Az elmúlt hét végén, három napon át be-beültem egy nemrég nyílt, hivatalos képesítést nyújtó fényképész-tanfolyamra. Aki járatos e blogban, tudja, hogy a fotó nálam rajongás, szenvedély kérdése. A tudást, a hozzá szükséges technikát meghagyom másnak: azoknak, akik művelik, akik tehetsége és munkássága révén tovább gazdagodik a fotográfia fel- és megbecsülhetetlen birodalma.
A tanfolyamot jóbarátaim vezetik, a Hargita Megyei Kulturális Központ égisze és hivatalos köpenye alatt. Valamennyien - Ádám Gyula, Erdély Bálint Előd, Molnár Attila, Veres Nándor - tapasztalt, nagy tudású fiatal fotósok, az általuk kidolgozott 80 órát betöltő program (20 óra elmélet, 60 óra gyakorlat) egy egyetemi kurzusnak is dicséretére válna. Az első hétvégen egyelőre fotótörténeti és stúdiófényképészeti előadások és gyakorlatok zajlottak, de a tervek szerint fotótechnikai, riportfotózási és digitális képfeldolgozási leckék is várnak a hallgatókra, miközben csapatostól résztvesznek április utolsó hétvégéjén a Csíkszentdomokoson megrendezendő HMKK-fotótáborban is.
A multimédiás látvány- és hanganyaggal gazdagított, szabad szellemű előadásokat hallgatva, a XIX. századi fotográfia úttörőinek, világnagyságainak a képeiből készült vetített összeállítást szemlélve a valóság hűséges megörökítésére törekvő ritka önzetlen szenvedély jutott eszembe, amely a fotográfusokat hajtja, nem hagyja élni.
Eszembe jutott, hogy évekkel ezelőtt lefordítottam Párizsban élő íróbarátom, Dan Culcer egy novelláját, amely éppen ennek a szenvedélynek a titkát kutatja, s miközben a tanfolyam résztvevői a modellfényképezés, a megvilágítás, a derítés és takarás, a részletek kidolgozásának kínjait és örömeit gyakorolták egy igen szemrevaló, filigrán, vérbeli fotómodell segítségével, addig én hazajöttem és előkerestem az említett novellát. Nehezen jutottam a nyomára, mert amikor lefordítottam, rögtön feltettem a Káfé honlapjára, az én gépemről elkallódott, a kézirat pedig valahol a süllyesztőben. Végül a Káfé segítségével rekonstruáltam és több helyen csíszolva, újra fordítottam a szöveget, amelyet most ide mentek:
DAN CULCER
Az árnyék
(Egy amatőr fényképész vége)
Valamikor vásároltam egy fényképezőgépet; se túl drágát, se túlságosan jót, épp egy amatőrnek valót. Szentül hittem, hogy eljött az ideje megőriznem barátaim képét, azokét a helyekét, amiken megfordultam, s egyáltalán nem voltam biztos a valahai viszontlátásban; a saját arcomat, amelyről még hiányzanak az öregedés jelei, apám tekintetét, egy megrepedt falat, a fertály kölkeinek járdára firkantott krétarajzait, egy kizárólag csak két napig vetített film előadásaira jegy után sóvárgók tülekedő sorban állását, egy újszülöttet, anyám kezét, végül pár olyan dolgot, melyek akár életem sajátos jelzései is lehetnének.
Azóta több millió felvételem gyűlt össze, lassanként le kellett mondanom minden más foglalatosságról, pénzemet papírra, filmre és a kép előhívásához, rögzítéséhez szükséges vegyszerekre költöttem. Azt reméltem, a fényrajzolta papír tartósabb lesz a becserkészett tájaknál, az általam engedélyük nélkül lefényképezett ismeretlen embereknél; úgy véltem, szolgálatot teszek nekik azzal, hogy átmentem őket, és mert az egész világot - mindent, mindent - le akartam fényképezni, de tehetetlenségem, túlságosan is rövid életem falába ütköztem. Már az alvással elvesztegetett idő és a szolgálatban eltöltött órák gondolata miatt is szenvedtem, mert olyasmit voltam kénytelen végezni, ami egyáltalán nem érdekelt, s mindenről kész voltam lemondani: elhatároztam, hogy nem alszom, csak a magam dolgát végzem, szüntelenül kószálok a csőre töltött gépemmel, városokban bolyongok, tehervonatokon bumlizok, hegyeket, falvakat járok, keresztutaknál lézengek, azok kegyelméből élek, akik azt gondolják rólam, vándorfényképész vagyok. De mindannyiszor hazatérek, mert szükségem van egy sötétkamrára, ahol csöndben és lóhalálában előhívhatom a több száz méternyi filmszalagot.
Minden utamba akadótól családi fényképeket koldultam össze, az elfeledett ősök körvonalait. Jókora mennyiségű csoportkép gyűltek így fel, amelyeken évfolyamok, népgyűlések résztvevői, rokonság, barátok, gyermekek, unokák feszítettek, egy-egy iskolai kirándulás és vakáció emlékei, esküvői népség zsúfolódtak össze. Gyűjtöttem a milícia nyilvántartó kartotékjaira szánt igazolványképeket, amelyeken mindenki hasonlít mindenkire a formaruha alatt, ahol a ruhák idegenül fityegnek a közönséges testen, hogy pár részlet erejéig valamennyire egyéniek legyenek, és e régi képeken látható sárgás vagy barnás, kemény kartonra ragasztott felvételeken található arcok aprók, elveszőek, alig lehet őket megkülönböztetni a testekre aggatott ruhaneműktől, kalapoktól vagy esernyőktől, az égbolt magasságos íve alatt. Szobám zsúfolásig telt dobozokkal, amelyekben katonás rendben sorakoznak egy általam sosem élt élet tanúvallomásai, enyhén meggyűrődött, fehér szegélyű papirosok, amelyekről a régi világ megannyi ódon tárgya néz vissza rám.
Még több időre van szükségem, ennél is többre...
Mintha időtlen idők óta dolgoznék, s óvnám a világot a megsemmisüléstől. Sokak gúnyolódását kellett elviselnem hosszú éveken át; voltak, akik magamra hagytak, mások meg elsirattak, akadt aki ütlegelt is. Rengeteget éheztem, keveset aludtam, s azt is csak akkor, ha már estem össze a kialvatlanságtól, ott vetettem magam hanyatt, ahol értem, hol egy árokban, vagy a gyér fényű lámpáktól homályosan megvilágított előhívó kamrácskában, nagyritkán egy széken, miközben éppen kenyeret majszoltam, továbbá poros utakon, az aszfalton, kövek között vagy egy tehervagonban, amely üresen tért meg, miután farönköt vagy búzát szállítottak vele.
Napokat aludtam át, ismeretlen helyen ébredtem, a vagont berakó hordárok durva taszigálásaira, egy-egy közrendész alaposan meg is rekcumozott, mert azt gyanította, hogy tudatvesztéses csavargó vagyok és minden áron haza szeretett volna zsuppolni engem. Magyarázni kezdtem neki, hogy kénytelen vagyok fényképezni, mert nincs egyetlen perc elvesztegetni való időm se, s mindaddig nem lehet szó hazatértemről, ameddig elhasználatlan film van a masinámban, miközben oly sok még az átmenteni való személy, helyszín és holmi.
Véget nem érő álmomban úgy tűnt, sosem látott világot fényképezek, az ég földre telepített erődítményeit, félelmeket, vágyakat, eszményeket, egymást szerető embereket, gyászmenetek vonulását, özönlő távoli fényeket; álmodtam, hogy lefényképezem, milyen az, amikor semminek nincsen vége, a kezdeteket, a végtelen örömet, az újszülött sivalkodását, a mélységeket. Álmodtam, majd üvöltözve ébredtem, rettegve, hogy hamarabb elpusztulok, mintsem befejezném a művet, hogy nem lesz erőm lenyomni a kioldó gombját, amikor leeresztenek a sírgödörbe, ezek a megismételhetetlen szépségek, ezek a kegyetlen tobzódások és vallatások, a füst, a fényárban úszó ablakok, az ünnepek mind-mind feledésbe merülnek, elvesznek, semmivé lesznek, szétrohadnak, kihunynak anélkül, hogy valaki is felidézhetné őket. Álmaim kitartóak voltak, akárcsak mély öntudatlanságom, amelybe a fáradtságtól beleszédültem.
Tegnapi álmomban egy ismeretlen városban jártam, keskeny, meredek, csatakos utcában, amelynek jobb oldalán nem túl magas kerítés meredezett, a kerítésen kiskapu, azon túl magas fák zöldje, bozontos koronájuk a szakadékba ájuló fatörzsek csúcsán ringatózott, s penészes, meredek kőlépcsők vezettek le a mélybe. Átvergődtem a lombokon, melyek csapóajtóként zárultak össze mögöttem, s egy elvadult kertben találtam magamat, ahol embernagyságúra nőtt csalánok farkasszájú virágai fehérlettek, miközben iszonyodva, kórusban üvöltöttek; tövükön, a földből tejszerű anyag szivárgott, buzgón levedzett, a keskeny ösvény pedig elaggott, fás torzsák között kígyózott.
Egyszer csak egy magas, fémből-üvegből épült fényképész-műhelyben találtam magam, amely ódon volt, miként a világ vagy az emberiség, megomlott, üvegmennyezete beszakadt, meteoritok lyuggatták meg, rongyos és kormos, valamikor minden bizonnyal fekete függönyökkel, a padlót a tetőn át becsapódó égi lövedékek szaggatták fel, hamis, fordított sztalagmitokat teremtve, amikor is az évezredek során a víz nem épít, hanem pusztít, váj, morzsol, repeszt a laboratóriumi vegyszerekkel való kölcsönhatása révén.
Éreztem, valaki figyel valahonnan, fájnak a kezeim és a vállaim, a környéket kémlelem, de a roppant műhely távoli sarkai árnyékba fúlnak, a függönyök nehézkesen lógnak, minden oly zsibbatag, mozdulatlanná dermedt, a levegőben átható perzsszag terjeng. Tekintetét mereven rámszögezve magas, fehér hajú, szakállas férfi áll mellettem, egyik szeme kisebb a másiknál, enyhén bandzsít, mintha kevesebb fényt óhajtana szemrésein át beereszteni, hogy tisztábban láthasson. Rámutat egy kifakult vászonnal leterített pódiumon álló székre.
Rátelepszem, mintha trónon ülnék; úgy tűnik, az öreg túlontúl távol van tőlem, s megpillantom, amint lehajol, a fején megigazítja a nyilvános parkokban olykor még látható, kerekes lábú állványra rögzített fényképező dobozokhoz illő fekete rongyot. Nyugalmat színlelek, nem mosolygok, tudom, hogy meg kell őriznem komolyságomat, mert az életem forog kockán, hisz annyi még a tennivalóm, s az ünnepélyes feszültség pillanataiban nem kockáztathatok meg egy illetlen mosolyt.
Roppant csönd telepszik ránk, a szívdobogásom is hallszik, fenyegető süvítést hallani és vakító fény ömlik szét a műhely sarkaiban. Minden, amit látok, csupa árnyék és csupa fény, lángra lobban a magnézium, mintha az egész világ tüzet fogott volna, fehér füst telepszik ránk, az öreg felegyenesedik, s mielőtt elnyelné a füst köde, felmutatja, győztesen lobogtatva a fekete klisét, és azt kiabálja, hogy "mozdulj már, te részeg disznó, ami vagy!", és akkor felébredek, szememet elönti a fény, vacogok a hidegtől a városra telepedő késő őszben, csodaszép reggelen.
A parkban egy padon háltam, megkíséreltem lefényképezni az éjszakát; az utcaseprők ébresztettek, seprűik hosszú nyelével ütlegelve engem. Fejemet védtem és a masinámat, összegörnyedtem, kegyelemért esedezve.
Elbújtam egy vasúti fékező fülkéjében, s az első vonattal visszatértem városomba; minden filmem elfogyott, s több ezer képet kellett előhívnom.
Elkészítettem az előhíváshoz szükséges vegyszereket, meggyújtottam a vörös lámpát, s kapkodva, sietősen, hogy mihamarabb megtudjam, mi az, ami túlél bennünket e világból, befűztem az első filmet a nagyítógépbe, majd a második, a harmadik következett. Éhes voltam, elgyötört, már koppant le a szemem, vacogtam a laborban, ahol évek óta nem raktam tüzet; a vegyszerek marta ruháim, amelyek az idő teltével, no meg a tehervagonok cementporral, az út porával lepett platójából kiálló szegektől elrongyolódtak, érdesek lettek. Ide-oda ráncigáltam a filmet a nagyító üvege alatt, és akkor megpillantottam rajta a liget egy szögletét, egy üres padot, egy vén gesztenyefa repedezett kérgét, majd a kaviccsal leszórt földön egy orsóforma árnyat; egy árnyékot, mely nem indult ki sehonnan, nem tartozott senkihez, semmihez, nem hevert el engedelmesen senki lába előtt, hanem önállóan, csúfondárosan feszített, semmivel sem törődve, az út közepén.
Kinagyítottam a képet, előkerestem a legnagyobb fotópapírt, amivel rendelkeztem, és rávetítetve kidolgoztam az árny felnagyított, lehető legélesebb képét. Rögzítőfürdőbe tettem, nagyítóval végigvizsgáltam, de képtelen voltam rájönni, honnan ered és mit ábrázol, netán egy filmhibának köszönhető, vagy az őszi naptól rézsútosan bevilágított gesztenyeág hozta létre.
Félretettem a papírt, egyre jobban kapkodva hívtam elő, majd akasztottam ki száradni a többi képet, s egyre jobban foglalkoztatott a gondolat, hogy valami olyasmivel állok szemben, ami sajnálatosan elkerülte a figyelmemet, amit illett volna ismernem, s akár az életem árán is le kell fényképeznem. Tudtam, hogy e fénykép híján bármely szándékom meddő marad, a világ pedig nem hagyja majd legyűrni magát, képtelen leszek megmenteni, visszavonhatatlanul és örökre elvész.
Visszatértem abba a hatalmas ligetbe, ahol legutóbbi képeim készültek. Egy folyó mentén terült el, egy városkában, amelynek neve egyáltalán nem mond semmit, s amely fölött hatalmas porfelhő lebegett, a gesztenyefák levelei fehéren fuldokoltak a portól, a gesztenyék faaggastyánok voltak, a kiterjedt ligetben ezernyi pad állt.
Keresni kezdtem azt a bizonyos fát, a padot, kíváncsi voltam, vajon a fa kérgén látható szív növekedett-e azóta valamit; a fehéren szikrázó kövek szétszóródtak-e az idő teltével, de mindent a maga helyén találtam, és a hegyi kőfejtők szállította márványsírkövekre emlékeztettek, elfedték a bogarak elhullott kitinpáncélját, a fészekből kiesett madárfiókák tetemét, az ellapított sörösdugókat, amikkel a gyerekek pitykéztek, eső áztatta cigarettacsikkeket, a vasárnapi kimenős bakák szorongatta lányok szétköpdöste tökmaghéjat, a kavicsok közti sovány talajba mélyedt cipősarkok nyomát, e sűrűn egymás mellett sorjázó mélyedéseket, kekszről lehántott sztaniolpapírt, egy felfordult rovartetemet, amit éppen egy veréb készült bekebelezni.
Ezek voltak az egyedüli ismertető jegyek, amelyek nyomán rálelhettem volna ama nyugalmas helyre, ahol az a hetyke orsószerűség, az az ártalmatlan árnyék hevert, a csodás árnyékok közül is az egyetlen, a legvégső dolog, ami fényképgyűjteményemből még hiányzott, amelynek nyomán, valaki sorjában és türelemmel, de szenvedéllyel újra teremtheti a világot, újra felépítve romjaiból, némi hamuból és agyagból, fényből, türelemmel, türelemmel, és sok szenvedéllyel.
Napokon át bolyongtam e néptelen ligetben, amelyet gyöngéden borzolgatott a szelíd őszi szél, mind görnyedtebben jártam, majd csúszva-kúszva, tekintetemet a földre szegezve, fáradtan, kimerülten, rettenetesen elcsigázva, lassúdan, végtelen nagy türelemmel, fehér kavicsok, cigarettacsikkek, kibelezett magvak szőnyegén, a pad, a legvénebb fa fáradt és elgyötört szíve felé, ijedten és rettegve attól, hogy nem lesz elég erőm, utolér a vég, netán megadom magam, nyomom vész a vén gesztenyék között, a tengernyi fehér, rettegésben kisápadt falevél között.
Már csak egyetlen beteg, reményvesztett, elgyötört testű tekintet voltam, konok egy lény, akit egyedül már csak a látvány éltet, vonz, gyötör, ostoroz hideg esővel, elkeveri a röggel. És akkor, emberi erőtartalékaim végén, megpillantottam a szívet, a padot és az árnyékot, amelyre ráborultam, hogy egy végső erőfeszítéssel megóvjam a pusztulástól, ott kerestem a sötét földön, mit sem törődve az idővel, majd feltápászkodtam, beállítottam a késő őszi, sárgás, szétfolyó, remegő fényhez illő rekesznyílást, beállítottam az időt és lenyomtam a kioldót, amíg el nem használtam valamennyi még nálam lévő, érintetlen filmszalagot.
Aztán visszatértem városomba, sötét szobámba, előhívtam a fénymarta, teleírt filmeket, kinagyítottam a képeket, az árnyékot. A felvételek mind élesebbek, egyre jobbak lettek, ezekből lettek a legjobb fotóim, most már tudom, hogy elégedett lehetek, mert földi életem értelme beteljesedett, a világ ott lüktet felvételeim roppant felületein, és immár semmi sem veszhet el, minden újjáteremthető türelemmel és nagy-nagy szenvedéllyel, főként türelemmel, tudtam, hogy ennél szebbet senki sem alkotott, hogy nagy művész vagyok, hogy minden visszaszármaztatható a világnak, hogy ez a világ csak azért létezik, mert még idejében, egyszerűen sikerült megmentenem, s a fényes, egykor fehér papírlapokon ott van az egész titok, utolérhetetlen, tökéletes árnyékok, semmilyen fehérség nem kontúrozza őket, sehol egy fehér pont, amely felszabdalná, beszennyezné az árnyék mélységét, felismertem, mert mindig is tudtam, hogy ez az árnyék a...
VÉGSZÓ
(Fordította: Cseke Gábor)
*
Az örök világ utáni vágyakozás - amelynek oly kifejező erejű ábrázolását láthatjuk Oláh István itt közölt képén (címe: Örök világ) annyira ősi öröksége az emberiségnek, hogy hozzá viszonyítva gyakorlatilag értelmezhetetlen annak a kínai fotósnak a gesztusa, aki 2008 februárjában feketelistára került, miután sikerült megnyernie egy, a kínai tévé által támogatott sajtófotóversenyt. Természetvédők állították igen határozottan, hogy ominózus felvétele, amely a díjat hozta meg számára, s amely egy vasúti hídon átrobogó expresszt ábrázol, amint a híd alatt antilopcsorda szalad át, nem lehet más, mint hamisítvány, mert az expressz okozta ijesztő zajban az állatok nem viselkednének olyan nyugodtan, ahogy a képen látszik. A fotós, aki egy hírügynökségnek dolgozott, nemsokára be is vallotta, hogy hamisította - összedolgozta - a képet és azonnal beadta a lemondását. (Az ügyről részletesen itt olvashatsz.)
Szerencsére, nem csak ilyen történetekkel van kiköcvezve a fotográfussá válás göröngyös útja.
Gyimesi archív, családi tulajdonban lévő fotóról az idő szépiájával néz reánk a gyimesi bálba készülők díszes társasága. Méghozzá nem is akármilyen táncmulatságra: szüreti bálra indultak viseletben, muzsikával a fiatalok. Valaki el is tépte ezt a fotót, mintha haragudott volna rá valamiért, vagy el akarta hányni mint értéktelen kacatot, de aztán valahogy meggondolta magát...
