Exhumálás

1947-1989 között belső használatú, szakmai folyóirat jelent meg Magyarországon Magyar Rendőr címmel, amely képeslapként szolgálta a rendfenntartók tájékoztatását. A lapnál, története során egész sor fotós dolgozott, legtöbbjük kimondottan dokumentarista feladattal; a rendőri-nyomozati munkához szükséges képrögzítés szakemberei voltak. A munkájuk nyomán felgyűlt archívum - szerencsés véletlen folytán, mert a teljes megsemmisülés fenyegette - a Magyar Fotográfiai múzeuumba került, 500 000 képkockával, 20 ezer riporttal gazdagítva a magyarországi dokumentáris fotóanyagot a népi demokrácia rendőrségének működéséről.

Az anyagot, pályázati segítséggel, Urbán Tamás neves fotográfus kuratóriumi irányításával (aki 2008-tól a Nemzeti Kulturális Alap, majd "Soros" ösztöndíjasaként a Rendőrségi Fotó történetét kutatja) 1957-ig sikerült archiválni és elérhetővé tenni a világhálón. Innen megtudhatjuk, hogy "különösen a Rákosi korszakban, a belügy mindenütt ott volt. A villamosokon tujázó gyerekektől, a Tervkölcsön jegyzőkön át a bírósági tárgyalásokig és a szántás-vetéstől a beszolgáltatásokig, a rendőröket mindenhová elkísérték a tudósítók. A teljes gyűjtemény fókuszában a rendőrség belső élete áll (kiképzések, eligazítások, lövészetek, nyaralások, járőrök és helyszínelők), de nagy számban láthatunk izgalmas városképeket, sportfotókat, életképeket és úttalan utakon készített megdöbbentő útifotókat is. Így tehát miközben számtalan beállított, a valósággal még köszönőviszonyban sem álló tudósítást látunk, a fotókon folyamatosan jelen van, "kilátszik" a létező kommunizmus. "

Érdemes alaposan végigböngészni a sokszor eleve a fióknak vagy szűkkörű használatra készült képsorokat, amelyek között nem egy kimagasló történelmi jelentőséggel is bír. Különösen megrázó - a maga szakszerűségén túl - az itt látható exhumálási jelenet, ami a nyomozati munkában rutinos tevékenységnek látszik. A kép 1957 januárjában készült, amikor az ötvenhatos események utáni leszámolás időszaka dúlt Magyarországon, s a maga suta torzságával, szellemrajzával a terror és a káosz hangulatát idézi fel bennünk.

Szoktuk mondani, hogy a földi dicsőség hamar elporlad, az ember menthetetlenül halandó és be kell teljesítenie sorsát. E képet nézve úgy tűnik, a helyzet nem ilyen egyszerű: az elmúlás szakaszos, földi maradványunk még egy ideig hanyatt vetve magát pihenget a mélyben, anyagi jellegűségében viszont egyre kevésbbé esztétikus. De valóságos.

Parádé

Év vége jön a bostoni Big Picture házatáján is. A remek szerkesztői érzékkel kezelt portál a jelentős világesemények egész ármádiáját gyűjtötte egybe egész évben, s most a legbeszédesebb képekből tallóz, méghozzá három részben. A képek javarésze igen jó minőségű, látványos, profi riport. Nézegetésük kissé a túlzsúfolt svédasztalra emlékeztet, amikor a szemünk mindent kívánna az asztalról, de egy idő után beleközömbösödünk az ízekbe, az élményekbe. Szerencsére, a képek alatt szereplő tömör információk kihúznak a csávából - egy-egy kép szabályosan felér egy dokumentumfilmmel is, a maga tömörségében elbeszélve.

Az első sorozatból többszöri lapozgatás után a Tiananmen téri tengerészgyalogosok díszmenet oszlopa ragadott meg, amikor 2009. október elsején Pekingben megünnepelték a népi kína megalakulásának 60. évfordulóját. Az egyenruhák makulátlan tisztasága, a mozdulatok finom gráciája, az arcok ártatlannak tűnő elszántsága mind olyan jegyek, amik szöges ellentétben állnak mindazzal, amit e nevezetes tér jelent a világ közvéleménye számára. Ott, ahol annyi ártatlan vér folyt, csak azért, mert annyi történelmi meghunyászkodás és megalázkodás után egy csoport fiatal szembe mert menni a fősodorral, s a példa statuálással a rendszer a kínai méretekben mindent elsöprő földindulást próbálta megállítani, ez a kontraszt bár nem meggyőző, jelentéses. Egy nép életerejéről ad bizonylatot, minden erőszak és társadalmi igazságtalanság dacára...

Nyári nyugalom

Augusztus közepén, vasárnapi (turista) csúcsfor-

galomban szaladtunk Torontótól észak-

nyugatra, a Georgian Bay felé, ott, ahol az Awenda regionális park terül el háromszáz valahány hektáron. Abban a kanadai parkban - mely egy a sok-sok regionális és nemzeti park közül - a tóparttól kezdve minden megtalálható: erdő, sátorozási lehetőségekkel, magaslatok, tekervényes erdei utak és mindenek előtt civilizáció.

Aki ott akar pihenni, a vad természet ölében találja magát, de néhány perc járásra egy-egy illemhelyet és hideg-melegvizes mosdót-zuhanyozót is talál. Természetesen, a parkba belépni és tartózkodni belépődíj és szigorú szabályok szerint lehet, a vadturizmust itt nem nézik el az embernek, s éppen a szabályozottság az, ami a nyugalmat biztosítja.

Kora délután, fülledt melegben érkeztünk a tópartra, mely olyan finom homokkal rendelkezik, mintha csak tenger mellett nyúlna el. A láthatárba vesző víztükör is tgenger benyomását kelti. Az általam készített amatőrképen jól látszanak az öböl vizéből kiálló jókora szikladarabok - mintha egy óriás dobálta volna be valami furcsa szeszélytől vezérelve a vízbe.

(Persze, a tudomány másként magyarázza jelenlétüket: az itteni nagy kiterjedésű tavak az erőteljes gleccsertevékenység nyomán keletkeztek, a sziklák az erózió nyomán formálódtak-csiszolódtak a vízben, ma már napozóhelyek, menedékek a vízben fürdőzők számára, akik a sekély vízben egészen mélyen bemehetnek a tóban.)

Ideális nyughely ez a forró nyárban: ember és természet összeillő harmóniában dominálja a környezetet. Indiánok (huronok) hajdani földjén terül el, elnevezések és még maradvány-legendák emlékeivel elegyesen. Minden, ami itt történelem, ma már szinte elképzelhetetlen. Ha nincs vihar, a béke itt szinte-szinte tökéletes. Mindegy, hogy madár vagy gyermek ül egy-egy szikla tetején: ugyanannak a világnak örvend mind a kettő, kifogyhatatlan nyári nyugalomban, amelynek összetevői-feltételei oly ritkán képesek összejönni, így az élmény sosem devalválódik, hanem megmarad egyedinek - "talán igaz se volt"-nak...

Ítélet

Néha a saját archívumban kotorászás elvonja a figyelmem a fotós blogokról, pedig tudom, s mikor vissza-visszatérek hozzájuk, látom: zajlik, pezseg rajtuk az élet, gyűl a jelenről szóló tanúság millió és valahány arca.

A nagybányai Hajdu Tamás remek képeket tesz közzé gyors egymásutánban. Nehéz közülük választani, de némi hezitálás után kiválik az, amit én úgy neveznék el, hogy az Ítélet. Mert bár csak látomáson alapszik az egész, de a fotográfus mégis úgy intézi a dolgokat, hogy eredendő bűntudata legyen mindenkinek, aki kapcsolatba kerül a képpel.

Sajnálom, hogy közben elolvastam a fotóhoz fűzött kommenteket. Így aztán hiába írnám le primér gondolataimat, nehezen választhatnám le azok véleményéről, akik korábban szembesültek a látvánnyal.

Ha valaki vágott át, toronyiránt, ködbe burkolózott vasúti síneket, ha közeli szemtanúja volt a vasút lassú, de biztos leépülésének, a valamikor örökkévalóságnak emelt és sokáig annak is tartott infrastruktúra pusztulásának, és a veszteség fölötti sajnálkozásán túl érzi a vádat is, ami a jelenkor egészére irányul - mindazokra, akik a közelmúlt bizonyosságát felváltották a technika eszelős látványosságaira, a pillanatnyi teljesítményre, akkor ezt a pillanatot éri tetten az Ítélet, bár maga sincs valójában tudatában a pillanat jelentésének, csak felmutatja és megörökíti.

A mór megtette a magáét - az értelmezés bennünket riadóztat.

Sztriptíz

Az 1989 utáni rendszerváltozás szülötte ez a kép. Úgy is nevezhetnénk, hogy "szabad sztriptíz". Mert azokban az első, kábán mámoros napokban, amikor mindenki nagyon szeretett vagy nagyon gyűlölt mindenkit, a legtöbb dologhoz odabiggyesztették a "szabad" jelzőt, ami mintegy útlevél volt ahhoz, hogy létjogosultságát senki meg ne kérdőjelezze.

Az egyik bukaresti bárban, a kilencvenes évek elején megtört a jég: a tulajdonos meghívta a média krémjét, hogy vegyenek részt az első nyilvános sztriptíz műsor bemutatóján. Addig ugyanis, ha volt is hasonló reprezentáció, az szigorúan zártkörű vagy éppen illegális volt. A Romániai Magyar szó is meghívót kapott az eseményre, el is küldtük egyetlen bukaresti fotóriporterünket, a blogból már ismert Székely Sándort, hogy helytálljon.

Emlékszem, Sanyi mennyit készült erre a premierre! Izgult, hogy nem lesz elég a filmje, aggódott a fényviszonyok miatt is: tartott a túlságosan sűrű homálytól vagy a reflektoros túlvilágítástól. Terepszemlét tartott a lokálban, hogy lássa, merre vannak a pódiumhoz közel eső jó fotós pozíciók. Végül kiábrándultan tért meg a kalandból, mert képtelen volt kíváncsi nézőként végigszemlélni az attrakciót, ha azt akarta, hogy képriport is szülessen kukkolásából. Érdekes módon szinte valamennyi képén - akár az itt láthatón is - fontosabbak számára a vetkőző nő személyére összpontosított személyek reakciója, mint a sztriptíz maga. Képéről kiválóan leolvasható a szokatlan, elsődleges élménynek megannyi árnyalata, intenzitása és vállfaja. Az egyesek arcára kiülő tehetetlen bambaság, másokén a kaján, olykor a kéjenc érdeklődés vagy éppen a nagyvonalú mosoly egy olyan férfitársadalom metszetét adják gyorsfénykép formájában, aki a saját primér ösztönein kívül nem igazán ismer se istent, se királyt...

Fiat - föld, ég és tenger

Ez a szlogen élteti mintegy 110 esztendeje a torinói Fiat céget, az első olasz automobilgyárat, amelynek története egybevág a modern Olaszország történetének minden kacskaringójával, fel- és levezető kaptatójával.

Az itt látható kép egy 1934-ben az erdélyi román sajtóban közölt klisé másolata az akkor már óriás cégről, amely látványszerűen is hatalmas vezérhajóra emlékeztet. A Cele trei Crisuri (A 3 Körös) című román nyelvű nagyváradi folyóirat márciusi-áprilisi összevont számában, vezető anyag illusztrációjaként közzétett felvétel nem csupán a reklámfotó minden fő előírásának felel meg, de önálló fotográfiai teljesítménynek is kiváló. A panorámamegoldás csak egyike a formai merészségnek, ezen túlmenően igen előnyös az éjszakai felvétel szorgalmazása, mert így a fény-árnyék változatosság jóval kifejezőbb, hatásosabb.

A közlés pillanata sok mindent elárul a kép esztétikájáról is. Azokban az években a Mussolini-féle fasiszta mozgalom világszerte a gazdasági szervezés és az államfegyelem példaképe, a válsággal küzdő gazdaságok Olaszország példáját vizsgálgatják, elemezgetik s próbálják utánozni, hogy kilábaljanak a mélypontról. A Fiat ebben a helyzetben maga a példa, a bezzeggyerek, egész Torinónak - ha nem egész Olaszországnak - a jelképe. (Legalább is, Mussolini szerint...)

A kép nem kommentál. Fekete-fehér, nincs rajta semmilyen festőiség sem. Villanyfénytől világos ablakok végtelen sora s a fölötte derengő égboltozat alkotják a látványt, amely azt sugallja, hogy itt munka folyik, méghozzá éjjel-nappal. Ahogyan a föld is állandóan forog. Eppur si muove...

Fegyverletétel

Molnár Attila barátom, miként egy szolgálatos felfedező, csak szállítja a jobbnál jobb forrásokat a blog számára. Köszönet érte. Tiszta szerencse, hogy ez a blogszerkesztés nem csak narcisztikus célokat szolgál, hanem aprócska, kuporgatott tudásunk megosztásának is remek eszköze. Kútfő, ha lehet ilyet mondani.

Egy ilyen kútfő a RoMaria blogja a nolblog.hu-n, amelyen olyan történelmi eseményekhez tartozó képi és dokumentáris adalékokat rögzít, melyekről ha tudtunk is, gyakran megfeledkezünk.

Itt van ez a közönséges, nyitott ajtó, ami éppúgy lehet falusi iskola bejárata, netán tanácsház ajtaja vagy éppen kocsmaajtó is. Látszik, hogy valamit féltenek mögötte, mert rácsozattal van kitapétázva, hogy a garázdáknak nagyobb fejtörést okozzon.

Ez az ajtó Világoson van, s a blog hangsúlyozza, hogy ez a mai kinézete. Valamikor másként nézhetett ki. Ugyanez az ajtó. Akkor - mondja Rosu Maria, a blog gazdája, amikor megtörtént a világosi fegyverletétel. Ebben a szobában. E mögött az ajtó mögött. Egyszerűen, minden írott okmány és ceremónia nélkül. Szóban, úri becsületszóra. Görgei Artúr és egy Frolov nevezetű orosz parancsnok között.

A részletek le vannak írva a blogban, nem tisztem átmenteni minden információt, annál inkább kapcsolatot teremteni a kútfővel. De ez a kép nem hagy nyugodni. A maga jellegtelen közönségességében is van benne valami titkos fenyegetés. Mintha azt üzenné a fű alatt, hogy a legbanálisabb dolgok háta mögött is váratlanul nagy tragédiák és sorsfordulók bújhatnak meg.

Hiszem.

Tanktetőről

Ma húsz éve, hogy Temesváron megfordult a széljárás. Ami eddig hihetetlen volt, az egyszeriben megtörtént. Még napokig sokan nem hittek benne, provokációnak és szalmalángnak gondolták, de ahogy teltek a napok, egyre bizonyosabb lett, hogy a diktatúrának vége. Már csak Bukarestben kellett eljátszani a döntő mérkőzést...

Mikor ott is megdőlt a romániai "népi rezsim", újságírók, kíváncsiak egész hada özönlötte el a térséget, hogy saját szemükkel lássák, megörökíthessék azt, amit már senki nem remélt: az összeomlást és a születő reményt. Annak minden elképzelhető látványával, furcsaságával.

A budapesti Horváth Ernő ezt úgy élte meg, ahogy Gazda József Megváltó karácsony c. könyvében (Aura, Budapest, 1990) - amelynek illusztrációi az ő fotóriportjából álltak - elmesélte:

"December 22-én hallgattam a rádiót, amikor tudtam, a tévét néztem, a Hitel-nek készítettem egy romániai anyagot. Egyszer csak rájöttem: megette a fene az egészet, ez már senkit se érdekel! Irány Erdély!

Autót kértem kölcsön, és fényképezőgépet. Filmem szerencsére volt. Mire a határra értem, azt már újra lezárták. Közben odaérkeztek Rajk Laciék is. Végül gyakorlatilag áttörtünk a határon..."

A könyvben 16 aradi és temesvári felvétele adatolja azoknak a napoknak a forró hangulatát. Az általam ide illesztett képhez fűzött magyarázata így hangzik:

"Egy tank tetején állok, és nézem a kétezernyi ünneplő embert. Mikor meghallottuk, hogy kivégezték Ceausescuékat, rohantunk a térre, ahogy tudtunk. Itt viszont már mindenről beszéltek: szabadságról, karácsonytól, Ceausescuékról egy szót sem. Victorie! Libertate! - ezt kiabálták."

Sok-sok ilyen jelenet volt akkoriban. Egyeseket megörökítettek, mások azóta már az emlékezet rostáján is kihulltak. Fotográfusi alaptörvény: a valódi képet mindig fixálni kell...

Három stáció

Negyven év - sok vagy kevés? Úgy tapasztalom, hogy mind emberi, mind intézményi viszonylatban sokat jelent a közel fél évszázadnyi távlat.

A bukaresti tévé magyar adásának négy évtizedes jubileuma lám, három főszerkesztőt ültetett egymás mellé Csíkszeredában, az ünnepi találkozón a nézőközönséggel. A székely város polgármesteri hivatala felvállalta a találkozó megszervezését a helyi színház termében, a televízió stábja pedig rögzítette az ünnepi műsort, amit át- meg átszőttek az emlékező beszélgetések, ismertetők, gondolatok.

Bodor Pál (jobboldalt), Boros Zoltán (középen) és a mai főszerkesztő, Kacsó Sándor érdekes triót alkotnak Ádám Gyula fotóján. Amíg az első, az alapító főszerkesztő arcán inkább az emlékek bája és pozitív töltete rajzol derűs mosolyt, a néhány éve nyugdíjba vonult Boros a kétkedés és az elemző kritika összevont szemöldökű képviselője. A legfiatalabb, a mai alkotói gondokba belefogyott, feszült - mert a permanens munka által fegyelmezett, konnektorba dugott - Kacsó érezhetően szeretné átvenni elődei lezserségét és nagyvonalúságát.

A magyar adás jó kezdet volt és érvágás a totalitárius, homogén társadalmi eszmény hatvanas-hetvenes évekbeli gőgjén. Az évek teltével egyre jobban kitetszett, hogy mennyire veszélyes, szubverzív egy rendszer részére egy ilyen különutas, nehezen ellenőrizhető intézményt támogatva fenntartani. Ezt a feladatát az adás kinőtte. Maradt a keret, mely egy esély a sok közül - médiafórumhoz juttatni Romániában a magyar szót, a magyar kultúrát, meglehetősen erőteljes versenyhelyzetben. Erről szólt igazából a találkozó, s e ráhangoltság három stációját jelzi a trió mindegyik tagja.

Marx

Tegnap késő este, a Duna kettő (avagy Autonómia, ki hogy szokta meg) 44 perces riportfilmet sugárzott Marx József néhai marosvásárhelyi fotográfusról, aki egyidős volt az első világháborúval. Biztosan sokan voltak, akik a hír hallatán felkapták a fejüket és végigkísérték ennek a tünemény számba menő személyiségnek az életútját.

Jóska bácsit sokfelé ismerték Romániában. Ott is, ahol az ő nyelvén egy kukkot se értettek. De na neve beszédes név volt; a marxizmus révén könnyen megjegyezhetővé és kiejthetővé vált, számos nyelvterületen. De ő nem törődött a rejtett kajánságokkal, a csipkelődésekkel. Fontosabb dolga volt: fotografálni.

Olvasom honlapján (amely a róla elnevezett alapítvány révén újítani készül, egyelőre a régi honlap látogatható haszonnal), hogy autodidakta volta ellenére több mint 60 esztendőn át több mint százezer negatívot hagyott hátra. Megszerzett minden elképzelhető fotográfusi titulust, évente 20-30 tárlatra nevezett be, az első romániai fotóklubot hozta létre Marosvásárhelyen 1953-ban s ő volt a kovásza számos más vidéki fotóklub elindításának, hosszú időn át az Új Élet c. képeslap vezető fotóriportere volt. Néprajzi felvételei, riportfotói, színházi képei zömmel ma is feldolgozásra várnak. A honlap galériája szerény válogatásban ad ízelítőt az ő érzékeny objektívjének dokumentációs erejéről.

Az itt látható portré Nagyváradon készült, a nyolcvanas években, az egyik Premfotó országos szalon megnyitásának alkalmával. Ilyen alkalmakkor fiatal kollégák, tanítványok tucatjai vették körül, s ő kézzel-lábbal mesélt, mondott, győzködött, mintha a hangjával, érvelésével munkára, cselekvésre sarkallhatta volna környezetét. A fotót személyes irataim között találtam, szerzőjét newm tudtam beazonosítani: valaki a résztvevő fotográfusok közül kattintotta el jó pillanatban a masináját, s egy esetleges beszámolóhoz elküldte számomra illusztrációként. Talán, ha véletlenül meglátja itt és ráismer, jelentkezik. Ha nem, hát marad az anonymus állapot.

Annyi bizonyos, hogy az ábrázolás hangulata és milyensége alapján csakis egy hálás tanítványra, a fotográfiát tisztelő és alapjaiban elsajátító fotósra gyanakodhatunk...

Nincs jövő?

Dancs Artur az óceán túloldaláról nem csupán a segítségemre siet, de egy érdekes galériára hívja föl a figyelmünket.

Torontói és budapesti tartózkodásaim idején magam is tapasztalhattam a metróújság nagy népszerűségét. Ami nem kimondottan annak szólt, hogy a Metro-t (Budapesten: Metropol) ingyen terjesztik, hanem fürge, minden lényegesre kiterjedő, tömör tájékoztatásának. Nem fulladozik a teméntelen reklám özöne alatt és gondja van, hogy minden elképzelhető olvasókategóriának nyújtson valamit.

Érdekes megfigyelés: általában az ingyenes újságok is csak akkor örvendenek népszerűségnek, ha az olvasók érdekesnek és érdemesnek találják az olvasásra. Különben a kutyának se kellenek...

Íme Artur levele:

"Minden nap elolvasom a Metro újságot, biztos a Te kezedben is megfordult, hisz a világ minden táján megjelenik, így Budapesten is többek közt. Ma az általuk rendezett nemzetközi fotópályázat nyertes alkotásait mutatták be. Rákerestem a teljes galériára, érdemes végiglapozni, fantasztikus képek vannak benne..."

A levélhez mellékelte kedvenc képét, s igazat kellett adnom neki: számomra is a Nincs jövő című a legbeszédesebb, a legjelentésesebb. (Emberek kategória, szerzője az ír Hazel Coonagh. Amit jelképesen sugall, az gondolom, mindannyiunk számára világos. Az életkép maga - a helyszín, a díszlet, a magányos szereplő, a színvilág - a jelenkor megkövesedett lenyomata. Régészeti lelet a jelenről - kár, hogy a pályázat nem minden résztvevője érzékelte világunk ellentmondásos kettősségét, rétegződését, és megmaradtak a csinos érdekességeknél...

Íme a betyár

Molnár Attila barátom, elolvasván az Itt nyugszik... címmel ellátott, tegnapelőtti bejegyzést, még az éjszaka a segítségemre sietett, hogy ne csak a híres betyár síremlékét mentsük át a mába, a nevezetes Jókai féle riporttal együtt, hanem hívjuk fel a figyelmet arra az 1879-ből származó vizitkártyára, mely Rózsa Sándort ábrázolja s a magyar fotómúzeum kincseként őrzik.

A vizitkártya a korabeli Letzter Lőrinc szegedi fényképét örökíti meg

(a múzeum honlapján az eredeti képaláírás így hangzik: "Letzter Lőrinc: Rózsa Sándor betyár, 1879 k. albumin, vizitkártya") s imponáló pózban ábrázolja a küzdelmekben edzett, profi szegénylegény alakját.

A fényképész Kassáról származott, de nevéhez fűződik a XIX. századvégi Szeged számos építészeti emlékének sorozatban való megörökítése (lásd a Sulinet Örökségtár rovatában a szegedi fejezetet).

A múzeumot létrehozó néhai Kolta Magdolna és férje, Kincses Károly áldozatos kutató- és gyűjtőmunkája folytán ma már a Rózsa Sándor esetéhez hasonlóan sok-sok történelmi értékű fotónak sikerül tisztázni teljes információs értéktartományát.