Személy szerint ki nem állhatom a hívatlan falfestőket. A csakazért is pingálókat. Akik arra használják meglévő tehetségüket, szenvedélyüket, hogy mások alkotásait átfestve, kipingálva élősködjenek. S ehhez ráadásul még új művészeti ágat is fabrikálnak, amit úgy hívnak, hogy graffiti.
Ugyanakkor elismerem, hogy minden bokorból kiugorhat a nyúl, tehát ez a fajta művészi ténykedés is teremhet gyümölcsöt - a kivételek és a kiugró tehetség okán.
Nem hiszem, hogy a Szófiában tavaly nyáron történt szoborgyalázás a maradandó művészi produkciók sorát szaporította volna, amikor is ismeretlen népművészek amerikai (rajz)filmhősök jellegzetes kosztümjeit festették a felszabadító szovjet hadsereg tiszteletére állított szoborcsoport figuráira. Happeningnak ugyan megjárja, de a művészi értékteremtéshez nem sok köze van. Lehet, az illető nem is ezzel az igénnyel hajtotta végre a tettét. Az is lehet, hogy csoportos akció eredménye a pingálás. Mindenesetre, muníciót szolgáltattak a sajtónak, mely rögtön lecsap mindenféle furcsaságra, hiszen minden eszköze megvan arra, hogy kellően szórja és világgá kürtölje a hírt - s ebben a fotótanúság is komoly szerepet játszik.
Illusztrációimat a Budapest Avantgarde blogról kölcsönöztem, Molnár Attila barátom sugallatára, aki a jelenségre felhívta a figyelmemet.
Két napja értesített Hegedűs Zsolt barátom Stockholmból, hogy amatőr fotósként túl van élete első golfversenyén, s mindjárt meg is jelölte a hivatkozást, amelyen végignézhettem, mit tartott fontosnak megmutatni ebből a számomra eléggé fura és tömeglátványra nem kimondottan alkalmas, ekszkluzív sportágból.
A gazdag riportból kitetszik az a szinte végtelen üdeség, tisztaság, ami a golfot körülveszi. A pályák simák, zöldek, a legrafináltabb játszmákra készek, s közönség is akad jócskán. Úgy látszik, ma már mindennek kerül rajongója, ha az a tét, hogy valamiképpen kitörjünk a hétköznapokból. Végül is, a riport révén nem ismertem ugyan meg közelebbről a golfot, de azt igen, hogy miként viselkedik az ember, ha egy nagyszabású golfbajnokságra beszabadul...
Két kedvenc képemet itt is láthatják, a többit a szerző galériájában.
Nincs kimondott kánikula éppen, de KOSKA (alias Farkas Vivien) telitalálatú fotótréfájával most illik előhozakodni, amikor maga a puszta látvány is élvezetet, elégtételt jelent.
Koska blogján többször is jártunk (2011. március 5-én és március 20-án)- hivatalosan ez a harmadik alkalom -, s most is elsősorban a Flickr-es gyűjteményét pásztáztam végig, mely hangsúlyosan fotós szempontokat érvényesítve válogat a szerző egyre gazdagodó képtárából.
A Brrr! címet viselő kép már stílusában is emlékeztet az orosz (szovjet) fotóiskola sajátos tonalitására, kemény kontrasztot és folthatást érvényesítő képszerkesztésére. Azt kell hinnem, hogy az ottani valóság szinte magamagától kínálja föl ezt a szemléletet bárkinek, aki megörökítésére adja a fejét.
A már-már köznapi életkép azzal emelkedik ki (szememben, persze) a szokványból, hogy jó érzékkel, a pillanatot megragadva továbbít egy nem túl eredeti, de makacsul vissza-visszatérő, soha el nem múló üzenetet az ember számára: addig jó, amíg vacogunk, didergünk, toporgunk, ujjaink begyét fújdossuk.
Hát még így, e mai nap párás, trópusi délutánján!
Fotósnak, fotórajongónak, műértőnek és egyszerű érdeklődőnek kiváló kézikönyv került fel közprédára a világhálóra (a Magyar Elektronikus Könyvtárba):
Rónay Gabriella: A portré- és zsánerfényképezés fotótörténeti áttekintése.
(Száz év - a festői pózoktól a tiszta fényképig)
Senkit ne ijesszen a cím tudományos ruhája, mert ahogy belelapoz ebbe a sokoldalú digitális fotókalauzba, rájön arra, hogy a portré és zsánerfényképezés gyakorlatilag szinte átfogja mindazt a területet, ami a fotografálás alá tartozik. Legalább is a szerző igyekezett összegyűjteni mindazokat a hivatkozásokat is, melyek fotótörténeti, -technikai és esztétikai ismereteinket tágíthatják. Vagy rendszerezhetik. Netán kiigazíthatják.
Érdemes rendre megnyitogatni a fenti menűsort, illetve a képarchívumot, megszemlélni a fogalomtárt és az ajánlott források gyűjteményét, hogy az ember a könyvtérkép birtokában otthonosan eligazodjék.
A könyv ingyenesen letölthető, saját számítógépen tárolható és másodpercek alatt elérhető, használható.
Örvendek, hogy rábukkantam és hogy másoknak is ajánlhatom.
Ma Arany Ferenc blogján jártam (aranyferi), egyszer már bemutattam volt ezt az általam igen tehetségesnek tartott, Szeben megyében élő fiatalembert. Nemrég költözött fel a világhálóra - miután kapcsolatba lépett a HMKK tavaszi, Szeben megyei fotótáborozásával -, s azóta kölcsönösen figyelünk egymásra.
Részemről örvendetes tény, hogy ha nem is túl sűrűn, de rendszeresen jelentkezik új képeivel. Ami azt jelenti, hogy dolgozik. Keresi önmagát a látvány és az események között. Lehet, ma még nem tudja pontosan eldönteni, mit részesítsen előnyben: a történést, az akciót vagy a kószáló tekintet rácsodálkozásait. Hol ezt, hol azt helyezi előtérbe. De nincs miért sietni, az élet is legtöbbször ekként adagolja a dolgokat...
Kaszaverője, amit a szerző nagy előszeretettel a Kedvenc fotók fiókjába rakott, többször is megragadta a figyelmemet s végül is mellette kötök ki. Ilyen fenő alakot én még életemben nem láttam. Volt szerencsém mindenféle hetyke, beállított, virtuskodóan látványos alakhoz, akik a nagy szabad térben, felmagasodva (megnemesedve) adták meg a módját a kaszával kapcsolatos műveleteknek. Ez a szerencsétlen, már-már komikus pózba kényszerült emberke viszont úgy kínlódik a szemünk láttára, mint a szárazra vetett hal. Ennek ellenére tovább szívóskodik, mert tudja, hogy a feladathoz csakis éles s jól kivert kasza a megfelelő, tehát a kaszát meg kell kezelnie minden áron.
E nyomorúságos csapda-helyzetről szól ez a felvétel. Elmondja Arany Feri...
 |
| André Zsuzsa fotója |
A csíkszeredai Régizene Fesztivál és képvilága némileg lekötötték, beszűkítették a blog tájékozódását, és csak most tudok sort keríteni az időközben feltorlódott anyag rendszerezésére.
A legsürgetőbbnek André Zsuzsa friss aktfotóját tartom, ami legalább olyan váratlanul ért engem is, mint amilyen benyomást kelt majd az idelátogatókban. A Csíkszeredában élő tehetséges képíróról nem árt tudni, hogy a Fotótanú létezése óta Torzó c. fotója s a vele kapcsolatos méltatás a legnépszerűbb a blog olvasói előtt. Nem kapok felőle hírt túl gyakran, de állíthatom, hogy szinte soha nem kell benne csalatkoznom.
Pár napja érkezett e-fiókomba az itt látható fotó, amelynek én (jobb híján) az Éji akt elnevezést adtam, s amely azóta is tartósan foglalkoztat. Minél inkább tűnik sejtelemnek a képen (alig) látható meztelen női test, amint az éjszaka leple alatt tárja föl rejtező identitását, annál jobban meg vagyok győződve arról, hogy a szándék most fordult be a célegyenesbe - s ha tévedek is, rajongok a képért, a látószögért s a nyíltságért, amivel a fotós szeretne ismét önálló véleménnyel előállni, a végső válaszok közben lesütve a szemét - és éppen ezzel nyer.
Fesztiváli sorozatomat egy kettős portréval zárnám, amelyet a régizene csíkszeredai ünnepének utolsó napján, tegnap délben készített Ádám Gyula a somlyói kegytemplom karzatán, az orgona mellett.
A képen az éppen koncertező orgonista (Steffen Schlandt) és a trombitás (Hegyi Gábor) látható, ki-ki a hangszeréhez való kötődése pózában. Alakjuk fölött, sorskoronaként egy gazdag díszítésű csillár szórja fényeit, kiemelve a kettőst a templomi homályból.
Két zenében összeforrott ember, akik nem csak ezen a hangversenyen egyesítik zenei szándékaikat, hanem sokszor néztek már szembe így a közönséggel vagy éppen a kamerával. Két szuverén egyéniség, akik saját zenei "nagyüzemüket" igazgatják: az orgonista a hangok bámulatosan bonyolult és érzelem-gazdag birodalmára ügyel, a trombitás viszont őrzi és tökéletesíti azt a különleges technikát, ami tulajdonképpen a kezdetekre utal vissza, amikor még a trombitát egyszerűen csak fújták, a hangképzés pedig egyedül az ajkak kiváltsága volt. Az orgonista a megtartó erő jegyében muzsikál élete fix pontján, amelyből a világot igazgatja, a trombitás úgy viseli hangszerszámát, mint más a vándorbotját vagy a fegyverét: vállra vetve, pásztor módra. A kettő illeszkedéséről, harmóniává válásáról szól ez a fotó, mely az idei fesztiválportrék egyik mestermunkája.
 |
| Fotó Ádám Gyula |
A fotós azt mondja, nem is akármilyen. Ez egy vérbeli...
Mert ő már fotózott lanton játszókat, lanton muzsikálókat, de azok nem ilyenek voltak. A közelébe se érhetnek.
Mert mitől lantos a lantos? Az csak egy dolog, hogy a kezében lant van s azt egyre-másra pengeti. Az sem a minden, ha pecsétes írása van arról, hogy márpedig a lantpengetés az ő tudománya. A Lengyelországból elindult, most épp a csíkszeredai régizene fesztiválin felbukkanó, s ki tudja egyszer még merre eljutó Antoni Pilch zarándok-lantos egyedülálló szerzet. Senki sem állhatja útját, s amerre megfordul, valamiképpen változik valami az emberek életén. Ő dalolva vonul el mellettük, közöttük, ők pedig hallgatják dalait, zengzeteit, vándorlásának emlékeit, a múltból magával cipelt örökséget.
Ő jajong, búsong, áradozik, búg-zúg, mi meg hallgatjuk őt - gyermek a kagylót - tudva tudván, hogy amit művel, az már-már a leírhatatlannal határos.
 |
| Fotó: Ádám Gyula |
 |
| Fotó: Ádám Gyula |
Újabb fesztivál-nap, újabb ellesett életkép. Ezúttal a Barokk Fesztiválzenekar pénteki, kora esti koncertjén érte utol a szerencse a fotós Ádám Gyulát, amikor úgy esett, hogy egy csoport zenész, a muzsikálás hevében valahogy éppen úgy tömörült, hogy az összehangolt kis csapat hirtelen Segítő Mária teremben elhelyezett szobrának "fennhatósága" alá került.
A diszkrét hangulati érzelmeket keltő Mária-ábrázolás jó ideje meghatározó tartozéka a Segítő Mária középiskola dísztermének, s legyen szó ott megtartott bármely rendezvényről - tudományos előadástól kezdve magashegyi túrákról szóló beszámolókon át koncertekig -, a háttérből figyelő szobor sajátos légkört teremt: a szokványosnál némileg meghittebbet, otthonosabbat, nyugalmasabbat. Fentről lefelé sugárzó, ám tartózkodó nyájassága nem több egy bizalmas, kedves érintésnél. Lábai előtt nyüzsög az élet, sokféle változatban és elrendezésben, de ezúttal mintha éppen a koncertnek szólna a kitüntető figyelem, a biztatás.
Annak a koncertnek, mely amúgy is az erőteljesen közösségi összefogás révén jöhet csak létre akár három nap alatt is, mint a mesében, amikor is "három nap egy esztendő"...
(Újabb képriport a Régizene Fesztivál negyedik napjáról a HMKK fotóblogján)
Karakteres, az élet által esztétikailag is "megfaragott" zenészarc került csütörtök este lencsevégre, a zenei környezethez tökéletesen illő díszletezéssel. Ezt a képet mintha tálcán kínálta volna fel Ádám Gyulának a valóság, hiszen egy várudvaron tartott, szabadtéri koncert házatáján ezer és egy pillanat akad, melyben a zenész és hangszere közötti bensőséges viszonynak látható, demonstratív megnyilvánulásait lehet elcsípni. Ilyenkor, viszonylag korlátozott számú négyzetméteren, a vastag falak határolta, leszabott térben sok ember tartózkodik, s ezek között is arányaiban jelentékeny a zenészek száma; azoké, akik nem csupán közönségként viszonyulnak a zenei élményekhez.
A hangolás pedig a világ legtermészetesebb cselekvése ott, ahol a zene születik és él. Olyan, mint az ember torokköszörülése, mielőtt megszólalna. A zenét megelőző, sokak szemében zenebonás feleslegességnek tűnő, pár perces előjátékból nyer önbizalmat és ihletet az előadó - újabb és újabb hangolásig...
(Még több fesztiválfotó a megnyitó napjáról)
A Régizene Fesztivál képvilága szinte maga-magától kínálja a témát, úgyhogy egyelőre nem is kell törnöm a fejem, mert Ádám Gyula és fotószolgálata bőven ellát "munícióval". A második napi képes krónikából például számomra az itt látható Sudár Balázs-féle szakáll megörökítése tűnik szakmai bravúrnak.
Kuriózumokat fotózni eleve hálás feladat, de ahhoz azokat meg is kell találni. Ha pedig megtaláltuk, akkor rögzítésük mikéntje mutatkozik kemény diónak.
Sudár Balázs, a fesztivál többszöri vendége, a török zene (és kultúra) kiváló előadója és kutatója pittoreszk látvány ott, ahol éppen megjelenik. Gondosan ápolt, hosszúra növesztett, a szokványostól vagy divatostól lényegesen elütő dísze akár egy nyaksál, otthonosan simul emberünkhöz, és akkor kezd igazán életre kelni, amikor zenélés közben az előadó gesztusai folytán minden elképzelhető irányban röpködni kezd, mintegy láthatóvá téve, hangsúlyozva az ütem és a dallam összefonódását, egymásra hatását. Az átéltségnek ezt a külsőleg is remekül elkapott pillanatát nevezem itt "repülő szakállnak", mely épp úgy emlékeztet a forgó dervis táncára, mint a keleti hangzásvilág számunkra talán nehezen érzékelhető dallamosságára.
A pillanatból nem annyira a kuriózumot, mint inkább a lényeget elkapni - akár a mindenkori fotós álma is lehetne...
(További friss fesztivál-képek a HMKK fotóblogjáról)
Jó pár éve minden alkalommal részt veszek a csíkszeredai Régizene Fesztiválon, s a szervezőkkel, a megrögzött helyi zenerajongókkal együtt nyomon követem a letűnt korok zenéjét felidéző muzsikusok színes világát. Mind gazdagabb fotógyűjtemény segítségével percek alatt képes vagyok felidézni számos koncertet, előadót, egy-egy figyelemre méltó zenészi gesztust, hiszen a zenével élők, akár a színészek, hangszerükkel szimbiózisban, saját testükkel, mozgásukkal, mimikájukkal adják elő - élik át - azt a hangzásvilágot, amit feljegyzések, kották vagy éppen hallás után, saját gyönyörűségükre felidéznek.
Mely gyönyörűség egyúttal a mi gyönyörűségünk is. Ádám Gyula barátom, a fesztivált szervező Hargita Megyei Kulturális Központ fotográfusaként nagyszerű fotótékával rendelkezik, s az ő képei azok mindenek előtt, amikre magam is hivatkozom. Emlékszem, felvételei még akkor is közvetíteni tudták számomra a rendkívüli zenei élményt, amikor pedig ezer kilométerekre voltam a fesztivál helyszínétől.
Tegnap beindult az idei fesztivál "nagyüzeme". Este már érkezett is Gyulától a képes híradás arról, amit ott, a fiatal bukaresti zenészek virtuóz kamarajátéka alatt közösen átéltünk. Közülük most szándékosan egy portrét idézek, a lantosét, aki leheletfinom akkordot pendít éppen, vagy talán a nemsokára beálló csöndre hangol. Hangszere mintha testének sajátos kinövése lenne, amely színében, diszkrét ragyogásában is kiemelkedik a kar, a törzs és a láb rejtező sötétjéből. kiemelve a képen soha fel nem hangzó, de a szemünk előtt születésében megörökített hangfogást és pendítést...
(Még több fotó az idei fesztiválról a HMKK fotóblogján)
