Örök témák...

...között említhetjük a nőt és gyermeket, a virágzó természetet és általában a tájat. Én most melljük sorolnám a Titanic-ot is, mert bármennyi hajó is süllyedt el azóta a világtengereken, a "legnagyobb óceánjáró" száz esztendeje bekövetkezett tragédiája ma is hátborzongató sláger.


A jútubon valaki összegyűjtötte egy alig 4 perces video erejéig azokat a fotódokumentumokat, melyekbe belesűríthetők a jégheggyel megmérkőzött óriásgőzös pusztulásának legkifejezőbb mozzanatai, képi elemei. Nézzük meg a videót is és maradjanak itt kimerevítve az általam válogatott pillanatképek is, melyek mindannyiunk fölött ott lebegő "memento mori" szerepét töltik be...

Mindenkire rájön egyszer a nőnap

Még az amarylliszekere is, az erkélyünkön. Amelyek nagyjából az év első hónapjaiban szoktak igazán pompázni. Február elejétől örökítem meg őket, mindenfajta művészi igény nélkül - éppen csak a dokumentálás kedvéért. Hiszen egy idő után elpusztulnak. Szépségük oda lesz. És hiába nyílnak ki újra és újra, mindig más és más alakot öltenek. Ők a reinkarnáció elevenen látható példái. Gondoltam, nőnapra ide rakhatok egy szeszélyes válogatást.

Fotózás és trükközés

Szinte közhely, hogy a fotó és a trükk, mióta a világ, kéz a kézben járnak, mint jó testvérek. Annyi történt csupán, hogy a Photoshop megjelenése elhomályosította azt a gyakorlatot, amikor az analóg fotós, a maga rudimentáris eszközeivel manipulálgatta felvételeit.


Hany Farid amerikai fotográfus professzor szerint a fotótrükközés gyökerei Abraham Lincoln koráig nyúlnak vissza, amikor is a legendás amerikai elnökről sikerült egy olyan felvételt alkotni, melyen csak a fej volt az övé - a testet "kölcsönvették" egy méltóságteljesebb tartású alaktól (jobboldalt), a történelmi személyiség nagy dicsőségére. Olyan műtét volt ez, ami senkinek sem "fájt", ám mégsem vált alkotójának dicsőségére.


A trükközés, manipulálás azóta sem szűnt meg: ismeretes a személyiségek dokumentumfotóinak következetes meghamisítása - egyrészt esztétikai, másrészt politikai-ideológiai szempontokat követve. Sztálin itt látható bal oldali fotójáról például a mellette álló fiatal alak egy idő után kámforként eltűnt, helyette csak a folyó hullámzó vizét láthatjuk. Annyi történt, hogy az illető munkatárs (bajtárs) egy idő után kényelmetlen lett a vezér számára és könyörtelenül száműzték a fotótékából.

Blogvizitek (37) - 7 zile

Vagyis a naptári 7 nap. Rendhagyó blog, nagybányai fotósok kezdeményezéséből, akik közösen alakítják, mindegyikük személyes, szuverén hozzájárulásával azt a "történetet", amit világunkról fontosnak tartanak álló vagy mozgóképben elmondani. Ha nem is látni a blogon az utóbbi időre utaló fokozott aktivitást, a benne eddig elraktározott értékek figyelemreméltóak.


(A csoport 1999-es létrejöttének története van: hat napi közös táborozás-fényképezkedés után egy hetedik napi közös tárlaton felmutatták a Termést. Vagyis megpihentek, akár a Teremtő...)


A csoport egyik tagjáról (Dorolti Vasile) többször is szó volt már a Fotótanúban, most egy másik markáns alkotót ajánlok vendégeim figyelmébe (amúgy az egész bloggal együtt, ahol az ember kedvére találhat új és új felfedezni valókat). Gicu (Gheorghe) Şerban 1973-ban született, a közös blogba integrált lapja szerint rajong a normális emberekért, szereti ezt a világot ahogy van, fényeivel és árnyaival, s közöttük a számtalan árnyalatú szürkével. Érdemes végigböngészni sorozatokba foglalt képes történeteit, amelyek közül személyesen A fekete tó címűt emelném ki - ebből ragadtam ki néhány jellegzetes képet. Úgy érzem, a sorozat mindent elárul készítőjének esztétikai elveiről - a fotósnak nem csak az egészről, de a részletekről sem szabad egy szemernyit sem hazudnia!

Blogvizitek (36) - BLOGDOGVAGYOK

Dozvald János: ReneMonaSzeánsz / Ecsetek

Merő, ám szerencsés véletlen, hogy rábukkantam Dozvald János blogjára (BLOGDOG
VAGYOK), mert így - remélem -, hosszabb távra leckét kaphatok a valóságos fotókritikából. A bloggazda ugyanis nem csak mesteri fotós, hanem vérbeli előadó, újságíró, esztéta, s bár magam sem vagyok fiatal, amolyan bátyának tekinthetem, ami alkotói tapasztalatait illeti.


Különösen megkapott az a kérlelhetetlen finomság és tárgyszerűség, amivel a boncolt témához közeledik. A szó szoros értelemben élveztem azt a módot, ahogy a Mai Manó Házban rendezett Duna-kiállítást kivesézte (Duna? Mi a Manó!). Egyáltalán nem utasította el, csupán dehonesztálta. beállította rajta a valós fényeket-árnyakat.


Valami hasonlót művelt Korniss Péter új kiállításával (Embertelen és emberes). Mélyen tiszteli, becsüli, értékeli a pályatárs tehetségét, utánozhatatlan teljesítményét, de hajthatatlanul megfogalmazza fenntartásait is - anélkül, hogy az bántó vagy éppen igaztalan legyen.


Kellenek ezek a példák, minták ahhoz, hogy az ember nyitott szemmel és két lábbal járhasson a földön. Ehhez a bloghoz, melynek még sok rejtett, más irányba is kutakodó (pl. Diaporáma, Gondolkodom, Fürdőszoba stb.) szekciói is vannak még sokszor fogok visszatérni, s ez nem csak üres ígéret a részemről, hanem - szükséglet és öröm.


Trófeaként ReneMonaSzeánsz c. kiállításának Ecsetek című darabját hoztam magammal.

Ketten, Párizsból

Párizs sok jó emberünket csalta el s tette egyúttal naggyá, hogy onnan aztán visszaszálljon ránk az örökségük, amennyiben megérdemeljük.

E. Landau: Család a napozón (1950)

Ergy Landau (Landau Erzsi, 1896-1967) és Nora Dumas (Kelenföldi Telkes Nóra, 1890-1979) életművével most ismerkedhetünk közelebbről: a budapesti Biksady Galéria mától kezdve február elejéig e két világhíres magyar fotóművésznő életművének jelentős részét mutatja be a nagyközönségnek.

E. Landau fotója Ady Endréről a halottas ágyán

Landau 1923-tól választotta munkaterepnek Párizst - olyannyira, hogy 1954-ben Franciaország, a nyitott könyv címmel kiváló albumot állított össze csendéleteiből, életképeiből. Telkes Nóra kalandosabb úton került Párizsba: miután ott járt egyetemre, az első világháború idején internálták, majd Amerikába ment. Ott ismerkedett meg francia férjével, akivel 1928-ban visszatért Franciaországba s vidéken telepedtek le. Ott készíti legjobb fotóit a francia parasztéletről.

N. Dumas fotója

Később Telkes Nóra a Landau Erzsi asszisztenseként dolgozik, együttműködésük (1929-től) a női világ sokoldalú bemutatására, annak megannyi árnyalatára összpontosul. A mostani budapesti tárlat a két jeles fotográfusnő dokumentarista munkáiból mutat be reprezentatív gyűjteményt.

A két fotós: E. Landau (b) és N. Dumas (j)

Mao-nyomok fotósa

A fotózás mint üzenet- és tanúság mentő tevékenység az egész világon működik. Működtetője az alkotói kíváncsiság és a lelkiismeret. Mifelénk, ahol élek, a székelyföldi életvitel múltból örökölt legutolsó morzsáit rögzítik immár egy évtizede rendszeresen és módszeresen az erre kapható fotográfusok. A Kínában élő Wang Tong (sz. 1967), aki jelenleg a National Geographic folyóirat kínai kiadásának az igazgatója következetesen örökíti meg a nagy ütemben megújított kínai valóság egyre ritkább múltbeli maradványait. Egyik ilyen izgalmas projektjére a Wang folyó versei c. blogon hívta fel a figyelmet a beírást jegyző Studiolum, amely annak jár utána, hogy a nagy Mao, a kínai kultúrforradalom atyja annyi évvel a halála és ideológiai kalandjának bukása után is milyen vizuális nyomokban él tovább. Képgyűjteménye, amelyet 2006-ban állított össze és részben itt is megtekinthető, remek kollekciója annak a folyamatnak, amivel az idő gyors ütemben kikezdi az emberi élet akár közelmúltbeli nyomait is. A fotográfiai leletek egyúttal remek felvételek is egy valóság-elkötelezett fényképész életművében.

Beszéljen a statisztika

Másodszor nézek be tüzetesebben a blog motorházának teteje alá - az első összegzés tavaly március 17-én esett meg - , amire egyrészt a féken tartott, de el nem űzhető kíváncsiság sarkallt, másrészt annyi hónap után nyilvánossá tenni egy olyan toplistát, aminek a létrehozói kizárólag a blog látogatói. Ezért is tartozik rájuk mindaz, ami alább következik.


Az, hogy heti összegzésben milyen kedveltségi sorrend (pontosabban látogatási gyakoriság) alakul ki az egyes bejegyzések között, folyamatosan leolvasható a jobboldali oldalszél Népszerű bejegyzések rovatánál. Ámde, hogy miként alakult a blog létrejötte óta megjelent teljes anyag népszerűségi indexe, arról csak a blogtulajdonos referálhat. Meg is teszem, minden különösebb kommentár nélkül - ugyanazok a tanulságok érvényesek, amiket tavaly március 17-i bejegyzésemben (Egy kis statisztika) már felsoroltam.

Minden időpont (2009. május – 2012. február)


1. Torzó (André Zsuzsa)
Látogatók száma: 1061


2. Cigány temetés Madarason (Ádám Gyula)
Látogatók száma: 551


3. Exhumálás (Magyar Rendőr, Urbán Tamás)
Látogatók száma: 296


4. Ádám Gyula: Nehéz teher
Látogatók száma: 254


5. Nagyasszony (Keleti Éva)
Látogatók száma: 215


6. Lángoló ugrás (World Press Photo, Lakatos Péter)
Látogatók száma: 173


7. Éji akt (André Zsuzsa)
Látogatók száma: 172


8. Díjfosztás (Sorin Onisor)
Látogatók száma: 165


9. Blogvizitek (17) - Miklós Csongor
Látogatók száma: 153


10. Megvolt az ezer (Ádám Gyula)
Látogatók száma: 135


Láthatjuk, hogy a mostani lista nagyjából megfelel a tavalyinak, helyenként a megfelelő be- és előretörésekkel (az 5., 7. és 10. helyen szereplők esetében).

Korniss folytatja

Öröm a fotóművészet kedvelőinek, de öröm magának a fotográfusnak is, amikor egy nagy formátumú alkotó képes kitörni abból a megrögzött világból, mely őt eljegyezte a megismerés és a felmutatás varázsos sikerével. Mostanig úgy néztem Korniss Péter világára, mint zárt egységre, mely elkötelezettje a fekete-fehér tartománynak, mintegy klasszicizálva magát a népélet huszadik század végi krónikásának szerepében.


Sejtem, hogy az alkotó Korniss erősen vívódott a kiállításokra invitált, albumokat megjelentető, a megbecsült, az értelmezett, már-már kanonizált Kornissal. Hírek szerint - hiszen a január 26-i, Várfok Galériában megtartott tárlatnyitóra nem jutottam el - a Folytatás című kiállítása ezt a vívódást hivatott feloldani. Ebben segített neki az a Jerger Krisztina (művészettörténész), aki az 1998-as, a művészt a siker szárnyára emelő nagy tárlatot gondozta a Műcsarnokban. A Folytatás Korniss régi és új fotográfiáit szembesíti, illetve illeszti egységbe. A szintézis értékelőjeként Colin Ford, a brit Nemzeti Fénykép, Film és Televízió Múzeum (ma Nemzeti Média Múzeum) alapítója, egykori igazgatója a megnyitón azt hangsúlyozta, hogy Korniss és a hozzá hasonló alkotók művészetét az egészséges, csillapíthatatlan kíváncsiság és a példás műgond, a szakszerűség avatja egyetemessé - akkor is, ha partikuláris értékeket emelnek be a látványba.


Ádám Gyula helyszíni képsora a tárlatnyitás hangulatáról és a korniss-i "folytatás" képeiről baráti fotótanúság.

Végjáték

Bevallom, a tegnapi bejegyzés és az ott mellékelt fotók csak bevezetést jelentettek egy olyan végjátékhoz, ami minden disznóvágásra jellemző. Ezt pedig úgy nevezik hivataloskodó stílusban, hogy "a nyomok eltüntetése". Márton Ildikó alábbi  két képe e végjátékot dokumentálja - olyan döbbenetes kifejező erővel, ahogy egy-egy sodró erejű zenei mű végét zárja le felkavaró, mindent eldolgozó hangzatokban az ihletett zeneszerző. Szavaimmal tán hozzá se férek e nagyszerű fotókhoz, hagyom hát őket élni, beszélni egy dicstelen, ám az ember számára annál örömtelibb viadalról.

Kísértő disznóvágások

Régóta őrzök egy képet. Analóg, fekete-fehér. Még a múlt században készült. Szerzője Bálint Zsigmond (Marosvásárhely). Értéke fikarcnyit sem fakult - sőt nőtt a szememben ennek a fotónak. Egyetlen kompozícióban foglalja össze, minimális külsőséggel azt, amire disznóvágásaink redukálódnak: feldolgozni az Állatot, míg megmarad ígéretes, szalonnába öltözött külső burka és vicsorító koponyája, mely úgy, lecsupaszítottan, megkínzottan, kimunkáltan is daccal üzen...

Fotó Bálint Zsigmond

Nemrégen, agyagfalvi Fülöp Lóránt blogján bukkantam ismét a témára, líraian groteszk feldolgozásban: a képen minden a legnagyobb harmóniában, békében, a képelemek kellemetesen illeszkednek, s szinte a nótaszó is megszólal bennünk, ahogy a zenészek néhai Disznó Uraság nótáját húzzák. A képi másság ellenére, a két fotó bennem szorosan összekapcsolódott.

Fotó Fülöp Lóránt

A napokban láttam meg Ádám Gyula friss képei között ezt a disznótoros trófeát, ami szinte-szinte az első replikája - ezúttal színesben. Minden ízében önálló üzenetet hordozó vallomás, mely egyúttal megfosztja mitikus aurájától e rítusként ismétlődő állatáldozatot, amelyen sose az ember, hanem mindig az áldozat, az állat a főszereplő. Sorskép ez, mely anatómiai nyelven szól hozzánk - nem hangulat, hanem leltár -: ez és ez történt, ennyi van...

Egy torz, túlvilági vigyor és néhány szikkadó kolbász- és húsdarab...

Fotó Ádám Gyula

Máramarosi szénaboglyák

Máramaros, illetve az ott látható szénaboglyák annyira megragadták Baudoin Lotin belgiumi (vallon) fotós képzeletét, hogy 2008-ban a bukaresti falumúzeumban rendezett tárlatának központjába nagyméretű boglya-fotográfiáit állította. A tárlat, amely a mai Máramaros - külső szemmel rögzített - világát hozta közel a romániai közönséghez, méghozzá fekete-fehérben.


Boglya-változatai, pontosabban -közelítései az ismétlődő, variációkat hordozó verssorokra emlékeztetnek egy nagyobb költői egységen belül. Bevallása szerint számára a máramarosi világ egyenlő a szénaboglyákkal. Sajátos megfogalmazása ez annak a képírói bukolikának, amely részben jellemzi Lotin fotóművészetét. Ám a bukolika csupán a dolgok lírai oldalát jelenti: a lényeget illetően Baudoin Lotin ugyanolyan elkötelezett realista, mint természetszerűen a legjobb fotográfusok. Hiszen a valóság transzponálásának igazi kulcsa a kezükben van.