Egy tárlat anatómiája (2)

Szerdáról csütörtökre virradó éjszaka a tárlatnyitó közönségére várva szunnyadoztak a kiállítóteremben a Garadosi panoráma c. fotókiállítás képei. Az éjszaka mínusz 25-re hűlt le Csíkszeredában a levegő, valószínű, hogy a hűlő falak között a képeket is megdolgoztatta a hőmérséklet ingadozás. Pöndörödhettek-pattoghattak kedvükre, egész éjszaka, majd reggel a kiállítást szervező-adminisztráló Ádám Gyula feltűzte a képaláírásokat.

Amelyek ez alkalommal csak a fotográfusok nevét tartalmazták. Ezt is azért, hogy a tizenkét művészember stílusát könnyebben azonosítani lehessen.

Örök vita különben fotósok körében: kell-e címet adni egy képnek, vagy beszéljen a mű magáért? Az az igazság, hogy vitatkozni helyes és szép dolog, mély demokratizmusra vall, csak nem mindig célravezető. Egy vérbeli alkotó mindig tudja, hogy mi válik hasznára alkotásának, mikor kell üzenetét megtoldani "egy lépéssel", egy gondolat vagy eszmei villanás erejéig. Mert valóban, vannak beszélő képek is, amelyek mindig és mindenhol önmagukat mondják. De vannak olyan gondolatgerjesztő, nyugtalanító, az emberben nem kimondottan befogadást, hanem együttműködést, szellemi partnerséget elváró alkotások, melyeket nem árt értelmezni, napirendre tűzni.

Urbán Ádám itt látható csíkszentdomokosi képe valahol a középen helyezkedik el. A tárlatterembe lépve azonnal a szemközti falon helyezkedik el, 5o cmx 50 cm-es méretben, valamivel feljebb, mint szemmagasságban és azonnal magához rántja a tekintetet. Ehhez hozzájárul a képet uraló, pirosruhás cigánylány, amint rokolyáját a világnak tárva nem csak teljes valójában, minden gátlás nélkül, ám minden megalázkodás nélkül megmutatkozik, hanem a lábainál kuporgó, kisebb leányt - feltehetően hugát - óvva vállalja másságát. Még vállalja. Arcán nem tudjuk felfedezni a sorsát eligazítani hivatott kiutat, számára a pillanat létezik, aminek viszont teljhatalmú ura. A lánykák háta mögötti díszlet egy romatanya összerótt kerítésléceire dobált, ágyneműként használt rongyok halmaza, amit szárítani-szellőzni tett ki a tavaszi szükség. Nem, nincsen szükség e képhez magyarázó címhez, annyi elég, hogy Urbán-fotó és mindjárt megjegyzi az ember. De ez a kis pletykálkodás a kép tárgyáról és egy lehetséges értelmezéséről ha nem is a képet magát, de a tanúság mélységélességét itt-ott fonomíthatja.

(Holnap folytatom)

Egy tárlat anatómiája (1)

Január 17-i, vasárnapi bejegyzésemben említést tettem egy készülő, a Hargita Megyei Kulturális Központ csíkszent-

domokosi fotótáborának képeiből válogatott tárlatról. Akkor még csak a hírét-füstjét ismertem a kiállításnak, és tudtam, hogy tizenkét fotóművész neve kerül fel a kiállított képek alá, éspedig:

Ádám Gyula (Csíkszereda), Balázs Attila (Székelyudvarhely), Bálint Zsigmond (Marosvásárhely), Csíki Csaba (Csíkszentdomokos), Erdély B. Előd (Székelyudvarhely), Fekete Zsolt (Kolozsvár), Găină Dorel (Kolozsvár), Haris László (Magyarország), Molnár Attila (Tekerőpatak), Szentes Zágon (Kolozsvár), Urbán Ádám (Magyarország), Veres Nándor (Csíkszereda).

Azt is tudtam, hogy a HMKK mellett a tárlatot nagy ambícióval és kitartással támogatja Csíkszentdomokos Helyi Tanácsa és a Csíkszentdomokosi Múzeum Egyesület, s hogy a fotográfiákat ezúttal már úgy illesztik a keretbe, hogy ne kelljen előtét üveggel merevíteni őket, amitől a képeket szükségképpen megvilágító mesterséges fények miatt rendszerint zavaró tükörfények torzítják a képi részleteket, tónusokat, a tárlat egésze falon lógó hűvös, már-már halott képhalmazra emlékeztetne.

A szervezők megígérték, hogy a fotográfiák mai fellaggatásakor végignézhetem az anyagot. Úgy is lett. Mire a csíkszeredai Petőfi utcában a Kriterion galéria két termébe léptem, a képek zöme már a helyén volt. A bejárattól jobbra mindjárt Haris László nagyméretű panorámaképe kapott helyet a csíkszentdomokosi búzaszentelési szertartásról fent, a domokosi határban, mintegy beavatva a látogatót a látvány monumentálissá fokozott, mégis erősen földközeli ünnepélyességébe.

Sajnálatos módon ez a kép csakis természetes nagyságában "él", ezért a tárlatot megpróbálom a nyolc kiállító egy-egy munkájával jelzésértékűen megörökíteni a Fotótanú számára. A fent említett "földközeli ünnepélyességre" rögtön a panorámakép mellett bukkantam, Molnár Attila itt látható fotóján, ami ugyan a búzaszentelési szertartásnak egy szűkebb kimetszésű részlete, tulajdonképpen még csak vonulnak a szentdomokosiak - nevesen idős asszonyok egy csoportja -, valósággal úszva, lebegve a képen fő helyet elfoglaló májusi zöld mező felett. Az eleven növényi és emberi természet látványos szimbiózisa a maga egyszerűségében is fenséges, felemelő, himnikus hangulatba öltözteti azt, ami fotósok nélkül is minden tavaszon, hagyományként végbemegy a község határában, s amelyre most nyolc fotóművész szépkereső valóságéhségével, sajátos eszközeivel ráharapott...

(Holnap folytatom)

A Garadosi panoráma c. tárlat anyaga a Káfé portál képtárában tekinthető meg

A polgármester

Valami ellenállhatatlan vonzalom köt az üveglemez-felvételekhez, a fotográfia hőskorához, amikor minden egyes képért becsületesen meg kellett dolgozni, el kellett végezni a kötelező szertartásokat és segédmunkálatokat. Körültekintőnek kellett lenni kétszeresen is, míg az ember megnyitotta a fény, a látvány előtt az objektív "szembogarát".

Ezért aztán, amikor tegnap felfedeztem a Magyar Elektronikus Könyvtár képtárában a hódmezővásárhelyi Plohn József üveglemezre készült gyűjteményét, már biztosan tudtam, hogy legkésőbb ma este a Plohn-féle fényképészeti és festészeti műteremben a huszadik század fordulóján készült életműből válogatok majd egy beszédes képet.

(A műhelyt Plohn József apja, Plohn Illés alapította, még 1868-ban, az itt készült képek egy igen távoli és jelentős történelmi korszak nélkülözhetetlen dokumentumai. A műhely 1944-ben zárta be kapuit.)

A gyűjteményben szereplő 830 fekete-fehér üveglemezes fotó digitalizálását a hódmezővásárhelyi Németh László Könyvtár és a Tornyai János Múzeum együttműködésében végezték el az ezredfordulón, mivel a lemezeken ezüstkiválási folyamat indult be s életük meghosszabbításához a számítógépes feldolgozás elengedhetetlen volt.

A századforduló hódmezővásárhelyi fotográfusa szorgalmas leltározója volt a vidéknek, a civis városnak és környékének egyaránt. Személyiségektől a társadalom különböző rétegeinek képviselőin át egészen a különféle öltözetet viselő polgárokig és falusi lakosokig nagyszámú személyt örökített meg. Köztük a város első polgármesterét is, Szabó Mihályt (1821-1899), akinek portréját végül is illusztrációként kölcsönvettem, miután többször is megcsodáltam azt a hallatlan részletgazdagságot és céltudatos képbeállítást, amelyek nem csak nélkülözhetetlenné, hanem professzionálisan is nagy értékűvé teszik a Plohn-féle hagyatékot. Az ábrázolt férfi nem csak a hivatali méltóságát viselő öntudat és büszkeség megtestesítője, hanem arcán viseli, a legapróbb redőkig menően mindazt a bölcsességet és kiegyensúlyozottságot, amit elvárt tőle a maga korában a város életének éltető egyensúlyban tartása.

A MEK mindenek előtt a hagyaték néprajzi vonatkozású gyűjteményét vette át és tette rendszerben is elérhető közkinccsé, de találunk a jelentékeny válogatásban számos helytörténeti és antropológiai vonatkozású érdekességet, dokumentumot.

Gyűjtemények

2007 óta indult be a másfél évtizede működő Magyar Elektronikus Könyvtár keretében a képarchívum. Előbb a kiadványokban szereplő képanyagot rendezték el tárgykör és egyéb szempontok szerint, aztán szélesebb körű gyűjtésbe kezdtek, jól meghatározott elvek alapján, úgy hogy ma már közel 10 ezerre rúg digitalizált képgyűjteményük, amelynek kollekciói - ha vázlatosan is - már kirajzolják a szerkesztők szándékait.

A változatos fotó- és képdokumentum mellett egyéni alkotók is felajánlották már gyűjteményeiket vagy azok egy részét, hogy közkinccsé váljanak az interneten. Itt bukkantam a pár éve elhunyt dr. Bakonyi Géza nevére, akinek 2007-es, utolsó - soproni - fotótárlatának az anyaga került fel a MEK képarchívumába.

A korán távozott szegedi alkotóról tudni kell, hogy az irodalomtudomány, a könyvtárosi szakma magas szintű művelése mellett semmi sem volt tőle idegen, ami emberi - így a fotográfia sem. Nagy műgonddal készült táj- és helyzetképei, esszéi ha nem is emelték őt a fotóművészet kiemelt vonalába, értékes hagyatéka a magyar képírásnak.

A gyűjteményből való Alkony a Gyilkos-tónál című tájképe a fekete-fehér fotografálásban kiemelkedően dicséretes teljesítmény s mintegy jelzi az alkotó földrajzi érdeklődésének keleti vonulatát. Érdemes az egész, 42 fotóból álló kollekciót végig nézni, s talán az archívum többi értékes gyűjteményében böngészni.

A magam részéről a közelebbi jövőben még többször is visszatérek, hogy beszámoljak újabb és újabb fölfedezéseimről...

Garadosi panoráma

Csíkszeredai hagyomány, legalább is két-három esztendeje, hogy január 21-ét, a Himnusz születésnapjáról - amit a hivatalosság a Magyar Kultúra Napjának kiáltott ki - fotóparádéval emlékeznek meg. Nem, mintha e székely vidéken nem lenne honos a kultúra egyéb válfaja, de a sokat markolás helyett a Hargita Megyei Kulturális Központ azt mutatja föl, amiben hagyományosan a legjobb és a legkövetkezetesebb: fotótáborainak örökbecsű anyagát.

Most éppen a tavaly májusban megtartott csíkszentdomokosi táborozás képeiből rendezett kiállítást.

Ádám Gyula itt látható két felvétele tulajdonképpen riport, műhelymunka: azt dokumentálja, hogy milyen események kötődnek - többek között - egy több napos fotós táborozáshoz.

A felső fotó révén egy májusi helyi népszokás kellős közepébe csöppenünk: baloldalt, a népviseletbe öltözött tömeg szárnya a búzaszentelés áhítatában érdekelt, a jobboldalon elszórtan elhelyezkedő fotósok pedig a közös téma eredeti megközelítésében. Jól tudják, hogy Csíkszentdomokoson, a Márk napjához legközelebb eső hétvégén a vasárnapi nagymisét követően templomi és világi zászlók alatt vonulnak szép számmal a Hegy nevű dűlőbe a falubeliek, hogy Isten áldását, segedelmét kérjék a vetésekre. A község hagyományőrző arcát, vasárnapi szokásait, ünnepélyes vonulását, a tavaszi tájat, a földhöz és a terméshez fűződő tömegáhítatot, remek emberi portrékat, életképeket, panorámát stb. lehet itt ingyen és bérmentve, egy kis ügyességgel és odafigyeléssel begyűjteni. A fotós látószögének értelme e kettős történést egyetlen képen megörökíteni.

Az alsó kép még a táborba indulás előtt készült, a HMKK egyik irodájában, ahol a fotótáborba készülődő fotósok találkát adtak egymásnak. A jobboldali, háttal ülő fotós Bálint Zsigmond Marosvásárhelyről, aki mostanig valamennyi HMKK-fotótáborban részt vett, középen Gaina Dorel kolozsvári fotóművész, egyetemi oktató ismerkedik a csíkszeredai hangulattal, ami láthatóan roppant tetszik neki, baloldalt pedig a fiatal nemzedékhez tartozó Molnár Attila - amúgy Gaina egyetemi tanítványa - tüsténkedik a két veterán körül. Fiatal és tapasztalt fotósok találkozó helye valahány fotótábor, egymásra termékenyen ható impulzusokkal. A Garadosi panoráma című, január 21-ére időzített tárlat kapcsán még lesz néhány megjegyzésem a májusi kalandhoz. Egyelőre örvendek, hogy a fotó megint fő helyre került a kultúra csíki értékrendjében.

Zúzmara

Kikerülhetetlen vándortéma. A tél jellegzetes alakzatai, mint egy kaleidosz-

kópban, mindig másak, mert másként rendeződnek és mégis mindig ugyanazok.

Gergely Tamás ezért megengedheti magának Stockholmban, hogy a tengernyi előzmény és a legalább ugyanannyi szimultán megörökítés dacára kora esti megvilágításban láttassa azt a metszőollóval megregulázott városi fácskát, amelyre így is, úgy is rátelepszik a tél díszes rettenete, s ebben a mesterségesen gerjesztett alig-fényben, a zúzmara fehér sejtelmei is inkább kényszeresen világító csápokként hatnak. A szabályozott, kiszámítható világ megsokszorozódott vesszőujjai emelkednek itt az égnek: mellettük a dátum, az időpont, az adatszerűsített kor azonosító jegye, a gépi hitelesség pecsétje, a fotográfusi gesztus pontos számontartója, leltárosa.

De mert minden fotográfia valahol szigorúan leltárba veszi ábrázolatát, a következőkben rajtunk a sor, hogy ebben az iszonyú raktárban eligazodjunk, rendet rakjunk és lehetőleg mindent a saját értékén értelmezzünk, amiként ma tettük e kis, semmi zúzmarával.

Tízen – két falon

A csíkszeredai "szeptemberi fotósulisok" (lásd az urszu2 blogbeli bejegyzést), bár tavaly október végén már diplomáztak, nem széledtek szét. Tegnap közös fotótárlaton mutatkoztak be, amelynek megnyitóján a helyi művészeti iskola két tanulója zenei ajándékkal oldotta a hangulatot, én pedig az alábbiakat mondtam el - a tárlatról.

*

Elsőre nem is tudom, mit köszöntsek: a kiállítást magát, vagy létrehozóit? Azt a baráti közösséget, mely a Hargita Megyei Kulturális Központ tavalyi második, ún. szeptemberi fotósulija nyomán sereglett össze, és olyan jól érzi magát együttesen, folytatva immár szabad akaratból a közös tevékenységet, hogy nincs szíve feloszlatni önmagát.

És amíg a tagjai így éreznek, azt tanácsolom, ne is tegye...

Ám máris belátom, hogy igazságtalanul jártam el a fotósulisokkal szemben, mert ha jól megnézzük, az igazi eseményt mégis ez az első közös tárlatuk jelenti, amely itt látható, a Székely Károly Szakközépiskola néprajzi körének házimúzeumában. A kiállítás, mely önmagában is érték, többek között azért is üdvözlendő, mert kézzelfogható jelzése annak, hogy az iskolai vizsga legtöbbjük számára nem a gyakorlati végcélt – vagyis a kurzus során kiérdemelt diplomát – jelentette, hanem azt az alkotó szellemiséget, amit a fotósuli beléjük plántált, és amit sikerrel vittek át további, mindennapos életükbe. Honlapot indítottak, további hét végi fotóvadászatokra jártak közelebbi és távolabbi vidékekre, s most, a téli ünnepek tájékán szokásos általános ellazulással, elkényelmesedéssel mit sem törődve, legjobb egyéni munkáikból összehozták ezt a minden figyelmünket kiérdemlő közös tárlatot.

Az alkotó közösségeknek mindig is megvolt a maguk helye és szerepe a művészi tehetségek kibontakozásában, fejlődésében. A boly, az összetartó társaság védelmet nyújt a pályakezdés kételyeivel és félelmeivel, buktatóival viaskodó alkotó számára. Az őt érő baráti, közösségi impulzusok hatására könnyebben próbálgathatja erejét, s a nyilvánosság reflektorfénye is jótékonyan megoszlik társai és őközötte. Ami az erénye, azt önzetlenül tovább adja, ami pedig a mások erénye, azt igyekszik ő is a magáévá tenni. E természetes, feltétel nélküli adok-kapok tölti fel cselekvő energiákkal az egyes alkotót, ösztönzi a folytatásra, a megújuló teremtő munkára.

Ennek a felismeréséért s méginkább a gyakorlásáért dicséret illeti mindazokat, akik a mai tárlat létrejöttében saját munkáikkal láthatóan is az alkotó közösség tagjaivá váltak, részt kértek a közös megmérettetésből. Név szerint: Borbáth Áron, Czikó Éva, Fülöp Szilárd, Incze Domokos, Incze László, Kelemen Csaba, Lőrincz Lehel, Márton Ildikó, Sütő Gábor és Vitos Hajnal.

Mindaz, amiről eddig szóltam, azonban az igazságnak csak az egyik - igaz, a nagyobbik - fele. Mert azt sem szabad elhallgatnunk, itt és éppen ma nem, hogy a közösség létrejöttében kulcsszerepe volt annak a nyitott szellemnek, amit a fotósuli oktatói, úgy mint Ádám Gyula, Erdély B. Előd, Molnár Attila és Veres Nándor következetesen képviseltek, és közvetlen hangú, intenzív kurzusaik során a hallgatókra átsugároztak. Mindenre nyitott, maguk is szüntelenül tanuló, tapasztalt szakemberek és a szakmára termett, céltudatos tanítványok egymásra találásának és egymásra hatásának közös gyümölcse e mai tárlat, amelynek rövid megnyitó beszéde nem fejeződhet be anélkül, hogy a fotósuli születését, kibontakozását és máig tartó alakulását közvetlenül nyomon követő személyként meg ne osszam a jelenlévőkkel látogatói benyomásaimat, felsorolva, hogy mely kiállított munkák nyerték meg tetszésemet. Íme:

Borbáth Áron: Rám figyeljetek - az elsődleges képi érdem a szobrászé ugyan, ugyanakkor a fotósé is, aki sajátos nézőszöget választva kiemelte és élővé varázsolta a bronzba öntött gesztust.

Czikó Éva: Harangláb - egyelőre a csöndes, lírai, meditatív témák szólítják meg fotográfiai ambícióit, látványosabb kibontakozását talán már a közeljövő meghozza.

Fülöp Szilárd: Sírok és Szemek - minden érdekli, témái változatosak, a dekorativitással is kacérkodik, keresi a hangját.

Incze László: Textúra - különösen szép, puritán, nem hivalkodó, érett, önmagáért beszélő felvétele ez, amilyen egy már tapasztalt, gyakorló fotóshoz illik.

Incze Domokos: Krampusz - táj- és épületmotívumok foglalkoztatják, közülük kiemelkedik a szakmai felelősséggel és precizitással kivételezett ablakábrázolás.

Kelemen Csaba: Panoráma - látványos, sok aprómunkát igénylő műfajban kísérletezik, széles befogású képkompozíciói akkor lesznek igazán hatásosak, ha a technikán túl a látvány tárgyát is uralja.

Lőrincz Lehel: Árny(ját)ék - látványos, műgonddal kivitelezett tanulmány, a fény-árnyék hatások gazdag kiaknázásával.

Márton Ildikó: Prímás, Zeiss - kreatívan, eleven fotós szemmel látja és láttatja a világot, a kis részletek bátor felnagyításával, rájuk fókuszálva képileg sugallja a lényeget.

Sütő Gábor: Házak őrei - a valóság iránti érdeklődés és tisztelet kitartó krónikása. Falusi életképei egy majdani szociográfiai-néprajzi munkásság előhírnökei lehetnek.

Vitos Hajnal: Lovaim - új képeivel a legjobb oldalát mutatja, a részletek pontossága és kidolgozottsága a valóságfotó grafikai erényeit helyezi előtérbe.

Cseke Gábor

Csíkszereda, 2010. január 13.

*

(Teutsch Alpár, aki valamilyen oknál fogva nem tudott rérszt venni a közös munkában, az alábbiakat jegyezte be a fotósulisok honlapjának fórumára:)

Csak a késő délutáni órákban volt időm megtekinteni a kiállítást. A már ismert képek mellett nagyon sok új és jó képet láthattam. Gratulálok mindegyik alkotónak, hogy kiválóan örökíti meg a számára érdekes pillanatot és még külön Dominak, hogy segített létrehozni ezt a kedves, sokoldalú kiállítást...

(Fotó: Sütő Gábor)

Téli hangulat

Az eredeti cím Várday Béla blogján hétfőről szól, de itt önhatalmúlag átkereszteljük, legalább is a bejegyzés címében, mert szerda este van, a hangulat szinte hasonló, s akkor pedig ne a hétfőben, hanem a télben keressük a hibát.

Várday egy ideje a tél alakzatait fotózza. Igaza van: nem mindig van olyan havakkal bő tél, mint az idén. A fehér mindent ellepő világában - kontraszthatásként - harsányan érvényesül mindaz, ami a téli terror ellenére megmarad feketének, földhözragadtan anyagszerűnek. Igaz, képeinek elemei ismertek - magányos fák, kerítések, hófogók -, a fotográfia újra és újra fölfedezi őket magának, viszont olyan, mintha a költő kipróbálná a már elkoptatott és unalomig ismert szonettformát. A forma, a nyelvezet próbája, még ha kitaposott területen is történik, nem szégyen.

Mert lám, telitalálat is utólérheti az embert. Ez a nagyon kevés eszközzel, hangulatában és álomszerű tisztaságában is nyomasztó tájrészlet a kitartó tél üzenetének is felfogható: nem szabadultok, ahányszor csak jónak látom, eljövök újra és újra. Reszkessetek...

3 hóember olajra lépett

A hóember olyan (ős)művészeti teremtmény, aki igazából az emlékeinkben és (legfeljebb) fotón, egyéb grafikai ábrázoláson marad talpon. Különben úgy el szoktak tűnni a semmiben, mint a télvégi hófoltok és a pompás sípályák vastag dunnái.

Nem is ragozom tovább ezt a témát, mert előttem Elekes Ferenc barátom már megírta nagy bánatosan, hogy édesanyja udvaráról az öccse által készített 3 hóember közül kettő egyszerűen kereket oldott. Sőt, egy megjegyzésében még azt is hozzátoldotta, hogy a blogjában látható, maradék harmadik sincsen sehol.

Akkor viszont mégis csak a Fotótanúban van minden remény, amelynek birtokába került az Elekes Károly képzőművész által szobort három téli tünemény, amelyek a mind gyakrabban művelt hó- és jégszobrok talmi kategóriájába tartoznak, bár amikor szabad szemmel, emberközelben láthatók-megtapasztalhatók, valami különös ragyogás, belső hideg tűz izzik fel körülöttük. Azt az illúziót keltik, hogy emberi környezetünk benépesítve hadat üzent a magányosságnak. Látványuk partnerséget igér, komolyan vesszük őket, hiszen nem igérnek semmit, nem csapják be az embert, nem is hitegetik, ők csak vannak és olyan formát vesznek fel, amilyenre fantáziánk és tehetségünk gyúrja őket.

Csak az a gond, hogy az Elekes mama siménfalvi magánya ezzel a hóember-szökéssel megint csak nullán áll, s ha meg is jön a hó, ki tudja, mikor toppan be hozzá az újabb gyermeki, szoborállító szándék...

(U.i. e blogban egyszer már szóltam hóemberekről, azok is a falu világában fogantak. És még van e tárgyban néhány emblematikus fotóm, melyeket alkalomadtán, rendre ideterelek majd.)

Friss áru

Köszönet Dancs Arturnak, hogy olykor ellát munícióval. Most a szombati békás fotóra rímelő felvételt küldött - igaz, nem említette az apropót, de ettől én még megéreztem a tényállást -, s mellé kurta magyarázatot is, amit egyszerűen ide vágok:

"Egy korábbi levelemben tettem említést a kilóra kapható, táplálék gyanánt árult varangyos békákról.

A Nagy Fal szupermarketben, amellett, hogy büdös van, a húsos-halas stand mellett egyéb kétéltűvel is gazdagíthatjuk a bevásárlókosarunkat s ezáltal a vacsorát is... Most csak a varangyokat kaptam le. Friss áru.

És még mindig csak 9.95 dollár fontja..."

Szóval, ezek a példányok még nem fagytak be. Még ficánkolhatnak kedvükre. Az ítéletet még nem mondták ki fölöttük. De az ilyesmi már csak idő kérdése. A lényeg, hogy ott vannak a medencében. Mind szökdöshetnek, kedvükre, mert menekvés nincs. Tulajdonképpen olyan, mintha befagytak volna. Csak éppen még nem mosolyognak hozzá. Érzelmi életük még kifejezetten kommunikatív. De a vásárlók már ott sündörögnek körülöttük. S közöttük van az is, akinek éppen rájuk van gusztusa. És aki nem én vagyok...

Békamosoly

Következetes maradok bevett szokásomhoz: a blogra rálépő és megjegyzést, nyomot hagyó fotósokat "kíméletlenül" fölkeresem és bevonom a Fotótanú vizsgálódási körébe. Így járt most a budapesti Gombos Lajos grafikus és fotográfus, aki január 6-i bejegyzésemre reagált (Ambrótípia - csak mánia?), köszöntve azt, hogy a blog a legkülönfélébb fotográfiai eljárások felé is nyitott.

Nosza, fel is kerestem nyomban az első fiatalságán már túljutott fotográfus blogját, amelynek már a címe is megkapó (Lassú látomás / Slowvision), de az alig egy éve vezetett maszekportál anyaga egyenesen lenyűgöző - mindenek előtt vizuális hatásában, a klasszikus fotográfiai eljárások mai témákra rávitt merész alkalmazásával. Különös örömmel láttam viszont borszéki, gyilkostói és békási szorosi tájakat, már-már ikonértékű jelzésekként, de távolabbi külhoni élmények lenyomatait is, mint a dallasi repülőtér felülnézetből, vagy a Provance-i tájak ódon szépségei...

Most mégis Béka és jég, 1997, Szeged című bejegyzésének képét emelném át fotótanúságként, mely egy jégbe fagyott kétéltűt ábrázol, archaizált, lelet rögzítő stílusban - amely a látvány rögzítésének tényét fontosabbnak tartja a mutatvány külleménél -, amelynek mintha egy utolsó, búcsúzó vigyor lenne a maradék üzenete számunkra, arról a pillanatról, mely akkor is úgy hangzik, ha el se hangzik: elvégeztetett...

A fotós erről ennyit és így szól blogjában: "Ez 1997-ben egy kis befagyott patakban készült. Talán az a legszebb benne, hogy még ez a pillanat mosolyt is csalt az arcára szegény párának."

Égi szőnyeg

Mintha hatalmas, fehéresszürke szőnyeget tekernének föl az égen, úgy jelenik meg előttünk - nem túl gyakran, de annál látványosabban - az úgynevezett görgőfelhő, mely viharokat, de olykor tornádókat is beígér.

A meteorológiai jelenségek fotózása nem passzió és nem gyerekjáték. Bár van egy embercsoport, aki szórakozásból űzi, s sportszellemtől hajtva igyekszik mindig ott lenni, ahol a legnagyobb a baj: tűzvész pusztít, jégvihar tarol, villám sújt, forgószél tombol...

A görgőfelhő egyike a leglátványosabb égi jelenségeknek. Tanulmányozásukat ma már inkább a mozgókép segíti elő, mert az alakulásában és folyamatában teszi lehetővé a jelenség nyomon követését. Fotós trófeának elég az uruguayi Daniela Mirner Eberl fegyverténye, aki Las Olas nevű tengerparti területen, az Uruguayban található Maldonado közelében fotózta ezt a kisebb és kevésbé ijesztő alakzatot, mely éppen most járja be a világsajtót. (Forrás: origo.hu)

Minden ijesztő képhez hozzátartozik egy felismerési szakasz: amikor a néző szembesül a rettegett, ám valós látvánnyal, valahogy megnő a bátorsága és bővül tapasztalati köre is. Megnyugtató dolog a saját szemünkkel érzékelni, hogy az ördög sose olyan sötét, mint ahogyan hírlik...