Január 4-éig szüneteltetem a bejegyzést. Szerencsére most, hogy a 600-hoz értem, az év végi-év eleji ünnepek alatt van mibe tallózni annak, akit érdekelnek az itt felvetett gondolatok, a bemutatott munkák.
Mindenkinek boldog ünnepeket és új esztendőt kívánok!
 |
| Ádám Gyula fotói |
Két tucatnyian ültünk tegnap az abásfalvi unitárius műemléktemplomban, egyik oldalon a nők, másikon a férfiak. Középen, a szószéknél a tiszteletes. Odakint csattogott a hideg, az éppen elállt havazás után szél kergette a pelyheket. Odabent vatag párával pipált az Ige minden kiejtett szava. Néztük egymást, a gyér padsorokban, olykor felcsendült a közös ének, az imádság és tudtuk: Abásfalva búcsúja az óesztendőtől az idén is s ezután is egyre szűkebb körben zajlik majd. A hímzett vászonborítós énekeskönyveket egyre kevesebben lapozgatják, s egyre kevesebb kéz kulcsolódik imára.
De akik a templom hidegét elviseltük, egyemberként vonultunk istentisztelet után a közbirtokosság szomszédban álló épületébe, az egykori abásfalvi iskolába, ahová már csak emlékezni járnak, akik valamikor tanulókként kőlépcsőit koptatták, de az már nagyon régen lehetett. Abásfalván, ha van is néhány gyerek, már eljárnak tanulni távolabbra. A volt iskolát szépen kipofozta a közbirtokosság, amely még bírja úgy ahogy erővel, pénzzel, az emeleti nagy teremben, körben a falakon a Homoródi vasárnapok című fotókiállítás képei kaptak helyet, külön fő falon az abásfalvi képek; a Szeptemberi fotósulisok és barátaik nemrég Csíkszeredában, majd később Marosvásárhelyen is bemutatott homoródi tárlata adventi esemény, látványosság a falu népének - már akik a jeges, zimankós időben még kimerészkednek a házból a csúszós útra.
(Az alábbi bejegyzéssel befejezem a HMKK-fotósuli negyedik évada nemrég levizsgázott végzőseinek munkái bemutatását. Köszönet a 19 újdonsült fotográfusnak, amiért diplomafotóikat a Fotótanú rendelkezésére bocsátották.)
*
Rácz Botonddal talán épp azért zártam a sort, mert ő egy Orsi-portréval győzte meg a vizsgabizottságot arról, hogy kiérdemli a tanfolyam végi oklevelet. Hogy ez a "meggyőzés" valójában mit is ér, annak a kézzelfogható nyoma az itt közölt fotó, amelyen a tanfolyam hivatalos/hivatásos modellje szerepel, eléggé klasszikus beállításban.
Ez egy tűnődő, merengő Orsi-ábrázolat, ezt segít hangsúlyozni az arc beállításain kívül a testtartás és az alakot diszkréten bekebelező jótékony homály. A szépiásan megoldott "patinázás" szintén az archív hangulatot ébreszti fel a nézőben. Az arcra nyíltan kiülő, néma kérdés az, ami magához vonzza a tekintetet és tovább dolgozik a nézőben. Annál is inkább, mert nem ismerjük a kérdést sem, így természetes, hogy a válasz is a rejtélyek ködébe vész.
Van-e izgalmasabb látvány annál, hogy valamit látunk, részleteiben megtekinthetünk, de hiányzik hozzá a megfelelő kulcsunk, a kontextus, a mindent elrendező magyarázat? Ez az Orsi nem az az arc, amit Ádám Gyula portréja közvetített, amit október 24-i bejegyzésemben mutattam be. És ez nem csak azt jelenti, hogy a jó modell ezernyi változatban képes megjeleníteni egy és ugyanazt az embert, hanem a fotográfus képességéről is árulkodik, hogy a modell által képes megvalósítani egy, ha nem is túl eredeti, de klasszikusan bevált elképzelést.
(Az alábbi bejegyzéssel folytatom a HMKK-fotósuli negyedik évada nemrég levizsgázott végzőseinek munkái bemutatását. Köszönet a 19 újdonsült fotográfusnak, amiért diplomafotóikat a Fotótanú rendelkezésére bocsátották.)
*
Miklós Kinga, másokkal egyetemben, az enteriőrt részesítette előnyben a szakmai vizsgára készülve. Itt közölt képe számomra főként azért kedves, mert egy szokatlanul ritka, bár adott helyen törvényszerűen megismétlődő pillanatot rögzít: amikor egy árnyékos, zárt helyiségben a napfény beesik egy kósza rés csapdájába, s azon a résen teljes erővel beleönt ragyogó özönéből annyit, amennyi befér rajta.
És bármily kevés is az így beszüremkedő fény, mert a rés keskeny, éppen csak hogy van, a sötétség mélyén fölfénylik a csoda, a rabul ejtett nap néhány pillanatig képet ír a számunkra, a fotográfus, aki szintén résen kell hogy legyen, csapdájába ejti a látványt, s így a nap, immár kettős csapda révén, közöttünk marad, legalább emlékezetünk számára.
A hangulatos, szerény képet a bal felső sarokban látható másik rés - amely ezúttal árnyékban maradt - teszi filozofikussá. Azon át az ég tűnődő mélykékje üzen arról, hogy fény és árnyék együtt járnak, kéz a kézben.
(Az alábbi bejegyzéssel folytatom a HMKK-fotósuli negyedik évada nemrég levizsgázott végzőseinek munkái bemutatását. Köszönet a 19 újdonsült fotográfusnak, amiért diplomafotóikat a Fotótanú rendelkezésére bocsátották.)
*
Imre Annamária fotója a szerénység nagykövete. Fő üzenete a számomra az, hogy egyáltalán nem akar feltűnősködni. Rejtett szépséget ábrázol rejtett, szemérmes eszközökkel. Ha kiállításon függne, sok-sok társa közé elegyedve, valószínű, hogy elsiklana fölötte a tekintet. Így viszont, önmagában, bármennyire is rejtezkedő, muszáj észrevenni.
Kis semmi csobogó bukkan elő rajta a mindent rejtő bokrok lombja alól. Szelíd folyása mintha maga lenne a bocsánatkérés, amiért útnak indult és felzavarta a rengeteg csöndjét. Mintha szeretné lecsillapítani a csobogásával fölvert hullámgyűrűket,s amikor majd elsímul a tükre, akkor észrevétlenül tovasiklik, eloson a fák, bokrok tövén, amerre sorsa vezérli: egyre lejjebb.
Ezt a pillanatot ábrázolja Imre Annamária fotója. Azt, amikor már minden eldőlt, pedig még csak éppen hogy elkezdődött. Hová jut e forrás vize? Ki tudhatja. Akár csak a kép szerzőjének a sorsa: kódolva van. És csak ő az, aki képes feltörni a kódot...
(Az alábbi bejegyzéssel folytatom a HMKK-fotósuli negyedik évada nemrég levizsgázott végzőseinek munkái bemutatását. Köszönet a 19 újdonsült fotográfusnak, amiért diplomafotóikat a Fotótanú rendelkezésére bocsátották.)
*
Módi István-Hunor fotóját nem is tudom, miért "jegeltem" mostanig. Talán féltem elővenni. Óvakodtam, nehogy elszálljon a varázs és amit én az elején beleláttam, arról egy idő után kiderüljön, hogy képzelgés volt csupán.
Az idő jó tanácsadó. A vasárnapi kávé után eldöntöttem: most újra előveszem az eldugott mappát, s ha nem múlt el a varázs, akkor meghajtom a fejem előtte. És lőn...
Az itt látható életképe nem csak műfajilag felel meg a nevének, hanem valóban maga az ÉLET: a tettekre serkentő, derűs, szikrázó fényár, amelyben ember, állat, természet egyaránt jó szívvel megmártózik s nyújt a képhez is varázsos ragyogást, eleven patinát, értékes, sokatmondó mélyárnyakat. Ez a fotó csöppet sem "romló áru". Olyan tartósan megkomponált, hogy hiába keresek rajta fenntartást, kifogást. Talán szerencséje van velem a szerzőnek, hogy tudásom, tapasztalatom nem arányos a rajongásommal. Ezért le is hűtöm most kissé magam, mondván: ez a fiatalember sokat, nagyon sokat tanult már el mestereitől. És mindazt nem szégyellte saját tudássá lényegíteni.
(Az alábbi bejegyzéssel folytatom a HMKK-fotósuli negyedik évada nemrég levizsgázott végzőseinek munkái bemutatását. Köszönet a 19 újdonsült fotográfusnak, amiért diplomafotóikat a Fotótanú rendelkezésére bocsátották.)
*
Elekes Csaba előszeretettel gyakorolta a tanfolyam idején a panoráma fotózást, ezért készített akár két munkát is e kategóriában.
Vagy meglehet, hogy a kettő mégis inkább csak egy?
Hogy egyfajta körpanoráma helyett - ami jó, ha mestermunka szinten készül el, mert különben csak magyaráznunk kell a bizonyítványunkat, hogy felmentést kaphassunk a tökéletesség kötelezettsége alól - két szekvenciában írjal azt, ami fotójánbak lényege: a távlatot, illetve annak a szemlélőit. Ami két külön világot feltételez. Világokat, melyek egymással ellentettek, még akkor is, ha közöttük együttműködő interakció létezik.
Jó megoldás az, hogy a kettős perspektíva láttatásban feltűnik a körtáj két pólusa is: egy magasba tekintő és egy rálátásos, hegyről le szemlélődés. A fotósok pedig a maguk természetes közegében, cselekvés közben maguk népesítik be ezt a körforgó, ám a valóságban végtelennek és befoghatatlannak tűnő látványt.
Tipikus vizsgamunka. Amire az ítészek rábólintanak, és joggal várják a folytatást.
(Az alábbi bejegyzéssel folytatom a HMKK-fotósuli negyedik évada nemrég levizsgázott végzőseinek munkái bemutatását. Köszönet a 19 újdonsült fotográfusnak, amiért diplomafotóikat a Fotótanú rendelkezésére bocsátották.)
*
Lőrinczy Tamás képe, bárhogy is vesszük, meghökkentő. Mondjárt hozzáteszem: számomra. A más véleményét, reakcióját nem ismerem.
Nem tudok rájönni, hogy milyen szándék vezérelte, amikor ezt és éppen így ábrázolta. Milyen fantáziát látott egy közönséges, legelő tehén enyhén trágyás, csimbókos hátsójában?
Modellnek ideális, hiszen közismert a szarvasmarha nyugis türelme, lelassult reflexideje. Van rá idő beállítani a képhez szükséges technikai körülményeket, értékeket. Na de azután?
A mező és a képen látható egész gyepszőnyeg, a domboldal maga a láthatárig viszont - fekete-fehér. Mondjuk az állat színei se túl élénkek. A kétféle színvilág kontrasztja diszkrét, ám létező. Technikailag a kép megoldott, minden a helyén. Nagyjából a kompozíciós dogmáknak is megfelel. A nagy kérdőjel azonban feloldatlan maradt a számomra, mert ez a legelés olyan végtelen pillanat, annyira nem akar vége szakadni, hogy nincs türelmem kivárni, amíg (talán) elmozdul valamely értelmes irányba. Addig is kérődzünk. A tehén és én...
(Az alábbi bejegyzéssel folytatom a HMKK-fotósuli negyedik évada nemrég levizsgázott végzőseinek munkái bemutatását. Köszönet a 19 újdonsült fotográfusnak, amiért diplomafotóikat a Fotótanú rendelkezésére bocsátották.)
*
András-Nagy Róbert istállósarki fotójának jellegzetes szaga van. Olyan látványt közvetít ugyanis, ami azonnal kiváltja a hozzá tartozó, más érzékszervi ingereket is. A kép ugyanis nem aprólékosan kidolgozott részletek halmaza, hanem a maga egységében, nyomott hangulatiságában rögzített belső világ, amelynek épp olyan meghatározó eleme a gerendák közül bozontosan kilógó szénaszál, vagy a pókháló lepte falak, a régi, patinás tárgyak, a padlaton heverő törek, hulladék... Mindezek együttesen, idő konzerválta összeszokottságban jelenítik meg azt, amit az újdonsült fotós elénk tár. Amennyire felfedezés mindez számára, ugyanúgy szembesülünk mi is az értelmezéssel.
E hangsúlyosan hangulati fotó tipikus vizsgamunka; látszik rajta, hogy tanulmánynak készült, demonstrációnak egy világról, amelynek megismerése majd csak ezután történik, mert mindaz, ami a fotográfiában éltető elem és képre kívánkozó valóság, az belefér ugyan egy enteriőrbe is, de valójában jóval túlnő a falakon, téren és időn és örök kíváncsiságra kárhoztatja a képíró embert.
Érdekel majd a folytatás is.
(Az alábbi bejegyzéssel folytatom a HMKK-fotósuli negyedik évada nemrég levizsgázott végzőseinek munkái bemutatását. Köszönet a 19 újdonsült fotográfusnak, amiért diplomafotóikat a Fotótanú rendelkezésére bocsátották.)
*
György Géza tájfotója már ismert, számos fotós által sikerrel kivitelezett látványt rögzít, jó technikai érzékkel: a gyorsfolyású patak sietős útját, forrongó lázongását, sziporkázó tobzódását. Ezzel a megjegyzéssel máris elfogadtam a felvételt mint tanulmányt és azt próbálom kitalálni, hogy e tudás megszerzésének milyen majdani nyomait fedezhetem majd fel az induló fotós későbbi képein.
Az első megállapítás mindjárt az, hogy a kidolgozott fő látványelem mellett a szerző kompozíciós készsége is eleven. A kép középpontjába helyezett csobogó s az azt körülvevő köves-sziklás buktatókkal kirakott vízmeder, a kép magas és mély régióinak fény-árnyékos különválása, a titokzatos, rejtelmes fényviszonyok egy lezárt világ teljességét sugallják, amelynek meghosszabbításában ott találhatjuk magunkat mindazzal, amit a természetről tudunk és amit a szemünkkel látunk.
A következő elvárható lépés: a saját témára találás. Remélem, hamarosan bekövetkezik ez is.
(Az alábbi bejegyzéssel folytatom a HMKK-fotósuli negyedik évada nemrég levizsgázott végzőseinek munkái bemutatását. Köszönet a 19 újdonsült fotográfusnak, amiért diplomafotóikat a Fotótanú rendelkezésére bocsátották.)
*
Bándi Enikő e képével olyan trükköt próbált ki a vizsgára készülődve, amit a tanfolyamon többen is megpróbáltak sikerrel alkalmazni. Nincsen ebben semmi szokatlan, sem kivetnivaló: tetszett a módszer, s a falusi banda ábrázolásához talán még illett is ez a csöppnyi ravaszság - színesben hagyni néhány kulcsfontosságú hangszert a képen, míg minden más látványelem a fekete-fehérben üti le az alaphangot.
A három őzbarna hangszer akárha három hangfekvés lenne: színbe oltott melódia. Személy szerint nem vagyok híve az ilyesfajta játéknak, de ez nem lehet gátja annak, hogy el ne ismerjem létjogosultságát. Ez a kép egészen biztos, hogy vesztett volna a trükk alkalmazása nélkül. A banda képi megjelenítésében ugyanis semmi egyéb eredetiséget, indítékot nehezen találni. A szokványból emeli ki a fotográfus csoportképét, ami leckének, vizsgaeredménynek lehet ugyan elfogadható, de fotográfiai teljesítményként még csak a szerény előleget jelenti.
(Az alábbi bejegyzéssel folytatom a HMKK-fotósuli negyedik évada nemrég levizsgázott végzőseinek munkái bemutatását. Köszönet a 19 újdonsült fotográfusnak, amiért diplomafotóikat a Fotótanú rendelkezésére bocsátották.)
*
Miklós Csongor nem először vendége a blognak, de fotós tevékenységében minden bizonnyal határkő és nyomot hagy a tanfolyamon tanultak és tapasztaltak lényege. Életképbe oltott portréja nem csupán spontán voltában hiteles, hanem az alakuló gyermekjellemre utaló, tartózkodó kíváncsiság kifejezője.
A mezei ténykedés közben botjába kapaszkodó fiúgyermek úgy néz a fotós által megtestesített világra, mint aki hiszi is meg nem is, ami üzenetként feléje érkezik. Lehet, hogy beállásával kissé pózolni is akart, de ez a kísérlete nem tudta elfeledtetni velünk az ő természetes gesztusait. Sminkeletlen külseje, egyénisége döntően meghatározzák viselkedését, s a feltételezett pózolásból is inkább a cselekvés játékos jellege az, ami szemünkbe ötlik. A kétkedő arcvonások elő- és utóélete mindenképpen egy nem túl könnyű gyermeksorshoz vezetnek bennünket, amelynek szünetet jelző, lélegzetvételnyi pillanata fotográfus és témája múló egymásratalálása.
(Az alábbi bejegyzéssel folytatom a HMKK-fotósuli negyedik évada nemrég levizsgázott végzőseinek munkái bemutatását. Köszönet a 19 újdonsült fotográfusnak, amiért diplomafotóikat a Fotótanú rendelkezésére bocsátották.)
*
Márton Zoltán Ernő egy templomi falfestmény reprójával lepett meg. Egyrészt azért, mert nem tökéletes munka - ha szigorúan a műfaj szempontjai szerint ítéljük meg -, másrészt viszont az hatott az újdonság erejével, hogy hátat fordított a szabványnak. Lehet, öntudatlanul tette, én mégis remélem, hogy inkább tudatosan. Annyi bizonyos, hogy a reprózni választott falfestmény nem a felület- és képhű anyagszerűségnek a mintaképe, hanem már-már animációs szerepet betöltő ábrázolás.
A kép alján látszó alsó világítás látszólag színpadra utalja a felvázolt bibliai jelenet szereplőit. A fölös, látványfakító szórt fény határozott kontrasztban áll a kép felső felének talányos elmosódottságával, komor tónusaival. A felirat mintha vetítővásznon díszelegne, az egész jelenet a cselekvést, a történést sugallja. Bensőséges és félelmetes is egyben ez az ábrázolás. Szubjektív híradás arról, hogy milyen üzenet sugárzik egy szakrális faliképről, amely csak úgy ontja magából az idők homályát.
Szuggesztív, nyugtalanító kép.
(Az alábbi bejegyzéssel folytatom a HMKK-fotósuli negyedik évada nemrég levizsgázott végzőseinek munkái bemutatását. Köszönet a 19 újdonsült fotográfusnak, amiért diplomafotóikat a Fotótanú rendelkezésére bocsátották.)
*
Péter Izabella munkái közül egy látkép-tervet választottam, egyrészt azért, hogy jelezzem: ilyen műfajban is bizonyítani kellett a tanfolyamvégi megmérettetésen, másrészt viszont a sikerült alkotás láttán. Izabella dicséretére válik, hogy volt mersze egy igen elkoptatott, agyontematizált város kapcsán látképet komponálni. Ráadásul olyan képelemet használt föl kompozíciójához, amely behunyt szemmel is Párizsról regél bárkinek e földkerekségen: az Eiffel-tornyot.
A mód, ahogyan elképzelte s a gondolatkör, amire a hívószöveggel utal, igazán szerencsés párosítás, s szinte magamagától nyújtja a képi megoldásokat is. A sötét őszi tócsákba fúló levelek, amint beborítják a legendás torony kivilágított látványát, mindenek előtt művészien vonzó, izgalmas üzenet. Érzelmileg érinti meg a nézőt, így aki egy ilyen látképet kap ismerősétől, az nem csupán udvariassági gesztusként fogja fel a küldeményt, hanem kultúrtettként, átélve és elfogadva a fotográfus jószándékú manipulációit.
Példás dekorativitás, jó színek.
