Ungvár

Balla D. Károly költőtársam és virtuális ismerősöm blogjában szerepel egy remek képösszeállitás a kárpátaljai Ungvár egykori arculatáról.

bdk szerint a több mint száz fotóból álló sorozat saját gyűjtemény, s számomra azt példázza, hogy mind nagyobb körben él bennünk a szándék és a tudat, hogy képarchivumok létesitésével, létrehozásával ki-ki hozzájárulhat saját szűkebb vagy tágabb környezete történetének felrajzolásához.

Ungvár nem csak hogy alig egy "kőhajitásnyira" van erdélyi tájainktól, de benne van a magyar nyelvterület egész történelmében, szellemiségünk egyik velünk együtt lélegző, neuralgikus pontja, amelyet érdemes legalább igy, internetes kapcsolás révén felfedezni.

bdk blogjából új és új utak vezetnek tovább nem csak Ungvár, de az egész Kárpátalja felfedezéséhez is.

Állomáson

A várakozás hálás téma a fotósnak, hiszen nyugodtan kivárhatja a megfelelő látványhoz szükséges alkalmas pillanatot.

Ilyen szempontból az állomások jelentik az egyik legfontosabb vadászterületet, bár valamikor ajánlatos volt a vasút környékét elkerülni a fényképezőgéppel biró polgárnak, mert könnyen hivatali titkok alattomos megszerzésének gyanúja vetődhetett rá. A vasút sokáig, egészen a romániai rendszerváltásig stratégiai felvonulási területnek számitott, amit csak különleges engedéllyel fotózhat a hivatásos fényképész (a többi mehetett a szeme világába...).

1990 után fellazult a fegyelem, s ez nem csak abban nyilvánult meg, hogy ma már a kutya se kérdi, mit keresünk fényképező masinával a kezünkben a csikszeredai állomáson, de maga az intézmény is elhanyagolt, lerobbant, sokat veszitett a jelentőségéből.

Ma már nyilvánvaló, hogy aki fotózik, a várakozókat és környezetüket örökitik meg. Úgy, ahogy Molnár Attilla tette ezekkel az anyókákkal, akik közül mindegyik más-más testtartásban, arckifejezéssel, átéltséggel üli meg az egyforma, kényelmetlen, rideg műanyagszékeket, tartja kézügyben az elmaradhatatlan szatyrát, ami sorsának egyfajta kelléke volt és marad.

Labdás "manci"

Üveglemezre készült negativok között találtam ezt a szerencsétlen aktot, a felvétel tudomásom szerint a kolozsvári Fotofilm stúdió műhelyében készült, a műfaj számos más darabjával együtt. Az én kezemben három akt is járt, közülük ez a legszerencsétlenebb, a legszánnivalóbb mancika, ezért is választottam őt, hiszen a szem legelészéséhez készitett kép-abrakok rendszerint sanyarú sorsú, szánnivaló, ismeretlen személyeket mutatnak fel.

Erről a labdás "manciról" sem maradt sok fent az utókornak e riadt pózán kivül, amely láttatni engedi közönséges testét, idétlen testtartását, formátlan fenekét és bogos lábát; valósággal ellen-akt ez a felvétel, mintha nem a női kellemhez kivánna kedvet csinálni, hanem el szeretné rettenteni a sóvárgó embereket a gondolattól. A feltehetően a XX. század első felében készült stúdió felvétel dokumentum értéke abban áll, hogy képileg közvetit felénk egy akkori izlést, hajviseleti divatot és testkultúrát, amiről áttételes fogalmunk lehetett ugyan, de kézzelfogható benyomásokat a képek által nyerünk.

Magdi könyve

Ez a szomorú-szép portré egy korlátozott példányszámban (100) megjelenő emlékkönyv hátlapjáról való. Nincsen feltüntetve a szerző neve, feltételezhetően a család archivumából való, hiszen a könyv szerző-szerkesztője maga a férj, Kincses Károly, s a könyv a tragikusan fiatalon elhunyt, gyógyithatatlan kórban szenvedő Magdi emlékét örökiti meg.

Kolta Magdit - barátai, ismerősei, az egész fotós szakirodalom igy emlegették - a fotó szerelmesének tudják, én magam személyesen nem ismertem. Hirét hallhattam volna, ha idejekorán odafigyelek a magyar fotó világának elméleti és szervezési gondjaira.

Tudnom kellett volna például, hogy ő volt a Magyar Fotográfiai Múzeum létrehozóinak egyike. A Mai Manó Ház felkarolóinak egyike. Kutató volt, de barátai többnek tartották: animátornak, mindenesnek, zárókőnek.

Arca szerint csupaérzékenység-csupaempátia-csupaenergikusság szorult beléje. Az 1958-2005 között élt mozgékony kis asszony lelkét próbálják megszólaltatni és emlékeikkel körülbástyázni mindazok, akik ismerték. A Magyar Fotográfiai Múzeum kiadásában megjelent könyvet most rendhagyó módon le lehet tölteni a Fotóklikk oldaláról. Érdemes megismerkedni általa azzal a világgal, amely a mai magyar fotográfia egyik meghatározó közege.

(Köszönöm Molnár Attila barátomnak, hogy eljuttatta hozzám a linket és felhivta a figyelmemet az értékes könyvre, az alkotóra.)

Karaibi parádé

Ha már itt vagyok Torontóban, nem hagyhatom ki, hogy az itteni látványos események némelyikéről ne gyűjtsek be egy-két trófeát.

Ez itt a hagyományos torontói Karaibi-tenger térségében élők idei parádéja, amelyet augusztus első napjaiban tartottak a kanadai főváros szivében.

A riói farsangi karneválra emlékeztető, Kanada nem csak latin-amerikai származású lakosságát megmozgató felvonulás és népünnep az idén Rajeshni Naidu fotóriporter felvételeiben vált érzékelhetővé számomra egy torontói honlapon.

Láthatjuk, mekkora gondossággal és anyagi ráforditással készülnek a vásári mutatványokra emlékeztető eseményre Amerika déli részének szülöttei. Persze, vannak sokan, akik idegenkednek az ilyenszerű harsány jókedvtől, de hát amikor az ember jól érzi magát, ugyan ki törődik azzal, hogy a szomszédnak éppen nincsen ünnepelni való kedve? Mert ránézett a kakas?

Mindenki akkor és úgy mulat, ahogy a kedve és hagyományai megkivánják tőle. A többi finnyáskodás és terméketlen bölcsködés...

Bajusz 2

Május 13-i bejegyzésemben (Bajusz) egy csíksomlyói óriásbajuszt dokumentáltam Daczó Dénes fotójával.

Az illem úgy kivánja, hogy ettől a pillanattól kezdve, ha annál nagyobb fejdiszt ábrázoló fotó kerül a kezembe, azokról rendre itt meg is emlékezzek.

Ezért veszem most sorra Ádám Gyula Gyimesekből küldött minapi fotóját, amelyhez a szerző nem fűz semmilyen eligazitó megjegyzést, de tudom, hogy a kuriózum iránti érdeklődése vezette arra, hogy lekapja ezt a nem mindennapi látványt. Bizony, ez a somlyóinál művészibben, versenyszerűbben nagyobb férfitrófea, s gazdája bizony, még kérkedik is vele huncut módra, de hát igaza van: aki ilyet tud nevelni, az sok mindenre képes még (és most csak jó dolgokra gondoljunk).

E képnek két üzenete is van:

1. A Gyimesekben bár mostoha körülmények között élnek az emberek, rekordok is vannak.

2. Az örökké nyugtalan fotóművész, megpihenve egy-két napig a csikszeredai régi zene fesztivál fáradalmai után, felment a Gyimesekbe dolgozni - mintha csak hazament volna.

Leszállás előtt

A hatvanas évek erdélyi sajtófotója köszönt vissza erről a grafikus megoldást használó, manipulált fotón. Bartha Árpád, aki Sepsi-

szentgyörgyön maga is sajtófotós volt, még a hatvanas évek végén rájött, hogy az akkori rudimentáris nyomdai viszonyok nem teszik lehetővé a fotók természetes reprodukcióját, hogy a pontfelbontásos technika csődöt mond a durva papiron és a minden kritikán aluli, sokszor a mindenféle kotyvasztással teljesen elsilányitott nyomdafesték miatt. Árnyalatos, szép rajzolatú képet csakis úgy lehetett "megmenteni", hogy maga a szerző mondott le önként a részletekről és vállalta, hogy klasszikus laboratóriumi trükkökkel a pontszerűség helyett "vonalassá" tegye a képet.

Igy születtek akkoriban a fekete-fehér sajtófotók, amelyek hátára nyomdába küldés előtt rá kellett irni, hogy a szerkesztőség fény-árnyék tecchnikát óhajt, mert különben szó nélkül elrontották a végeredményt - pontfelbontással!

Bartha Árpád termelési képe, amely köpeci bányászokat ábrázol a bányába való leszállás előtt, kétszeresen szerencsés a vonalas technika alkalmazása révén: egyrészt erős folthatása jól érvényesült az Ifjúmunkás már akkor sárgásszürke oldalain, de tartalmilag is kifejezte azt a végletes világot, amely a műszakba menőkre, illetve az onnan felfele igyekvőkre vár a bányában. Minden csupa fény és csupa sötétség, csupa jó és csupa rossz. Ez volt a huszadik század második felének Romániájában a bányász sorsa (nem véletlen, hogy faluról sokan szegődtek bányásznak), mert úgymond hó végén a fizetéssel ugyancsak "megbecsülték" a földet a mélyben túró embert, ugyanakkor kiszolgáltatták a legnagyobb kockázatnak, ami csak embert érhet - a váratlan balesetnek, a halálnak.

Albán

Sokat tűnődtem, vajon itt-e a helye ennek a fotónak s általában báró Nopcsa Ferenc fotóinak, aki a XX. század elején, amolyan tudós-politikai-diplomata-néprajzos-fotós-kalandor csodabogárként abban lelte örömét, hogy a kor divatjától teljesen elütően fölfedezze magának - és vele a világnak Albániát, s vele együtt az albán népet, annak legeldugottabb csoportjait, akik vélhetőleg akkor álltak életükben először fényképezőgép elé.

A kalandor báró fotós hagyatéka igen gazdag s az albániai fotográfiák csak egy részét képezik. Ez a felvétel abból az anyagból való, amit sikerült megmenteni két világégés pusztitásai és hányattatásai dacára. A bárónak roppant kalandos élete volt (egyszer majdnem albán király is lett belőle, de szerencsére még idejében meggondolta magát és visszalépett a felkéréstől), de ez mit sem változtat azon, hogy üveglemezei, fotódokumentumai felbecsülhetetlen értékűek és ezért antologikusan idézendők, amikor csak lehet.

A mellékelt kép Ibalja (Albánia) lakosainak egy csoportját ábrázolja a felvevőgép előtt, 1905-ből, a maguk vad gyermeki ártatlanságában, ahogy az Isten markából kiszakadtak.

(Elfeledett, százszor lesajnált és szégyelt vidéki rokonok néztek igy szembe valamikor a kamerával nem is olyan régen tájainkon is, gyanakvó bizalommal...)

Szúnyogland

Akár a holdra szállás, látványban ez sem szegényesebb kép, csak nem annyira fantasztikus és főként viszket.

Fadgyas Tibor egy szúnyogcsipés pillanatát kapta el valahol, egy tar koponyán (vagy egy térden, egy al- vagy felkaron, egy ujjon, tetszés szerint, mindenesetre, egy domború testrészen, ebben megegyezhetünk), azt se lehet pontosan tudni, hogy a rovar számára életet jelentő csipés előtti vagy utáni pillanatban vagyunk, azt viszont látjuk, milyen kopár vidéken kell megvetnie magát kalandorunknak, hogy küldetését sikerre vigye.

Életképnek is kitűnő, bár mondom, nem látványos e fotográfia, mégsem mindennapi, hiszen amit jónak tartok a sepsiszentgyörgyi fotográfus munkájában, az az, hogy nem tette technikailag csillogóvá, tökéletessé, minden izében csinálttá a témát, hanem megmaradt a természetes fényképezhetőség és rögzithetőség gyarlóan emberi határain belül.

De képe azért is hiteles, mert amióta elővettem e képet, egyet vakarózom... (bár az is igaz, hogy errefelé igen esős ez a nyár és Szúnyogland-be nem kell útlevél)

Figyelj!

Vannak ilyen napok is életünkben. Amikor annyira leereszkedik ránk az ég, hogy valósággal a gyomrában száguldunk, rajta furikázunk, beléje hatolunk 100 km/óra merészséggel, amikor az esőcseppek telesirják a szélvédőt, kopognak és kopognak a bádogon, freccsennek az alvázon, szétporladnak a levegőben, újra felhővé válnak, felfelé igyekeznek, ahonnan jöttek, jelenteni, hogy teljesitették a feladatot, de a misszió világos: nincs megállás, újra irány a föld, nehézkedéssel leereszkedni a magasból, permetezni, kopogni, peregni, toccsanni, freccsenni, körbejárni, mindig jelenteni, mindig visszatérni, amig a felhő mögül, ugyancsak rendszeres misszióval, vissza nem tér a nap, a menekülések és visszatérések egyedüli győztes bajnoka.

A baróti Varga Béla évtizedekkel ezelőtti fotója most a fenti hangulatokat csalta elő belőlem. Tipikus hangulatfotó, hozzáillő hangulat-kritikával...

Menyasszony

Giccseket termő életünkből küld jelzést ez a jól ellesett életkép. Szinte telitalálat, hogy a kiöltözött esküvői menet kavargása helyett csak ezt a ragasztószalaggal a menyasszony gépkocsijára illesztett babát örökitette meg (a többit örökitse meg a sarki fotográfus, azért van neki működési engedélye és stúdiója!).

Csomafáy Ferenc egyik sikerült roportképe ez az RMSZ-korszakból, amikor is a szerkesztőség szivós harcot vivott azért, hogy fotóriporter munkatársa belássa: beosztása, sajátos munkája semmivel sem kevesebb a szavakkal hadakozó riporterekénél.

Feri egy kicsit mindig úgy kezelte a fotót, mint ami számára kényszeres, pótcselekvéses foglalatosság. Persze, az ilyesmit eldönteni mindenki maga az illetékes, de az eredményt tekintve én élénkebben emlékszem ilyen és ehhez hasonló Csomafáy-életképekre, mint interjúira, beszámolóira.

A szövegek - könnyen elpergő, betűkké málló gyöngysorok. A képek az igazi tanúk.

Telepek vándora

Egy időben (jó hosszú idő volt!), úgy szinte kerek ötven esztendeig az volt egy művész útlevele a nyilvánossághoz, hogy a munkásosztály, különösen annak az épitőtelepi egyedei kerültek a művei középpontjába.

Ez az iróknál úgy nyilvánult meg, hogy gondoltak egy nagyot és mindenféle figuráikat, azok gondolatait ilyen szereplőkhöz kötötték, s ezzel az ügy el is volt intézve.

A képzőművészeknek se okozott különösebb gondot az ábrázolt figura fejére egy védősisakot vagy egymicisapkát biggyeszteni, a testére meg egy (mifelénk) salopétának nevezett munkaruhát, s már tökéletes volt az illúzió.

A fotósok, filmesek azonban oda kellett menjenek, ahol ezek a fickók éltek, s legalább amig lencsevégre kapták őket, élniük kellett életüket, elszenvedniük körülményeiket.

Szakács V. Sándor szinte gyermekfővel az orrom előtt lett sajtófotós. A család amúgy fotós dinasztia, Sándor az Ifjúmunkás egyik pályázatán tűnt fel, mint tehetséges diák, aztán hivatalosan is foglalkoztatni kezdtük, majd megalakult Hargita megye s ő Csikszeredában megtelepedve, ott elkezdte sajtófotósi pályafutását, napi tiporódását a való élettel és a gyorsan változó szempontokkal. A fenti fotó emlékezetes munkája, több tárlatot is megjárt, mig a Sötétkamrához (Előre) került, s végül, az én gyűjteményembe is. A mindenütt jelenlévő székely épitőmunkás utánozhatatlan huncutsága és mosolya örökitődik meg ezen az őszinte képen, mely ugyan eredetileg azt hivatott illusztrálni, milyen boldogan él a nép a szocialista Romániában, miközben arról szólt, hogy a székely munkást nem lehet elveszejteni, mert minden körülmények között a jó oldalát nézi a dolgoknak és akként áll hozzá az élethez.

(Szakács V. Sándor ma már nincs jelen a szakmában. Súlyos betegként tengődik állapota jobb és rosszabb periódusai közt. De legjobb képei megmaradnak. Alkalomadtán még bemutatok közülük néhányat...)