A Nagyinál

Roppant egyszerű és kézenfekvő témából csinált hatásos fotóalbumot Andrei Baciu fotográfus, amelyet a LiterNet nevű rangos internetes kiadó jelentetett meg digitális formában, szabad hozzáféréssel - azzal a kikötéssel, hogy kizárólag magáncélokra használjuk. Mondjuk éppen műélvezetre...


A fotográfusnak amúgy igen gazdag fotóblogja van, - ahol 2011. február 22-én egyszer már jártunk és nagy megelégedéssel számoltunk be róla -, s amelyen most rendre fölfedezhetjük az album keletkezésének korábbi állomásait, amikor még csak elképzelés és jelzés volt a projektből, de már akkor kirajzolódott, hogy ez az enciklopédikus feltérképezése a falun élő Nagymama vizuális világának - legközvetlenebb környezetének - maradandó jelzéseket, átlényegített értékeket örökít meg. A szándék, az eljárás nem új, az viszont igen, hogy a művész a digitális albummal mintegy "keretbe" foglalja azt, amire annyi figyelemmel, gyöngédséggel és fáradsággal készült. Nem csoda, hogy a képsorozat megtekintői mindjárt saját gyermekkoruk varázsaira ismernek az egyszerű, szegényes, ám színeiben, természetességében valódi mesevilágot idéző paraszti otthon poros, pókhálós, megkopott kellékeiben - és tudják, hogy a visszatérés egyetlen útja a szeretetteljes emlékezés. 

A Nagyinál (La Bunica) - képek egy fotóalbumból

12 millió kattintás

Ennyit számlált mostanig össze - na jó, ez a szám azóta exponenciálisan növekedett - az az internetre felrakott (Google+), az ausztráliai Adelaide utcáján készült fénykép, mely egy utcán hegedülő kislányt ábrázol. Hogy mi a rendkívüli ebben a rekord népszerűségű fotóban? Nem tudnám megmondani... Maga a tény, hogy annyi embert érdekel a világon és annyi kíváncsiságot borzol megtudni, ki is a fotóriport alanya (egyelőre nem tudni róla semmit, névtelenség leple borítja), egyáltalán, tudja-e vajon, hogy nagyon rövid idő alatt globalizált kedvencünkké vált, az egzotikum auráját vonja köré. Még egy bizonyíték amellett, mekkora nagyhatalom az internet...


news.com.au

Kolozsvári retrók

Két esemény is kötődik a kincses városhoz, ami egyben szülőhelyem is, bár egyre fakuló emlékek kötnek hozzá. Érdekes jelenségnek tartom, hogy mind több az alkalom, amikor a város retróhangulata folytán a közelebbi és a távolabbi múlt fölelevenítése zajlik, nem egyszer a fotográfia révén.


Nemrég nyílt meg fotótárlat Kolozsváron a város 1948-65-ös korszakából, amikor is a "népi demokrácia" idejét éltük s megindultak a nagy bontások és új városnegyed-telepítések hórukkos hullámai. Azokban az évtizedekben számos, gyermekkoromból ismert, egyre romosodó, neorealista hangulatú épület (kulipintyó? viskó?) lett egyenlővé a földdel, s épültek helyükre olyan "büszkeségek", mint pl. a Diákművelődési Ház, később a Györgyfalvi negyed, a Marasti-tér és környéke, a Monostor. És közben csorbult a régi Kolozsvár archív arculata. 

Szintén nemrégiben történt, hogy az 1900-as évek elejéről származó, pornófénykép-gyűjteményt találtak az egyik belvárosi ház padlásán. A névtelen, a jelek szerint professzionális fényképész által készített felvételek propaganda célokat szolgálhattak az akkor működő nyilvános házak számára, amelyek a polgárság és a diáksereg igényeit voltak hivatottak kielégíteni. Segítségükkel jól tanulmányozhatók nem csupán a korabeli erkölcsök, hanem az akkori divat, társasági, illetve intim viselkedési formák, gesztusok, az erotikus szolgáltatás "fejlettségi" szintje. Ez indokolta, hogy a leletet megtaláló gyűjtő a képekből felrakott az internetre is...

Pálosi

Nyugodjon békében - mondom, hallván a hírt, hogy Pálosi Ferenc Marosvásárhelyről távoli fotóportyára indult, ahonnan már nem is tér vissza. Az 1932-ben Szászcsáváson született fotós a vásárhelyi fotóklub egyik egybetartó tagja volt. 1969 óta fotografált, s amolyan fegyelmezett, minden iránt érdeklődő "mezei" képíró lévén, a körülötte zajló élet apró, de jellemző jegyeit örökítette meg. Szülőhelyéhez különös szeretettel közeledett, s barátai, kollégái mesélik, hogy ott készült fotóit sosem mulasztotta el bemutatni falustársainak. Fáradhatatlanul készült a soron következő falunapokra, amit július 29-én tartanak, de már csak a kollégái által az emlékére készített szászcsávási fotográfiák fogják őt megidézni. Az Előréhez, majd a Romániai Magyar Szóhoz küldött felvételeit, akárcsak emlékét, őrzöm.Sajátos fotós-szemléletével sokoldalúbb, gazdagabb lett szemünkben a világ...

Pálosi Ferenc egyik legjobb fotója

Kollégái által készített felvétel: Pálosi Ferenc fotográfiái

A fürdőmester képei

Kincses Károly hívta fel a figyelmet a Széchenyi- és Gellért fürdőkben fürdőmesterként működő Pusztai Sándor felvételeire: Az immár néhainak nevezhető amatőr szerző következetesen fényképezte a fürdőben megfordult fontos embereket a huszas-hamrincas évek derekán. Ezek a fontosságok olyan névre hallgattak pl.. mint Karinthy Frigyes, Heltai Jenő, Klebelsberg Kunó, ifj. Horthy Miklós, Keresztes-Fischer, Apponyi, Tolnay Klári, Alpár Gitta és - ideillik a szokásos stb. , mert a sor még folytatható. Az évek során összegyűlt fotókat nemrég - május 11-június 17 között - a budapesti Mai Manó Házban lehetett megtekinteni, kiállítva. A gyűjteményt a magánszorgalmú fotós unokája karolta fel, hiszen a képek pótolhatatlan dokumentumok nem csak a fürdők életéről, hanem mindazokról, akik ott megfordultak és ellazult pillanatokat töltöttek ott halandó emberekként, fürdőruhában. Mintegy bizonyítva, hogy a történelem gyökerei mindig a hétköznapokba kapaszkodtak...

Karinthy Ferenc még pózoló kamaszként

Karinthy Frigyes, a papa - fürdőben is imponáló jelenség

Tolnay Kláry színésznó és a napfürdő

Intimitás

Intimitás

André Zsuzsa jól sáfárkodik tehetségével: látszólag nem aprózza el magát, ritkán szólal meg nyilvánosan, de amit rendszerint kiad a kezéből, arra sokáig érdemes visszatérni. Nem véletlen, hogy a Fotótanú statisztikáiban a tőle származó Torzó változatlanul a leglátogatottabb bejegyzés, az Éji akt pedig minden idők harmadik legnépszerűbb bejegyzése.


Jól tudom én, hogy nem a szöveg, hanem mindig a kép az, ami e bejegyzéseket "viszi", na meg természetesen a téma is. Csakhogy André Zsuzsa annyira a lényeget (és nem a vonzó felszínt), a képileg már-már megfoghatatlant ábrázolja, hogy a visszatérés rájuk egyként tudható be a tekintet sóvárgásának vagy a leképzett valóság lelki vonzerejének. Egy biztos: lehet és kell is elmerengeni rajtuk. Nemrégiben újabb fotóval egészítette ki a fent említett két sikerült munkáját, amelyek immár triptichonban mondják az örök tanulságot az emberi test múlandóságáról és titokzatosságáról.

Éji akt

Torzó

Az "elcsángált" testvér

Azt, hogy egy témát mennyire lehet elkoptatni és mennyire nem, az élet és a körülmények döntik el. Aki a csángók világában fotografál, az óhatatlanul beleütközik a szekéren utazás mindenféle változatával, hiszen azon a vidéken - bár már jócskán betört az autós civilizáció - az állatvontatású járművek még mindig nélkülözhetetlen használati tárgyak.


Ádám Gyula felvételein gyakorta visszatérő elem a szekér, a szekéren utazó, a potyautazó, a terhet szállító... A szekér olyan, mint egy meghosszabbított végtag, egy biztos pont, amely megengedi, hogy ellazuljunk, gondolatainkba temetkezzünk vagy éppen megtegyük azt a bizonyos utolsó utat, amelynek során már nem mi igazgatjuk a tehervonó jószágokat. A fotográfus mindig egy-egy önállóan jelentéses változatában rögzítette ugyanazt a témát - s az itt idézett esetleges példák csak a gazdag portfóliónak a felkotort felszínét jelentik, sosem zavarta, hogy ezt vagy azt a motívumot, elrendeződést már lefotózta. A szekér e képeken olyan, mint az égen a hold, a nap és a csillagok. Van, mert lennie kell...

Potyautasok - mint testvérképek

Nagy P. Zoltán: Potyautas

Patinás, agyonidézett, ám meg nem unt képe Nagy P. Zoltánnak úgy tűnik, alkotói telitalálat volt a maga idejében és a maga helyén, amikor a digitális technika még csak ébredezett valahol - és nem éppen a tájainkon! -, de ma is tökéletesen kifejezi azt az életérzést, amikor az ember hagyja magát vinni egy tőle idegen erővel, teljességgel rábízza magát, egyé olvad a szállítmányként hordozott terűvel, a kukoricagóré-halommal. A fotós láblógató emberének minden fontosabb önmagánál: megelégszik a szekér hátsó felével, ott is a rúddal, minden egyebet átenged annak, ami életét és sorsát meghatározza: a föld termékeinek.


Nem tudom, Kovács László-Attila hasonló című fotográfiája mikor készült, de kidolgozottsága, finom részletei a digitális korról árulkodnak. Jellemző rá, hogy távolról sem tartalmaz annyi filozofikumot, mint akaratlan "testvérfotója", s inkább kuriózumként, jól elkapott - igaz, mesterien kidolgozott - életképről, helyzetről vall, mint a földközeli emberi sorsról magáról. Ezért nem tűnik ismétlésnek, déja vu élménynek, még így, egymás mellett szerepeltetve sem a két testvért, akik más-más generácioók üzenetét hozzák számunkra az egyre mélyebbé váló időalagútból.

Kovács László-Attila: Potyautas

Gyémántjubileum - fotón

Pusztai Péter barátomtól (Montreal) történelmi értékű fotó fényképét kaptam a reggel, mely II. Erzsébet angol királynő legelső külföldi látogatásakor készült, Ottawában, 1951 október 8-án. A képen magán szokványos történet: a kormánypalotában a vendéglátók ebéden fogadják az angol uralkodó párt (a kép versoján pontosan látszik az angol nyelvű magyarázat).


Érdekes, hogy 1957-ben Erzsébet királynő megismétli kanadai látogatását, s akkor a roppant ország számos vidékét bejárta. Útja során szívesen emlékezett vissza 1951-es útjára, annak eseményeire. Azóta is, több mint egy tucadszor fordult meg Ottawában, s talán nincs olyan területe a brit korona befolyásának, ahonnan ne lenne konkrét élménye arról, miként élnek alattvalói, de még inkább, hogy milyen lelkesedéssel fogadták.


A fotóajándék másik erőssége: a királynő visszaidézett, bájos szépsége, amin most már csak elmerengeni lehet, de amire annyi és annyi fotótanúság maradt meg az eltelt hatvan évből...

Érettségi fénykép helyett

Ádám Rebeka: Tükrözés

Úgy ismertem meg Rebekát, mint a neves fotográfus lányát. Akkoriban ötödik osztályos volt, és a csíkszeredai Tanulók Házában ügyeskedett, egyebek mellett a fotókörben is, a legfiatalabbak között. Egy bemutatkozó tárlatuknak amolyan világra segítő keresztapja voltam, egy évtizeddel ezelőtt Székelyvarságon készített képeikről lelkesen írtam, ahol csak tudtam - többek között itt is (Tanulók a tanyavilágban)..


Rebeka nőtt-növögetett. A fotográfia érdeklődésének némileg a peremére szorult. Új kihívások jöttek életében: a hangszeres zene, az éneklés, a néptánc. Édesanyja révén, húgával együtt sokféle hagyományőrző művésztevékenységbe belekóstolt, valamennyi próbálkozása egy-egy ígéretes sikerrel járt. Tavaly a Csíkszeredai Régizene Fesztivál meghívott zenei előadóként láthattam viszont a színpadon - már elbűvölő nagylányként, szívszorítóan tiszta, üde hangjával kitöltötte körülöttünk a Mikó vár udvarterét. Valamivel korábban hallottam csángó dalokat énekelni édesapja, Ádám Gyula visszhangos fotótárlatának megnyitóján.

Ádám Rebeka: HMKK-fotótábor, Karcfalva

Aztán hallottam, hogy környezetvédelmi tárgyú fotópályázatokra is benevezett, sőt a HMKK-fotósulik negyedik évadjára is beiratkozott. Azt gondoltam akkor, útja visszakanyarodik a fotóhoz, s örömmel írtam egyik diplomamunkájáról is a Fotótanú-ban. Korábban találkoztam vele HMKK fotótáborban is, majd láttam modellként besegíteni a fotósuliba. A cselekvő művészi tevékenység világában eltöltött gyermek- és ifjúkor zárul le holnap. Rebeka elballag. Tavaly, egy vele készült interjúban azt próbálta elmagyarázni, hogy sok tevékenység jelent örömet a számára, de nehéz eldöntenie, melyik az, amire érdemes lenne egész életét feltennie. Egyelőre mindenben a szabadság, az élményszerű önkifejezés örömét kereste. Nem lesz könnyű meglelni a legjobb utat. Érettségét bizonyítandó, csángóföldi zenei élményeit rendszerezte értékes, eredeti dolgozattá, amely máris forrásértékkel bír. 


E sorokkal most csak azt szeretném neki sugallni, hogy vannak, akik fokozott figyelemmel követik életének, majdani pályájának alakulását. Immár nem csupán a család nagyleánya, nem csak a helybeli művészeti iskola egyik büszkesége, hanem olyan közösségi jövőígéret, aki néhány emberöltőnyit tovább visz majd az előtte járók beteljesületlen álmaiból.

Ádám Gyula fotója Rebekáról

Versért - paparazzik

Kissé elaludtam, így csak ma bukkantam rá Völgyi Attila fotóriporter blogján arra a figyelmes, érzékeny bejegyzésre, amivel a költészet napját megtisztelte. Igaz, némileg hízott a májam, mert hogy a fotótanú-n készülő, gyüldögélő antológia anyagából válogatott egy verset (ráadásul éppen az enyémet - a Légifotóst, amibe időközben mások - szintén fotósok -  is "beleszerettek"), mintegy felhíva a figyelmet a már összegyűlt anyag fontosságára. Igazság szerint nincs szívem lezárni a készülő kötetet, pedigh már egy tekintélyes könyvre való anyag összegyűlt s már az illusztrációkat is összeválogattam hozzá, de valahányszor nekilátnék a szerkesztésnek, ismét rábukkanok néhány új, érdekes, fotóval kapcsolatos írásra és akkor jön az újabb halasztás, a végső határidő kitolása.


Köszönet a bejegyzésért! Cserében itt látható Völgyi Attila Paparazzik c. fotója, amely Budapesten ügyködő amerikai lesifotósokat ábrázol, kemény munkában.

"Elballagott" a hetedik évad

A tárlat kicsiben. Belépés az utolsó bekezdésben lévő
hivatkozásról

A hét közepén elbúcsúztak tanáraiktól a HMKK 7. fotósulijának hallgatói. A bejelentkezettek közül végül is nyolcan vitték végig következetesen a szándékot, hogy öt hétvégén megkísérelnek a lehető legtöbb fotográfusi tudnivalóra szert tenni. Így aztán szerdán bizottság elé állt (névsor szerint) Czompók Gyula, Dászkel János, Duma Róbert, Fazakas Gabriella, Fülöp József, Ilyés Mónika, Kusztura Katalin, Szávuly Attila, s megtörténhet, hogy hamarosan viszontláthatjuk nevüket - természetesen munkáik alatt - valamely fotográfusi fórumon, kiadványban vagy tárlaton.


Közös megegyezéssel, diplomamunkáikból - szubjektív válogatásom alapján - 2-2 fotót emeltem ki egy virtuális közös tárlat anyagaként, ami első hivatalos jelentkezésükként is betudható. Míg a vizsgáztatásra vártak, rendre véleményt is mondtak a tanultakról és a kurzus hatékonyságáról. Csupa bizakodó megállapítás: " Jó volt, szép volt minden, de még csak a kezdet..."; "Egyesek kevesebb tudással érkeztek, de öröm volt látni, hogy a kurzus végére látványosan fejlődtek..."; "Eddig csak fotóztam: kezembe kaptam, és pár fotót készítettem. Most viszont kezdem megérteni az optikákat, a beállítások fontosságát..."; "Megérttette velem, hogy a fényképészet több mint technikai megoldások sorozata..."; "Ha valamit lehet jobbítani, akkor azon csak az idő segíthet..."; "Amit kaptunk, az egy kóstoló..."


Ugyanígy, a hetedik évad virtuális tárlata is kóstoló mindabból, ami terv, elképzelés, kitartás és ígéret a SZÁNDÉK-ból.