumot indítottak, mintegy meghosszabbítva a képzés idejét.

Márton Ildikó az egyik legaktívabb közöttük.

Minden előzmény nélkül jelent meg a fotó világában, de vizsgamunkáival kiváltotta a bizottság őszinte érdeklődését és elismerését. (De hiszen az egész évjárat törekvése, érdeklődése nyomon követhető azon a közös "tárlaton", amit a Káfé portál biztosított a számukra...)

Múlt vasárnap, Teutsch Alpár javaslatára néhányan fel is kerekedtek, s meg se álltak Brassóig, hogy megnézzék a még nyitva tartó, pár nap múlva sátrat bontó Brassai emlékkiállítást. Hétfőn már ott voltak a "jegyzőkönyvek" linkjei a közös honlapon. A bal oldali felvétel - az Ildikóé - nagyjából hasonló körülmények között készült, mint az Alpáré (jobb oldalt). Mindkettőn látszik az erőteljes kompozíciós szándék. Hogy ne csak emlékfotók legyenek egy közös délelőttről és szenvedélyről, hanem azt is kifejezzék, amit a fotográfia látható - és még inkább láthatatlan - tartományaiból magukba integráltak. Azt a fajta elszántságot és munkabírást, ami a világhíres párizsi mester tekintetéből - még ha plakátról is! - felénk sugárzik

Hogy válaszolhassanak arra a szónoki kérdésre, amelyet épp ma pillantottam meg Zsákai Péter fotóblogján ("Hogyan lehet egyszerre kifejezni fényképen azt, amit az ember érez és lát?" - Lucien Hervé). A válasz helye a fotókban van, s mindinkább ott kell keresnünk nekünk is. Merem remélni, a fotósulisok honlapja még újabb meglepetésekkel - visszavárja vemdégeit!

Tavi mese

Nyár volt, kora délután, a nyolcvanas évek vége felé, Sepsiszentgyörgyön élő fotóriporter kollégámmal - Imreh S. Istvánnal - sétáltunk a bukaresti sajtóház irányából a közeli Herestrau ligeten át a város sűrűje felé. Pihentető, csöndes sétára nyílt lehetőség a tavak melletti sétányokon, minden nehézség dacára az emberek szívesen népesítették be az árnyas parkot, látogatták a falumúzeumot, szálltak fel a félóránként kikötő és újra tókörüli pályára álló sétahajóra...

Kollégám vállán fényképezőgép: sosem vált meg tőle, hiszen napi rovata volt a lapban, minden megjelenésre le kellett adnia egy-két fotót, hogy a szerkesztőknek kedvükre (értsd: felsőbb, kiszámíthatatlan szempontok szerint) legyen miből válogatniuk.

Az állandó virágkállítás pavilonjához közeledve, egy japán tavacskának berendezett parkrészlethez közeledve, észrevettük, amint egy nagyobb fiúcska egy bottal szorgalmasan piszkál valamit a víz mélyén, mögötte egy kisebb srác kíváncsian nézi ügyködését. Megálltunk, Pista elővette felszerelését, beállította a teléjét és időnként egy-egy felvételt megeresztve, figyelte a fejleményeket.

Láttuk, hogy a kisfiú odalép a nagyobbikhoz, valamit beszélnek egymással, majd a kisebbik hirtelen belecsusszan a derekáig érő vízbe, s szorgalmasan búvárolva, időnként a felszínre bukkanva kirakott a kövezetre egy-egy halom csillogó aprópénzt.

(Arra járók hullatták bele a sekély vízbe, azzal a gondolattal, hogy talán szerencsét hoz garasos nagylelkűségük...)

Amíg a kissrác dolgozott, a nagy fiú sem ült tétlenül: számolgatta a tornyosuló kincset, s mikor a tóban ázó gyerek befejezte a szokatlan halászatot, a nagyfiú felmarkolta a zsákmányt és szó nélkül továbbállt, meg se köszönte a közreműködést a tátott szájjal utána néző, póruljárt gyereknek...

A fotóriport elkészült, megjelent az Előre Naptárban, a történetet pedig most sikerült elmondanom...

(A részletes képnézethez katt a fotóra!)

Az árnyékok fénysebessége

Megmagyaráz-

hatatlan kényszer vezette kíváncsi-

ságomat könyváram zsúfolt fotóarchí-

vumához. Ahol a képek mellett rengeteg nyomtatványt, fénymásoltatot, újságkivágást is őrzök. Két fotó között a Nyugati Magyarság 1999. decemberi számának egyik oldala, A3-as papírra fénymásolva, rajta Kanadában élő jóbarátom, Pusztai Péter vallomása két úti fotójáról. Nem tudnék jobb kommentárt-értelmezést köríteni hozzájuk, olvassuk inkább a művész értelmezését arról, ami a fotós ösztöneit munka közben igazgatja. (Amúgy is ritka az ilyen pillanat, hogy az adja meg a válaszokat, aki a kérdéseket is felteszi...)

*

"Tudatában vagyok annak, hogy mások szülőföldjén élek két évtizede, s ez idő minden pillanata döntő volt. Cartier Bresson, századunk legnagyobb fotóriporterének credóját - a döntő pillanat megörökítését - amatőr vagy hivatásos fotós ma már mindenható törvényként fogadja el. Jómagam, ha az ecsetet felváltom a fényképezőgéppel, úgy próbálok „képes" lenni, hogy az élet néha szürrealizmusba forduló aspektusát lényeges szimbólumokká váltsam, amiben nincsen sportos bravúrkodás, inkább meditációs megörökítés. Nem lennék „fényíró", ha szavakat kellene segítségül kérnem, de mégis kitérnék két kép hátterének önéletrajzi és pszichológiai összefüggésére.

„A jövő előtt" c. kép Új-Földön (New Foundland) készült. Az új házasokat személyesen nem ismertem, de pár perccel azelőtt ugyanazon a helyen álltam, mint ők Kanada peremén, de nem a jövő elé néztem túl a vizeken, hanem a múltat kerestem s a régi földet. Számukra természetesen a döntő pillanat átélése volt, számomra egy örök állapot. Átadtam a helyemet az óceán partján egy tengerésznek, aki kevés híján ugyanazt fogja érezni mint én, de a nagy víz közepéről...

Marokkóban a múlt ősszel [1998-ban] a már elhunyt II. Hasszán Király meghívottjai közt voltam, mint a kanadai sajtó fotósa. Nagyon elcsodálkoztam a zsúfoltan terített asztalok hosszúságán, s azon, hogy a kaviárt leveses kanállal eszik (mi Székelyföldön a tejfölet sem ettük azzal). Aztán volt halk, szép klasszikus zenei aláfestés zongorán, hegedűvel, nagybőgővel. A zenészek arcát figyelve azt vettem észre, hogy inkább arabosok, mint arabok. Már minden vendég elment, utolsónak maradtam a zenészekkel, s minden tétovázás nélkül arra kértem őket franciául, hogy a székely himnuszt is meg szeretném hallgatni. Vonójával a fiatalabb intett, s mintha már évek óta erre a megrendelésre vártak volna. Éjfélkor utam a Pacsirtával fejeződött be.

A paloták falain kívüli élet valósága más volt. Egy napra kiszakadtam a csoportból. V. Mohamed terét fényképeztem, amikor egy árnyék belépett a képbe. A nagyanyámé volt. Őt is mindig takart fővel láttam, ha utcára lépett. Kattant a fényképezőgép, s úgy éreztem, hogy a döntő pillanat a lélekben van, és az árnyékok fénysebességében, amelyek lassan utánad suhannak."

Magyar világhíradók

November 5-e óta a korfestő, dokumentarista fotók ügye újabb "erősítést" kapott a hálón: elindult az 1931 és 1943 között készült magyar filmhíradók anyagát bemutató weboldal, a Filmhíradók Online a Magyar Nemzeti Filmarchívum (MNFA) és a Neumann Nonprofit Kft.-hez tartozó Nemzeti Audiovizuális Archívum (NAVA) gondozásában.

Ami praktice azt jelenti, hogy az ember fia 5183 filmhírt, 63 órányi anyagot nézhet meg a jelzett időszak híradóinak anyagából, amelyhez rendelkezésére áll a hírek írott szövege is.

Vasárnap óta tesztelem az oldalt, az első megjegyzés mindjárt az, hogy Internet Explorer böngészővel, csakis flash lejátszóval (flash player) látható a filmanyag és a hang minősége olykor kívánnivalót hagy maga után, viszont a keresési lehetőségek (témák, szereplők, helyszínek alapján) kárpótolnak az archív anyag sérült állapotáért.

Az érdekesség kedvéért fotótörténeti anyagra kerestem rá, s meg is találtam egy 1939 februári híradóban, a rövidhír a daguerrotypia száz esztendejének fontosságát és rövid történetét pergeti le az alig egy perces képsor révén, bemutatva a fotózás hőskorának néhány kulcsfontosságú trófeáját, úgymint: id. Alexandre Dumas író portréját (jobbra fent), a munkások távozását a mozgófilmet feltaláló Lumiere-testvérek üzeméből, illetve a XIX. század írófejedelmét, Victor Hugo-t a ravatalon (jobbra lent).

Szakértők hangsúlyozzák ugyanakkor, hogy a híradók hitelét kritikával kell fogadni, hiszen mindenkori szerepük az volt, hogy az informálás mellett kirakatba állítsa a mindenkori hatalom fegyvertényeit, sikereit, érdekeit és gondolkodásmódját. Propagandacéllal készültek, Sajnálatos módon, a második világháború végén a híradók eredeti filmnegatívjait tévedésből felgyújtották az oroszok, az anyagot jórészt az innen-onnan megmentett pozitív kópiák alapján rekonstruálták.

Magyar filmhíradók 1924-1992 között készültek heti rendszerességgel, két kiesés történt: az egyik 1945-ben (az év első felében), illetve 1956 októbere és decembere között. A teljes anyag digitalizálása tovább folyik...

A titokzatos Laskay

Nyár óta hordozom magamban a nagy kérdőjelet, amit azóta se tudtam feloldani.

Július-augusztust Torontóban töltvén, egyik délelőtt felkerekedtem, hogy meglátogassam a város északnyugati részében fekvő falumúzeumot, a Black Creek Pioneer Village-ot, amely kellemes oázis - amolyan visszapörgetett XVIII-XIX. század - a mai Kanada egyik legnagyobb városának szívében. Aki ide belép, egy laza nap alatt megismerkedhet az egykori telepesek - a pionírok - világának tárgy díszleteivel, olyan történelmi építmények révén, amelyeket Ontario tartomány legjellemzőbb helységeiből szállítottak oda s építettek föl újra eredeti berendezésével.

Így a kis turistafaluban van kovácsműhely, asztalosműhely, malom és iskola, községháza, farmépületek, megtalálható egy lelkészlak, egy vidéki vendégfogadó, konyhával és eredeti játékszobával.

A fotón látható épület homlokzatán feltűnt a Laskay Emporium felirat. Az épület maga szatócsbolt, s valamikor ott állt az Ontario tartományi Laskay nevű település szívében, jellegzetes újvilági kereskedelmi központ ősét dokumentálja, amelyben a petróleumtól kezdve a leménykalapig mindent forgalmaztak, de benne kapott helyet a helység postahivatala is.

Az üzlet ma is működik: divatos emléktárgyak mellett ezernyi apró mütyürt, hasznos semmiséget vásárolhat itt a látogató.

Mostanig nyomoztam, természetesen a magam amatőr módján, s mindenek előtt az internet segítségével, honnan érhette a távoli helységet a megtiszteltetés, hogy ilyen magyaros elnevezéssel illessék. A kanadai történelmi források rendszerint azt hangsúlyozzák, hogy metodista vallásúak virágoztatták fel a települést a XIX. század első felépen, emeltek templomot, iskolát. Ugyanakkor olyan honlapra is bukkantam, amelyen különböző magyar családok próbálják rekonstruálni családfáikat, így a Laskaiak/Laskayak sem hagyják magukat. Érdemes átböngészni a magyar nyelvterület majd minden sarkából jelentkező Laskai/Laskay családok emlékeit, adatait. Az derül ki e fórum alapján, hogy a családnév bizony Horvátországtól és Szerbiától kezdve egészen az Egyesült Államokig is eljutott - s ez még csak a fórum látható része...

Miért ne juthatott volna el egy Laskay Kanadába is, telepeshelységet alapítani, hiszen a Laskayak egészen a XVI. századig visszamenően is tudják igazolni történelmi létezésüket. Talán itt abba is hagyhatnám az illetéktelen "kutatást", hiszen ami érdekelt, arra valamennyire választ is kaptam. A hipotézisben nincs semmi képtelenség, hiszen Kanada - s az Újvilág - történelme át- meg át van szőve magyar vonatkozásokkal is. Nem ez lenne az első és az utolsó...

(Fotó: Dobrescu Anna)

A nagy M cápafoga

Nem is az udvariasság, inkább a kíváncsiság és a felfedezés vágya vesz rá rendszerint arra, hogy valahányszor a fotográfia iránt érdeklődő, vagy a fotografálást valamilyen módon gyakorló látogató megjegyzést tesz e blogra, magam is tiszteletemet teszem ő nála, s az esetek döntő többségében kellemes meglepetésekben, tanulságos revelációban van részem.

Így történt ez Zsákai Péter esetében is, aki tegnap fűzött néhány közvetlen, elismerő megjegyzést a Fotótanúhoz, s örömmel tapasztaltam, hogy nem csupán komolyan érdeklődik a fotózás elméleti vonatkozásai iránt - blogja rendkívüli érzékenységgel pásztáz végig a világhálón, a szakirodalom különféle forrásoknál elérhető okos megállapításain, s dob be a köztudatba egy-egy alkotót, gondolatot, eseményt, blogot -, hanem igen jól fotózik is. Bár bevallása szerint csak alig egy esztendeje kezdte komolyan venni a képírást...

Másodrendű dolognak tartom, hogy nem kíván kilépni az amatőr státusból. Láthatóan jól érzi magát hobbifotósként, mert kedvére dolgozhat.

Szándékosan emeltem ki válogatott fotói közül ezt a Győrben készült városképet, amelyről a világhódító McDonald's mindenre rátelepedő nagy M betűjének zsarnokságát lehet leolvasni. A lényegében dísztelen, inkább csak dekoratív jelzésekkel jeleskedő, puritán fotó kompozíciója is azt sugallja, hogy az élet, az emberek valódi gondjai - melyeket a háttérben meghúzódó sivár emeleti gangok testesítenek meg - háttérbe szorulnak a hivalkodó gazdagsággal, a lélektelen üzlettel szemben. Még a gyorsétterem tetőszerkezete is cápafogsorra emlékeztető csipkézetben vágja keresztül a képet, mintha szeretné egészben lenyelni azt a világot, amelynek véréből és zsírjából mohón táplálkozik.

Az áhitat csöndje

Két külön korban élő fotós két, egymástól teljesen függetlenül készült fotóját hozta össze a véletlen a szememben.

Az első, amely a huszadik század első felében élt Vydarény Iván (1887-1982) festő- és fotóművész munkája, 1913-ban készült, a címe Tóra olvasó, s egy 1927-es nemzetközi művészi fotótárlatról szóló kritikát illusztrált, mintegy kiemelve, hogy a sok híres külföldi alkotó mellett a magyar fotográfia jelesei is az élvonalba tartoznak.

Kincses Károly megállapításai szerint elméleti munkássága kiemelkedő, foglalkoztatta a lágyrajzú fényképezés, közreműködött a Wessely-féle lágyrajzú objektív megalkotásában; magas szinten művelte az összes nemes eljárást, ezekről könyvet is írt (Az átnyomás kézikönyve), előadásokat is tartott, a Fotóművészeti Hírek c. lap egyik alapítója, éveken át főszerkesztője.

Képén megkapó a csöndnek, a nyugalom homályának finom kiemelése a mesteri fényjátékok által, amelyek a lényegre irányítják a tekintetünket, akkora erővel, hogy szinte érezzük a toll percenését is a zsidó vallási ember előtt heverő papiroson, a lámpabél finom sercenését a táncoló lángnyelvek játékától.

Az alsó fotó 2009 őszén készült, egy moldvai ortodox kolostorban, Ádám Gyula munkája, akit rendkívül szivélyesen láttak az intézmény falai között, mert néhány éve, egy korábbi fotókörútján náluk készített képei a számítógépes merevlemez hibájából elszálltak a semmibe. Amikor megláttam a fotós gépén a képet, mindjárt a Vidarény-féle kép élménye rémlett fel bennem, mert az áhitat csöndjének ugyanazokat az eszközeit és gesztusait véltem rajta felfedezni. Úgy látszik, az időben és a térben léteznek iker-élmények, iker-pillanatok, amelyek szinte ugyanúgy, mégis öntörvényűen vallanak arról a látványról, ami megismételhetetlen.

(Ádám Gyula is úgy tért meg a kolostori világból, hogy be kellett látnia: az elveszett képeket nem tudta rekonstruálni, de mert már túl volt az első rácsodálkozáson, a mostani termés ígéretesebb, gazdagabb lett.)

A két kép szembesítése meggyőzött arról, hogy a meditáló, az áhitatos ember, aki világ, élet és halál nagy kérdéseiről elmélkedik, az égi hatalommal párbeszédet folytatva, valljon bármilyen doktrínát, legyen bármifajta istenhit híve, csakis ugyanazzal az összpontosító fegyelemmel jut el a végső válaszokig, akár a Tórát, a Szent Bibliát vagy a Sfântă Scripturăt olvassa...

Kidőlt?

Sportképet nehéz készíteni - szól az általános vélemény, mely fotósok között is érvényesként tartja magát -, mert a sport maga a mozgás, az előre nem látható pillanat, a megtestesült véletlen, felemelő és megdöbbentő események kiapadhatatlan forrása.

A sportfotós különösen fel kell hogy legyen készülve arra: talán mindenből fotó lesz, gépének (gépeinek) bármely pillanatban működőképesnek kell lennie, amennyiben profi módon és nem saját kedvtelésére, szeszélyesen műveli a fotográfiát.

Székely Sándor (az egykori RMSZ egykori fotóriportere) pihenő futónője a pályán kívül, könnyen rögzíthető pozícióban pihen s ellazulva nézi a versenyt (vagy az edzést), amelyből csak egy futó lábról felvillanó fél sportcipő látszik. Jelzésnek, keretnek bőven elég.

Dilemmában vagyunk: vajon tartalékfutóról van szó vagy kidőlt sportolóról, aki nem bírta az iramot, s most magát vigasztalva igyekszik túljutni a mélyponton. Találgathatunk is, mert a kép nem ad biztos, egyértelmű választ e bizonytalanságunkra. A kép nem is a történést ábrázolja, nem a versenyt illusztrálja, hanem a sportoló sérülékenységét, törékeny, az emberfeletti erőfeszítés oltárán feláldozott, még szinte gyerektestet ábrázolja nagy rokonszenvvel. A szétterpesztett, vézna, aligtelt combok persze, előnyösek a futásnál, de eszközzé, géppé fokozzák le azt, aki épp úgy lehetne gondolkodó, életvidám, köznapi ember - mint annyian közöttünk...

A győzelem napja

Emlékezetes kép ez az 1947-ben készült hivatalos fotó, amely a romániai kommunizmus online fotótékájából való, s pillanatnyilag 4210 digitalizált felvételt tartalmaz az 1945-1989 közötti történelmi időszak hivatalos politikai életéről és olykor kulisszáiról is. A gyűjtemény jó pár hónapja funkcionális, kezdetben ezervalahány fotóval indultak, s az azóta megnégyszereződött mennyiség is csak kis hányada a rendelkezésre álló dokumentum anyagnak.

Sajnos, az eddigi tapasztalat azt mutatja, hogy a feldolgozás és a rendszerezés egyelőre nem igazán látszik meg a kereshető adatbázison, hiányzik az egyértelmű és gyors keresőrendszer, illetve az azt elősegítő eszköztár, az adatok sok esetben felületesek, számos kép mellől hiányzik a rajta lévő személyek beazonosítása stb.

A mellékelt fotón, amelynek központjában (baloldalt) az ifjú Mihály király áll, vele szemben, bizalmas tete a tete-ben Gh. Gheorghiu-Dej, a román kommunisták akkori főtitkára, ipari és kereskedelmi miniszter a román kormányban. Az egymásra tekintő két férfi nem éppen barátságos, de nem is kifejezetten ellenséges - mondhatni lovagi - párbajra emlékeztető szembenállása kitűnően hordozza az akkori politikai helyzet polarizált erőegyensúlyát: a királyra szükség volt még, lévén ő az augusztus 23-i fordulat egyik kulcsfigurája, részben kivitelezője, aki nélkül az Antonescu-kormány eltávolítása kemény dió lett volna. A háború győzelmes befejezésének évfordulóját még együtt ünneplik 1947 májusában, közös koccintással, egymásra mosolyogva, de már egymás feltételezett, rejtett szándékait fürkészve, gyanakodva is.

Nem csoda: pár hónap múlva a király sorsa is megpecsételődött. Ezúttal Gh. Gheorghiu Dej az, aki Groza Péter miniszterelnöktől asszisztálva, lemondásra kényszerítik a 24 éves uralkodót. Hatalomátvétel hatalomátvétel után...

Az említett online fotótéka teli van a romániai politika "királydrámáinak" hasonló elő- és utójátékaival, fotográfiákban elbeszélve...

Fotókban a história

Új könyv megjelenésének kapcsán (Stemlerné Balog Ilona: Történelem és fotográfia. Osiris, 2009) időznék el pár percig história és képírás sorsszerű összefonódásánál.

A fotográfia egészében véve: történelem. Hiszen amit megörökít az objektív, az máris a múlt. Bármilyen közeli, de múlt idő. És egyre csak távolodik tőlünk.

A fotográfia azonban tovább lépett: megörökítette azt is, ami a nagy eseményekkel kapcsolatos történések, mozzanatok, a történelmi mozaikkockák lényege. A fotók történelmi tanúságáról szól ez a remek fotótörténeti kézikönyv, melynek szerzője hosszú ideje dolgozik a Magyar Nemzeti Múzeum Történelmi Fényképtárában, e mellett az ELTE-n is tanik. A hírek szerint egyetemi előadásai szolgáltatták az ötletet a könyv létrejöttéhez, amelynek borítóján az egyik klasszikus politikai eseményfotó kapott helyet: Munkácsi Márton Bethlen István miniszterelnök megérkezik a Parlamentbe, 1925 c. felvétele.

A könyv bemutatása alkalmával a szerző nyilatkozott munkájáról a Magyar Távirati Irodának, s felemlegette, a fotográfia gyakran nélkülözhetetlen forrás a múlt anyagi kultúrájának megismeréséhez, de az ember jellemzéséhez is hozzá tartozik a külseje, a gesztusai, a ruházata. "Jellemző például, hogy a két világháború közötti időszakban kinek milyen volt a díszmagyarja: Teleki Pál vagy Bethlen István egyszerű, sötét öltözéket viseltek, míg Gömbös Gyula sokkal díszesebb, hivalkodóbb ruhát" .

Anekdotát is mesél, Rákosi Mátyás országlásának idejéből, amikor egy látogatása során a vezért elkapta a vizelhetnék, s kísérőitől elválva, átgázolt egy búzatáblán, majd a kalászok takarásában könnyített magán. "Kifelé jövet a fotósok elkezdték fényképezni, mire ő úgy csinált, mintha csak a kalászokat szemrevételezte volna. Ezek a fotók úgy mutatják, mint a haza atyját, aki a terméssel foglalkozik, pedig alig látszik ki a búzatáblából".

Ám Stemlerné vészharangot is kongat egyszerre: aggasztja a digitális korszak nagy számú fotótermése archiválásának megoldatlansága. Az a paradox helyzet állhat majd fenn, hogy "bár soha ennyi fénykép nem készült, mint manapság, lehet, hogy (...) korunkból jóval kevesebb fénykép marad meg, mint a korábbi időkből?" - töpreng könyve befejező részében.