Járj a vizen!

Borbáth Áron nevét immár hosszabb időre megjegyzem magamnak - még ha várakozó álláspontra is helyezkedem esetében.

Tavaly végezte a Hargita Megyei Kulturális Központ szeptemberi fotótanfolyamát, azóta két közös kiállításon is szerepelt, most pedig volt tanárával, Veres Nándorral vágtak neki a csíki vidéknek, árvizet fotózni. Tanára juttatta el képeit - amelyből egy válogatás mindjárt fel is került a Káfé főnix portálra - azzal, hogy érdemes rájuk figyelni.

A képriport több mint ígéretes. Átgondolt, nem csupán mozaikképekből, hanem számos önálló, jelentéses felvételből. Egyikük az éppen itt látható. Nincsen rajta semmi szenzáció, hiányzanak róla a képi nagyotmondás túlzásai. Minden pontos, valósághű: csak annyi vizet mutat a kép, amennyi a valóságban is elfedte az utat. Nem sok - hiszen érhetne derékig is a kerékpárosnak. Vagy akár nyakig. De nem - csak a küllőket nyaldossa. Viszont látjuk a víztükörben a szűnni nem akaró esőt. Látjuk az utat, amit szinte teljesen eltakar a mindenfelé terjeszkedő vízszint. A kerékpáros mozdulataiban ott van az az elszánt konokság, ami ilyenkor, baj esetén elfogja az embert. Amikor csakazért is megpróbálja a lehetetlent: szembe szállni a sorscsapással.

Figyeljük meg a hátteret is: a hegygerinc fölött derengő ég hirtelen vált át sötét, fenyegető árnyékba. Egy másik képén, már-már ugyanezek a valóságelemek, egy harcosabb üzenettel állnak elő: ott egy zöld terepjáró rohan neki teljes erővel a pangó víztömegnek, s az ütközésből felcsapó víztaraj háborgása jelzi az elszántság erejét. A harcot a lehetetlenért: ha ellened fordul, akkor igenis, járj a vizen!

Hetvenes évek...

Sok mindenről nevezetesek azok a híres hetvenes évek (mint kiderül rendre, a történelemben, hogy minden időszakasznak megvan a maga sármja, patinája - hát ennek is), de számomra főként arról, hogy akkor voltam fiatal. Nagyon sok kortársammal együtt. Olyanokkal is, akik akkor a táncházakat szervezték, a hagyományőrző falvakat járták, hogy hagyományos táncrendet és autentikus népzenei előadó stílust tanuljanak. Ilyen vidék volt a mezőségi Szék is, s a falujáró fiatalok nyomában megindult a sajtó is, felfedezve magának a táncházas fiatalokat, de meg a falun élő hagyományokat is. Elkerülhetetlen szimbiózis volt ez: divatba jöttek a széki kiszállások, életképek, s amivel tegnap este Pusztai Péter, a hetvenes évek ifjúsági fotóriportere (és mellesleg lap- és könyvgrafikusa) meglepett, az ez a szolarizált fotó, amely valamikor a bukaresti Ifjúmunkás első oldalán "vitte a címlapot", ugrott a szembe, már csak azért is, mert a rajta lévő széki leányok akkor is - talán mindig is - különösen szépek, nemes vonalúak és tartásúak voltak. Egymáshoz bújó, menekülő véd- és dacszövetségük kiszolgáltatott helyzetükből fakadt: a hagyomány őket úgy repítette a város felé, hogy lehetőleg jó családot kapjanak, ahol rövid idő alatt beszerezhetik a stafírungra valót. Közben pedig ne is adják föl szigorúan hagyományos rendiségüket, széki önmagukat.

Nem tudom, hogy van ma Széken, de ez a felvétel akkor, a hetvenes években a falu egyik fő utcáján készült, s Péter ottartózkodása idején még egy egész látványos sorozat, amely azóta elveszett, felszívódott az emlékezet szikkadó csatornáiban.

Molnár Attila: Temetésen

Molnár Attila az élet komor oldala mellett csatlakozott le - egyebek mellett -, mindszenti képsorából, amelyet a Káfé főnix portálon tekinthetnek meg, ez a szokatlan, kukucskálós felvétel ragadta meg a figyelmemet.

Az eljárás nem új, sokszor és sokféleképpen használják a résen át kilesett látvány ábrázolását. Mert hiszen a résen át leskelődés egyáltalán nem idegen a fotográfiától, elvégre a fényképező doboz is ugyanazt csinálja, mint most Attila, aki a kert lécei közötti hézagon át is nyomon kísérte a mindszenti gyászmenetet. Kissé az az érzésünk, mintha valami tilos, számunkra zárolt élményről lebbentené föl a fátylat. Kikotyog valamit, amit nem lenne szabad megtennie, éppen ezért finoman teszi, hogy ne keltsen pánikot. Képéről a visszafogottság, a gyermeki kotnyelesség és a rejtőzködés izgalma köszönnek vissza, mindegyik külön és együttesen összekeveredve, mintha egy tőről nőttek volna ki.

Boldog halott, aki után kíváncsian leskelődnek - gondolom én, hiszen vannak esetek, amikor csak a sírásó búcsúztat valakit, vagy tán még ő sem. Mindszent még megbecsüli távozóit, könyvelem el. Ég adja, hogy még soká így legyen...

Ádám Gyula: Ezt én festettem!

Ádám Gyula képeihez szinte nem is kellenek szavak... magyarázatok... Beszélnek azok magukért.

De ha jól meggondolom, még sem ilyen egyszerű a dolog: a magyarázat nem a képhez szükséges, hanem hogy jobban megértsük a fotografálás lényegét, értelmét.

A csíkmindszenti HMKK-fotótáborban, valami különös csoda folytán, az Ádám Gyula-féle kamera mindegyre emberi arcokra, gesztusokra bukkan. Olyanokra, amikről csak igen bizalmas helyzetben tájékozódhat az ember. Alanyai mind egy szálig a maguk helyén, körülményeik között, zavartalanul, önmagukat maradéktalanul vállalva élnek. Szinte azt mondanánk: mit sem törődnek a fotóssal, a legtermészetesebb módon önmagukat adják.

De e derűs fotón láthatjuk, hogy nem éppen így van ám! A kép központjából kiszóló asszony valósággal kérkedik a háta mögött feltündöklő harsány látványra utalva: az istálló falán szökdöső festett lovakkal. Merthogy ezt ő festette! És mosolyog hozzá! De közben végzi a saját dolgát is - a festegetés csak ráadás az életére. A fő feladat a robot, a ház körüli tüsténkedés.

A lovacskák "teremtője" elégedett önmagával, sorsával, az élettel. Fő az önbizalom! De Ádám Gyula válogatott mindszenti portfóliója a Káfé főnixen nem hagy kétséget aziránt, hogy e képek által megnyíló életsorsokat hosszú távon is megemlegetjük.

Márton Ildikó: Szentivánéji álom

Mindjárt az elején bevallom: a cím tőlem származik, de nem tudtam ellenállni neki, ugyanis most éppen hogy Szent Iván éjszakája van, ez a mindszenti természeti kép pedig valóságos álom.

Márton Ildikó ugyancsak újonca a HMKK-fotótáboroknak. Első bemutatkozása máris telitalálat.

A mező fölött elröppenő pipacsszirmok mintha zenét képeznének le; dallamot, amit csak a szívünk mélyén érzünk, hallunk, miközben némán, a színek nyelvén lopózik belénk, és hirtelen csupa bolondság - s az ebből fakadó boldogság - lesz tőle az életünk.

De azért figyeljünk a kép kromatikájára is! A szennyes barnába forduló viharos ég, a tájat domináló, keserűen mérgeszöld flóra fölött elsikló veres szirmok a vívódó, háborgó világ üzenetét hozzák.

(Barátom írja Budapestről, hogy napok óta, mihelyt kilép otthona ajtaján, úgy néz föl a viharos, barátságtalan égre, hogy bevallja: fenyegető jeleket keres odafönt, az életét féltve. Ennyire elromlott volna a világ?)

A szigorú helyzetjelentés mögött mégis ott rejtőzik a remény: a vörös szín tagadhatatlan élénksége túlélésről regél. A fotós nem tett mást, csak engedett a látvány kényszerének, közben meg végzetesen a foglya lett. És azzá tett bennünket is...

Márton Ildikó csíkmindszenti képsorát a Káfé főnix portálon nézhetik végig.

Lőrincz Lehel: Összetartozás

Lőrincz Lehel egyik újonca a fotótábornak - de meg az elmélyült, célirányos, szakmailag is alátámasztott fotografálásnak. Nincsen ebben semmi szégyen; ez ténykérdés.

A csíkmindszenti HMKK-táborban aztán megkapta a "keresztséget": érdemes fellapozni kilenc képből álló galériáját a Káfé főnix portálon. "Részben az egész" szemléletéért szeretem különösen valóságlátását, ezért is választottam mai gondolataimhoz ezt a képét. Amiről nem lehet elmondani, hogy nagyon eredeti, de a szemlélet és a merész vágás alkalmazása illik a témához. A ledolgozott élet formálta kezek szinte azonos bőrminőséget, patinát viselő cserzettsége ugyanúgy fejezi ki az együvé tartozást, mint a velük kontrasztban álló, patyolattisztaságú viselet egy-egy jellemző részlete. A szemérmes, szinte szégyenlős kézfogás (már-már csak érintés) éppen az érzelem kölcsönösségéről, intenzitásáról vall. Egy ilyen gesztust nyíltan felvállalni idős korban két esetben tesz meg az ember: vagy mert nagyon is úgy érzi, ahogyan azt mutatja, vagy pedig, mivel tudja, hogy gesztusát megörökítik, megjátssza az érzelmi közelséget.

Csakhogy elég egy pillantás, hogy eldönthessük, melyik esetről van szó Lőrincz Lehel képén. E gondolati sugallathoz illik nagyon a képelemek diszkrét jelképisége.

Veres Nándor: A méhész keze

Aki méhészt akar fényképezni, annak meg kell edzenie a szívét, hogy ne féljen a fullánkos bogaraktól. Mert a méhész a lehető legközelebb merészkedik - egészen a "vihar szeméig", hiszen ő élet és halál ura Mézországban.

Veres Nándor pedig Csíkmindszenten besétált az "oroszlán" torkába. És sikerült fotóin a lényeget rögzítenie: a méhész kezét. Az egyik fotón egy eltévedt méh pihen meg a kinyújtott ujj hegyén, mögötte pedig mint valami békéltető háttér, a méhész mosolya fénylik föl - ami egyként szól hivatásként űzött foglalkozásának és a pártfogásba vett dolgozónak.

A másik fotó csupán a pergető egy szekvenciáját ábrázolja, alatta a kicsurgó mézet felfogó edénnyel, s újra a kéz - ezúttal a gondoskodás lágyságától megereszkedve, már-már simogatóan.

Arra gondolok, hogy egy ilyen érzékeny, békét osztogató kéz mekkora érték az életben. A méhek világához társulva mindez természetes, már-már önmagától adódó evidencia. A fotós kompozíciós törekvései még a színekben is e meleg megfelelést hangsúlyozzák.

Veres Nándor mindszenti képsorát a Káfé főnix portálon lehet megtekinteni.

Vitos Hajnal: Fedezékben

A Hargita Megyei Kulturális Központ XXI. fotótáborának is lecsengett. A bejáratott, ám mindig új és új hozadékkal járó rendezvény Csíkszereda közeli községet célzott meg - Nagy István huszadik századi festőművész szülőhelyét, Csíkmindszentet és környékét.

Vitos Hajnal volt az első, aki a táborból hazaérve megajándékozott mutatóba kiválogatott albumával, melyet végiglapozhatunk a Káfé főnix portálon. Azonnal megakadt a szemem ezen a képen. Aminek rögtön a fenti címet adtam. Mert úgy érzékeltem, hogy ez az életét nyilvánosságra táró házaspár - házuk védőbunkeréből - magabiztosan néznek ki mindazokra, akik befelé küldik érdeklődő tekintetüket. A szabályosan bemetszett, négyzet alakú beugró, a mindennapi élet nem túl látványos, ám jellegzetes kellékeivel azt sugallja, hogy az otthoniak, bármi történjék is, körön belül vannak. A világ őutánuk igazodik. A rendet ők szabják meg. Miközben kettejük között a házi munkamegosztás akár harsány szimbólumok révén is kitetszik: a férfi a zöld, sártaposó csizmájában nyilvánvalóan a kinti világ tág birodalmából ült le néhány percre a fotós kedvéért, míg az asszony, a tengerkék nájlonpapucsával a benti régiók küldötte - az ő kinti lábbelije rendben letéve, a kellő helyen várja majd az elkerülhetetlen bevetést.

A fő, hogy együtt vannak. Világukért, örök lesben. De mosolyogva. Birtokon belül. A győztes mosolyával.

Kaktusz Marakeshből

Mindig élmény számomra, valahányszor képet kapok Pusztai Pétertől. És ezt az élményt ráadásul nagyon nehéz elhallgatni. Nem, mintha titkolni akarnám a gondolataimat, de nemrégiben amiatt aggódott, nehogy a gyakori emlegetés miatt úgy tűnjék, mintha körülötte forogna a világ. Hogyan is akarhatnék én rosszat a barátomnak, ezért többszörösen is meggondolom, amikor őrá esik az esedékes választásom. Mint például ma is.

Ez a 2002-ben megörökített marokkói kaktusz fura trófea. Egyrészt látszólag semmi rendkívüli nincsen rajta: a növény vaskos levélkelyhe szinte az egész képet kitölti, alig hagyván helyet a kőből emelt falnak, amely a növény hátteréül szolgál. De magán hordozza annak a különleges, özönlő fénynek a ragyogását, mely azon az egyenlítő-közeli föld-részen forró aranyban fürdet mindent és mindenkit, s amely még az eget is kifakítja, erőteljes fény-árnyék kontrasztokat gerjesztve. Fotótanúság ez egy állapotról, melyet ha nem is él át az ember, de empatikus lényként átérez és tudati észleletei közé raktározza el. Ebben segítik ők az ilyen és ehhez hasonló emlék-fotók; e kaktusz nyolc esztendőnyi távolságra tőlünk feltörekvő dárdáival mutatja: én vagyok itt az élet, a biztonság, a megmaradás záloga. Csodáljatok...

Vidéki csók

A szerencse és a jó fotós szem "párosodásából" születnek az itt látható fotópoénok. Ahányat látok, mindegyiket irígylem a szerzőtől. E negatív érzelmet pedig úgy vezetem le, hogy csakazért is úgy örvendezek, mintha magam találtam volna rá.

Tanakodok magamban és egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy Fülöp Lóránt segítsége nélkül észrevettem volna-e ezt az igazán diszkrét csókot, mely illik a vidék mindent rejtő témakezeléséhez. A kert deszkáit profilba vágó mester fejében még bizonyosan csak a szimmetria törvényei jártak: ugyanazt a körvonalat sok-sok példányban kifűrészelni. Az már nem járta meg az eszét, hogy bizonyos szögből, amit a kíváncsi ember előbb-utóbb megtalál magának, a mértani harmónia szándéka további értelmezést nyer, amelynek a végén csók is csattan - igaz, csak a levegőben, mert mielőtt ez az "illetlenség" megtörténhetett volna, a jelenet lefagyott, a többi meg már csak a képzelet munkája...

Feketézők

Régen nem jártam, az elmélyülés igényével Kincses Károly blogjánál. (Igaz, ő is meglehetősen rapszodikusan és olykor nagy kihagyásokkal ül bejegyzései mellé, de ez számomra nem mentség...) Mostanra pedig felgyűlt a ledolgozni való.

Rendkívül érdekes adalékot olvashatunk a legutolsó bejegyzésben, amely Bojár Sándor fotóriporter értékeléséhez ad nemcsak kulcsot, hanem felbecsülhetetlen részleteket; amilyeneket csak a KK fotómúzeumától kaphatunk. Érdemes elejétől a végéig elolvasni a szöveget, majd fölkeresni egy, a Fotóművészet által közölt értékelést és portfóliót, hogy némi benyomásunk is legyen a jeles magyar fotóriporter képvilágáról.

Innen választottam ki azt a képet, amely köré most néhány gondolatomat leírom. De előtte még eltűnődöm azon a riporteri sorson, mely az örök készenlétet, hajszát és mindenáron való elsőséget tartotta szem előtt, mert ez jelentette a versenyt és az életben maradást. De ez hozta meg a teljesítményt is, meg azt a széles pászmát, amit az Élet nyújtott a fotósnak, s amiről ő mind-mind hiteles tanúságokat hagyott hátra a jövőnek. Elképzelem azt a nyomozói hálózatra emlékeztető kapcsolatrendszert, ami a fotóriportert riadóztatta minden jelentős(nek vélt) esemény előtt. De ez ma már történelem. A hálózatok ma is léteznek, a verseny viszont még kérlelhetetlenebb, s az eseményesk sokasága is megsokszorozódott.

A „Feketézők“ a Tőzsde épülete előtt (1946) c. fotó legelőször is azzal lep meg, ahogyan a riporter semlegesítette magát a kamerája elé kerülők szemében. Sehol egy gyanakvó, kíváncsi oldaltekintet, senki nem kacsint ki a képből, úgy viselkednek az adok-kapok társasjátékába belefeledkezett seftelők, mintha a lehető legnagyobb védettség alatt lennének. És talán így is van... A fotós nyilvánossága nem tud nekik ártani. Az életnek ahhoz, hogy tovább haladjon, szüksége van a törvényen kívüli tranzakciókra. Különösen olyankor, amikor az egész világ a feje tetején, a kapcsolatok, a rendszerek nem működnek, amikor éppen köhög a gépezet... De a fotós munkája nem áll le, az eredményt tekintve pont olyan, mintha nyugalmas békeidőket írnánk, hiszen a tét mindig egy és ugyanaz: lehetőleg mindenki előtt, diszkréten, a téma iránti alázattal ott lenni, jó időben, megfelelő helyen...

Rend

Egyre jobb kezű (szemű, fantáziájú) fotósa a csendéleteknek Márton Ildikó. Ma reggel, hogy egyik blogról a másikra vándoroltam - ahogy az utakat kószálja be megnyugvást keresve az ember -, az ő fotóin időzött el hosszabban az érdeklődésem.

Azt próbáltam megmagyarázni magamnak, miért sugárzik e képek legtöbbjéből a rend szelleme, hiszen rajtuk nincsen semmi csinosan reklámosra elrendezve, valóságszeletek, -metszetek ezek, de a látvány mégis az értelmes, világos, célszerű létezés képzeteit kelti bennem. E töprengéshez pedig a legkifejezőbbnek éppen ezt a hangulatilag "rideg", már-már ipari csendéletet találtam, amelyen a különbözőségek és a szabványtól való eltérések épp annyira hangsúlyozottak, mint az összkép harmóniája. A különálló dobozokból, amit a rendező szellem mégis egymás mellé helyez és egységben tart, mert csak közös együttesük emelkedik az egyetemes munkavégzéshez méltó rangra, a más-más célra használatos csavarok látható gettójából a tárgyak sokfélesége egy erőteljes vágástechnikával nyer szimultán jelenlétet. Az erőteljesen jelenlévő emberi tényező formailag láthatatlan ugyan, de határozottan érzékelhető szervező akarat formájában a kép maga az, ami a rendet nem csak megteremti, hanem be is tetőzi. A képet pedig a fotós alkotó ösztöne hívja életre.

A kör bezárult, a rend működik...

Megjöttek...

Közel hetven évvel ezelőtti történésről szóló dokumentumra talált Molnár Attila s tette fel értékes, ritkaságoktól gazdag honlapjára 1940 szeptemberéről, amikor Erdély-szerte vonult a magyar hadsereg a második bécsi döntés után. A fotó külön érdekessége, hogy a csíkszeredai eseményeket egy ismerős, beazonosítható fényképész készítette, akit városa és szűkebb pátriája nyilvántart, s akiről urszu2 blogomon magam is írtam Neves csíkiak tárlata c. tavaly márciusi bejegyzésemben; és ezt Attila idézi is! Ez a fajta interaktivitás, az összeillő, ám elszórt, látszólag véletlenszerűen egymásra találó valóságrészletek egységbe rakása külön erénye a világhálónak.

Andory Aladics Zoltánról így megtudjuk, hogy bár eredetileg nem Csíkszeredába való, élete nem csak erdőmérnökként (ez az eredeti hivatása), hanem fotográfusként is összefonódott a város életével. Olyannyira, hogy 1930-ban az akkori körülményekhez képest modernül felszerelt fényképészműhelyt nyitott, s attól kezdve nagy megbízhatósággal és valósághűséggel fotózta a város történetének legfontosabb eseményeit. Hagyatékát természetesen jó lenne az ismertség szintjén közkinccsé tenni. A megyei könyvtár, Molnár Attila s talán jómagam is megtettük erre felé a magunk kis apró lépéseit, de ezek mind csak szerény impulzusok lehetnek affelé, akinek betekintése és késztetése is van rá, hogy nekilásson a rendszerezésnek és az értékelésnek.

Tudom, ez most egy kicsit úgy hangzik, mint amikor valaki nagyképűen feladatokat osztogat másoknak, pedig nem az, itt inkább magamban beszélek, morfondírozok, s beledobok még egy követ abba a tóba, ami állni látszik - hadd csobbanjon. Hátha egyszer meghallja s úgy hallja meg valaki, ahogyan azt érdemes.

A "maradék"

Pusztai Péter nincsen egyedül, amikor arról van szó, hogy valaki fényképezőgép gyűjtésére adja a fejét. Népes tábor az övéké, bár a motiváció nem mindenkinél ugyanaz. Az ő esetében a gyűjtést nem a birtoklás vágya mozgatta előre, hanem a magabiztosság demonstrációja. Akinek "ennyi" fényképező masina van a birtokában - hangzana az elképzelt argumentáció -, az kemény gyerek lehet, annak tudnia kell a dolgát...

Közben meg szereti is a gépeit, mint más a gyerekeit vagy a szeretőit, s tisztában van mindegyik külön értékeivel - a hátrányokkal mit sem törődik...

Volt úgy, hogy azt hitte: sosem válik meg akár egytől is. De az élet nem kedvez a gyűjteményeknek. Előbb-utóbb mindegyik valamiféle protekcióra szorul. És előfordul, hogy megcsapolásuk, csökkentésük kezelhetőbbé, használhatóbbá teszi a "maradékot".

Íme egy fotóművész a maga (nem) teljes fegyverzetével. Pontosan tudja, hogy mi mire jó közülük és mire vethető be. Azt is tudja, hogy a legkeményebb, legvisszavonhatatlanabb képeket olyan szerszámmal érdemes és kell elkészíteni, mely akár a gépfegyver, az ember keze alá fekszik (például jobb szélen, fent) és csak ajánlja magát, mintha a fotográfia kezdeteinél járnánk...

Tárlat az ecsetgyárban

Május utolsó napján nyílt meg a kolozsvári ecsetgyárban Feleki Károly dokumentarista fotótárlata. Fekete-fehér képei arról az időszakról szólnak, amelyben minden tiltakozás és észérvek ellenére felszámolták Kolozsvár zöldségeskertjét, a falusi szellemiségű, hagyományőrző, magyar Hóstátot.

A múlt század hetvenes-nyolcvanas éveit írtuk akkor. A fotós, aki akkoriban teljesítette ki szakmai tevékenységét és került a figyelem középpontjába, egy pillanatig sem titokolta, hogy mint alkotót is mélyen megérintette ez a pusztítva pusztulás. Városa mindennapjaiban benne élő lakosként is ugyanígy érzett volna - fotósként annyit tehetett, hogy amíg csak volt mit, számolatlanul gyűjtötte be a haldokló Hóstát látleleteit. E témáról készült fotói egy monumentális adatbázist adnak ki, de jóval többek annál: Feleki fotóként álmodta meg valamennyi felvételét - még akkor si, amikor tudta: a bizonyíték elkészítéséhez elég csak megfelelő időben kioldania gép zárját.

Képeiből számos megjelent annak idején az Előre Naptárban, kiállította őket a Korunk Galériában. A képes krónika nem maradt visszhangtalan. A mai Kolozsvár közönsége úgy pillant most e felvételekre, mint aki tényleg a történelmet látja kivetítve az ecsetgyár falára.

Negyven év alatt minden kicserélődött, eltűnt, a régi várossebeket benőtte a beton, a por, a mérnöki fejetlenség. Maradt a fotótanúság, akár e képben is.

Antal Imre: Útrakészen

Antal Imre (a madarasi családi fotón a leghátsó sorban áll, a sárga poharat tartó kollégától jobbra, sötétkék, keresztmintás trikóban) minden tekintetben haza látogatott Csíkmadarasra, s fedezte fel magának azt a községet, amely Bécsben megtelepedő szüleit valamikor útnak indította. Az érzelmi élményeken túl, egy ilyen találkozás mindig rendkívüli és az ember alkotó ösztöneit hosszú távon mozgósítja.

A fiatal fotós magabiztosan mozog a jelképesen hazai pályán. Legalább is, tudja, hogy mit fényképez. E fogatos képe viszont meredeken eltér a szokványtól. Vajon miért? Nagyon sokan a vidéki utakon ballagó szekérből az út, a szekeret irányító ember és a járművet húzó állat hármas egységére koncentrálnak, ezek egymásrajátszó viszonyából metszenek ki képet. Antal Imre nem foglalkozik az igásállattal. Az valahol a képen kívül, várakozásba lazulva, a szekeres jelére várva vesztegel. A kocsis sem különösen érdekes, csak annyiban, hogy tudjuk: a helyén van és hogy a kezében tartja a gyeplőt (tehát nem lehet baj... - fűzném tovább magamban a gondolatot). Ami a lényeg: a rakomány. Azok a gúzsba kötött állatok, amelyek számukra még ismeretlen, de kikövetkeztethető sorsuk felé tartanak, éppen csak el kell indulnia a fogatnak. De még minden csendes. Mindenki útra kész és - vár...

*

Mire a csíkmadarasi fotótábor termésének vázlatos, kortyintásnyi ízlelésének végére értem, már életbe is lépett a friss újsághír üzenete: mától, június 13-ától kezdve, 18-áig a XXI. fotótáborát szervezi a hargitai kulturális központ Csíkmindszenten. A résztvevő fotósok: Ádám Gyula, Lőrincz Lehel , Márton Ildikó, Molnár Attila, Veres Nándor, Vitos Hajnal (Csíkszereda). Hasznos időtöltést, értelmes kalandokban gazdag hetet kívánok nekik.

Bálint Zsigmond: Rajtaütés

Bálint Zsigmond (a madarasi tábor családi fotóján baloldalt, a fotelben bordó mellényben ül) a HMKK-táborok veteránja, a kitartás és egy következetesen végigvitt, professzionizmussá vált szenvedély megtestesítője. Lehet, hogy unalmas lenne az övéhez hasonló céltudatosság és bemérhetőség megsokszorozódása az életben, de összefogó, integráló szerepe vitathatatlan.

Akció teljében üt rajta képével a disznópajta körül sürgölődő madarasi csapaton, amint a hízóval szállnak szembe a túlerő meggyőző hatásában bízva. Az egymásnak feszülő akaratok és indulatok metszéspontján, félig még eldöntetlenül áll a rajtaütés mérlege, de ha a képre rögzített mozdulat-ábra vektoriális irányát akarjuk megtudni, akkor abból a hízó kerül ki vesztesen. A felállást megvizsgálva ugyanis az Egyesült Erők oldalán még egy tettre kész, tartalék erőt is látunk, aki bármikor bevethető, de ha már a küszöbig értek, az eredmény szinte borítékolható...

Az zajlik, ami évszázadok óta, változó díszletek közt, de szinte azonos rítusokkal, az udvar sokat látott, kitaposott földjén. Hadd ne mondjuk el a történet végét, ami részleteiben számos irányba is kavaroghat. A lényeg azon van, ahogyan az akciót értelmezte a fotográfus: az egymásnak feszülő erők harcaként...

Erdély B.Előd: Tetőfedők

Erdély B. Előd (a madarasi közös fotón a második sorban, balról a harmadik, fehér trikóban) ezzel a spontán munkajelenettel igazán emlékezetessé tette magát a HMKK-tábor fotós közössége előtt, de úgy hiszem, ezt általános értékítéletként is felfoghatjuk.

A "spontánság" esetünkben nem azt jelenti, hogy a vidám tetőfedők ne tudták volna, hogy lencsevégre kapásukban fáradozik a fotográfus, hiszen a tavaszi-nyári hónapokra jellemző munkafolyamatról egész képsorozat készült, s csak alapos szemlélődés, válogatás után döntött úgy alkotója, hogy ezt részesíti előnyben...

Azért spontán ez a kép, mert a tetőfedők erőteljes megfigyeltségük, kitettségük tudatában is objektív feladatukra összpontosítottak. Élő lánc-szerű alakzatuk pedig pozitív üzenetet hordoz: a lánc nem a szembenállást, valaminek gátat vető akaratot fejez ki, hanem alkotó szándékot. Valamit tető alá hozni - ütemesen, minél hamarabb, amíg nem csordul nyakunkba az ég... Ez a csíkmadarasi cserepezők üzenete a pirosban álló épület tetejéről, amit cserépről cserépre mondtak tollba a fotósnak.

Magyari Hunor: Egy pillanat

Magyari Hunor (a tábor családi fotóján balról számítva a negyedik a leghátsó sorban) ritka, de mindig emlékezetes vendége volt a HMKK-fotótáboroknak. Most úgy esett, hogy sikerült függetlenítenie magát pár napra, s munkájával gazdagabb lett mind az egyéni termés, mind a tábor egész hozama.

A mappából kiválasztott kép több mint sejtelmes. Mintha azt üzenné, hogy ezúttal nem jó mindent a néző orrára kötni. Ő csak azzal törődjön, hogy a borús, s alkonyinak is tűnő ég alatt valaki, egy körülkerített kőkeresztnél megáll és fejet hajt. Személyi, egyéni vonások sem fontosak, a kézben tartott szerszámnyél (vagy csak bot?) azt sugallja, nem jöhetett túl messziről, hiszen a kő és az ember közötti viszony a megadó tiszteleté, a reménységé, hogy a főhajtás valahol észrevétetik, a gondolat meghallgattatik, s a pillanat, elmúlván, ezzel el is veszíti varázsát.

De megmarad a képen belőle az és annyi, ami a napi áhítathoz elengedhetetlenül szükséges.

Homoga József: Várakozás

Homoga József (a madarasi emlékfotón, amelyen minden tábori fotós rajta van, a baloldali fotelben ülő mögötti, őszhajú férfi jeans-ben) másodízben jár Csíkban, ahová Salgótarjánból érkezett. Lobogó, lelkes ember, fotóban is a nyíltság jellemzi.

A madarasi vasúti megálló csöppet sem vendégbarát termében várakozó cigányasszonya csupa kemény és robbanó színvilág. Olyan erőteljes képi élmény, hogy hosszú ideig vonzza magához a tekintetet anélkül, hogy asszociációkat teremtene. Ez a fiatalasszony egyszerűen van. Létezik. És mégis megfoghatatlan, kiismerhetetlen. Behozta ide a létezését, a napfényről, ebbe a mauzoleum-színű mozaik-világba, ahol a legyek is azt hihetik, hogy mindig éjszaka van, a piros ernyőt is odébb tette, mintha nem is hozzá tartozna, lehet, hogy ez így is van, és valaki ottfelejtette siettében... Tűnődő mosolya szólhat a kintrekedt külvilágnak, a gondolatainak, az emlékeinek, a helyzetnek... Feje fölött a kék falfelület olyan, mintha az ég mosolyogna rá, de a színek festettek, mesterkéltek, rikítóak, csak egyvalami természetes, meghatározó: az arc és az összekulcsolt kezek barnasága. Színekben a sorsa?

Kása Béla: Kettesben

Kása Béla (a madarasi fotótábor családi fotóján jobboldalt ül, az üvegek mögött) alaposan bekóborolta a községet s gyűjtötte az élet sok-sok apró, jellegzetes jelét, nyomát, a hely szimbolikáját. Néprajzi érdeklődése a már-már parttalan valóságanyaggal együtt tágult, s csendéletektől életképekig, tárgyfotózástól kezdve riportos megközelítésig mindent bevetett.

A Kettesben c. képe azért érdemel figyelmet, mert arra irányítja a figyelmet, mennyire finom rezdülésekből épül fel két egyszerű, tisztességes ember kapcsolata. Nincs semmi színpadias abban, ahogy a madarasi házaspár - az Ádám-képekről már ismert Róza ángyom és Péter bátyám - kitölti a teret a kiszuperált malomkőből lett kerti asztal körül, úgy, ahogy egy pillanatra, a fotósok kedvéért visszafogták az élet folyását, megmutatták életük keretét, mindenféle kulisszáit. Ez az elválaszthatatlan kettős, bár a lehető legszerényebben van öltözve, boldog, mert otthon vannak, mert ami csak belátható a képen, minden az övék és ezen a végtelenségen kívül talán már nem is kell nekik semmi több, csak egy csöppnyi nyugodalom, amit ím, a fényképező lencsék előtt most megadott nekik ez a napos délelőtt.

Kása Béla 10 madarasi fotóját tekintse meg a Káfé főnix portálon!

Ádám Gyula: Nehéz teher

Ádám Gyula ( a tábor családi fotóján az első sorban középen, fehér trikóban) szinte állandó vendég a Fotótanúban, hiszen úgy tudom, ő az egyik leghűségesebb olvasója és bírálója a blognak, akire mindig illik odafigyelni.

(Közben egyre jobban megtanulom, megszokom, elviselem, hogy nem csak hallgatni, de meghallgatni is - arany...

A madarasi képeket mostanig szemlélve, mint résztvevő annyit fűzött a sorozathoz, hogy valahol, valamikor azért derüljön ki: a most folyó képválogatás, az utalások révén megtekinthető galériák csupán csak egyszerű kóstolót jelentenek a tábor terméséből és távolról sem azt, mintha a bemutatottak lennének a legjobb alkotások... Ezért ezt most sietek is leszögezni, nehogy véletlenül valakiben tévképzetek alakuljanak ki.)

Az odafigyelésről szólva, veszem elő a művész válogatásából ezt az ízig-vérig riportos pillanatkép, amilyen csak nagyritkán, egy-egy ihletett pillanatban szokott készülni; kinél ritkábban, kinél gyakrabban... Mert a véletlen sose szándék vagy akarat kérdése, hanem meglep mint egy hirtelen ajándék, amit tudni kell elkapni. Vagy elereszteni.

Mint ez a néni. Ezt a zsákot. (Vagy a fotós. Ezt a képet...) Minden, amit itt látunk, a pillanaton múlik. Az is, hogy még tartja, egyáltalán még fogja, akár belegörnyedve is, de az is, hogy a következő pillanatban tán elereszti, és akkor az már egy másik történés. Ugyanígy a pillanaton múlik, hogy a kiskapuban álló, nézelődő falustárs megmarad-e kíváncsi szemlélőnek, vagy a "következő" kockákon odamegy a cipekedőhöz, hogy a teher alá nyúljon.

A képet szemlélve érzem az egész helyzet és a sors súlyát, amely elől se így, se úgy nincsen menekvés: ezt hozza lépésről lépésre felénk, a madarasi utcán e hirtelen régi jó ismerősünkké vált asszony...

Ádám Gyula 11 madarasi fotóját a Káfé főnix portálon láthatják.

Molnár Attila: Búcsúpillantás

Molnár Attila (a csíkmadarasi fotótábor családi tablóján a második sorban áll, jobbról balra a harmadik, sapkával és összefont karral) derűs, önfeledt képe egy helyzet és egy gesztus jól időzített rögzítése. Az a gyorsan elillanó pillanat, amikor a belülről - fedezékből - intett beszédes búcsút egy cinkos pillantással toldja meg az otthon lakója.

Mi tagadás, ilyen helyzetet sokat láthattunk, sőt élhettünk át magunk is, társas létünkben, városon és falun.. Ha pedig kétkedők lennénk, azt is mondhatnánk, hogy milyen madarasi kép az ilyen, amelyen az új, épülő ház "termopán" ablakai akár urbánus környezetet is idézhetnek?

Válaszom: ha a téglafal, a hőszigetelő ablakkeret nem is kimondott helybeazonosító elemek, az ablakban álló személy külsejéről, egész megmutatkozásáról, az ablakba kirakott háziszőttes szőnyegből azt olvasom ki, hogy egy gyors változásban és igazodásban álló, átmeneti élet gyújtópontjában állunk, ahol minden együtt áll ahhoz, hogy a múlt búcsút mondjon a jövőnek. De ehhez a ránk tekintő asszonynak még ösztönösen meg kell igazítania hagyományosan megkötött fejkendőjét.

Molnár Attila 11 madarasi "villanása" a Káfé főnix portálon!

Szentes Zágon: Vendégváró

Szentes Zágon (a madarasi tábor családi fotóján a második sor jobboldalán a legszélső, zsebredugott kézzel) a finom megfigyelések és összhangba rendeződő formák felkutatója. Akkor is, amikor grafikát művel, és amikor fényképez is. Célratörés jellemzi.

Ez a természeti "csoportképe" annyiban csíkmadarasi, hogy hozzátartozik a község élő környezetéhez, annak egy meghatározó jelensége. A sziklarepedésbe kiülő bagolycsalád ugyanúgy fogadja a fotós feléje irányuló érdeklődését, mintha kapuja elé álló madarasi lenne; neki itt a "kapuja", a kertje, a birtoka. Ő is az ember mellett él. Madarasra szól a személyi igazolványa. Azt, amit még nem állítottak ki a számára a megfelelő hivatalnál, viszont kiállította helyette az ismeretlen fotográfus azzal, hogy megörökítette a vendégvárás pillanatát.

Nem könnyű ilyen pillanatokat elkapni és eredményesen, kifejezően rögzíteni. Talán még a művész sincs teljesen a tudatában annak, hogyan sikerülhetett ilyen zsákmányra találni. De ez így csak féligazság, mert a részletek kidolgozottsága, a vágás célirányossága annyira kézzelfogható, hogy a véletlenre hivatkozni nem lenne helyénvaló... Ilyen és ehhez hasonló "meglepődésekkel" tért vissza Szentes Zágon a HMKK-táborból. Képei közül tíz darab a Káfé főnix portálon lapozható...

Găină Dorel: Rusztikus design

Găină Dorel (a tábori közösségről készített családi fotón a második sorban jobbról a második, fehér szakállal) másodszor járt HMKK-táborban; először Domokoson mélyedt el a felcsíki életben, most meg a vendégmarasztalő eső és sár volt a majd mindennapi élménye.

Sok belső tanakodás után az itt látható grafikai szépségű munkát választottam a Dorel bemutatására, mert már régóta foglalkoztat a gondolat: hogy lehet az, hogy az élet érdekmentesen és teljesen magától kínál föl a művésznek olyan valóságelemeket, látványokat, amiket mintha az isten is arra rendelt volna, hogy egy kép kiemelt tárgyai legyenek. Miért tekinthetünk erre a műhely(vagy istálló-)sarokra úgy, mint amit olyan rafinált művészi érzékkel rendeztek be a formatervezéshez szükséges, természetadta rusztikus elemekkel, hogy aki az értelmi szerzője, az is elhiszi, hogy ez eleve így rendeltetett? De miért ez a gyanakvás a tökéletességben? Miért nem lehet elfogadni, hogy a szépség természeti jelenség, nem egyszerűen csak a tetszik-nem tetszik tartományába tartozó konvenció? A komoran komoly, időpácolta színvilágból olyan harsány vidámsággal emelkednek ki az élénk ragyogású szerszámnyelek, mint felhők mögül a legyűrhetetlen napsütés... A design kolozsvári nagymestere a valóságrögzítő fotóban is a maga látomásait keresi. És megtalálja!

Găină Dorel 6 csíkmadarasi fotóját a Káfé főnix portálon tekinthetik meg.

Haris László: Ványoló

A budapesti Haris László (a csíkmadarasi tábor családi fotóján a második sorban balról a legszélső) másodízben tartózkodott HMKK-fotókiruccanáson,s újra csak lenyűgözte társait azzal a mérnöki körültekintéssel, amivel képeit megszerkeszti.

Az itt látható csíkmadarasi ványolón rajta van minden, mint egy folyamatábrán, és igazából egy ilyen totális kép a kiállítóterem falán érvényesül a maga valójában, s mostani megszemléléséhez is ajánlatos a rákattintás. Számomra nem is az a lenyűgöző benne, hogy amit általában film és időben mozgó kamera tud elvégezni, azt egyetlen pillantással befogadhatja a szem és mint egy jó freskón, a kiindulóponttól eljutunk a végig - odáig, ahol a munkáját elvégző fürge patak eltűnik a kertek alatt.

Mondják, hogy Haris László előzőleg hosszasan tanulmányozza azt a környezetet, amiből majd az egyetlen panorámakép elkészül. Amiben, természetesen, a technikának, a mérnöki precizitásnak is megvan a maga szerepe, de a döntő szót, gondolom, mégis csak a látás teljessége, egy-egy emberi élethelyzet globális felismerése és ábrázolása az, ami ezt és a hasonló képeket sajátossá teszi.

Csíkmadaras büszke lehet rá, hogy akadt egy fotóművész, aki a monumentalitás jegyét rajta hagyta a község arculatán.

Haris László öt panoráma felvételét a Káfé főnix portálon lehet megtekinteni.

Veres Nándor: Kerékpárok

Veres Nándornak (a családi fotón a hátsó sorban baloldalt, a szélen) ez a kilencedik alkalma, hogy a HMKK-fotótáborok közösségének tagja legyen. Becsülettel megdolgozott ezért a lehetőségért és minden egyes alkalommal fotográfusi tevékenysége az akció eredményességét erősítette.

Csíkmadarasi válogatásából szántszándékkal emeltem ki ezt az első látásra statikusnak, élettelennek tűnő "csendéletet". Amelyen minden rajta van, ami egy meghitt falusi udvar egy békés zugában megfér egymással és a környezettel: muskátlik egy deszkalapon, a deszkalap a kopott, kiszuperált kanapén, amit még nem dobnak el, de már kiteszik az időjárás viszontagságainak, a kanapén pihen a kis bicikli, melynek használatkész állapota arra enged következtetni, hogy kis gazdája is van a portán, mellettük pedig, mintha az egész bagázsra óvón vigyázna, az ütött-kopott nagy bicikli, mely Csíkmadaras tekervényes dűlőin és ösvényein nyerte patinás külsejét.

Élet van a házban - tudjuk meg e fotó üzenetét olvasva -, mely se nem túl jó, se nem túl rossz. Tűrhető. Ugye, a körülményekhez képest... Mert minden relatív. A béke is. Meg a csönd is. Ez a kép reményt üzen a maga tavaszi ragyogásával. A kis piros bicikli legalább hatvan esztendővel meghosszabbítja a portán élők életesélyét...

Veres Nándor madarasi képeiből további tíz fotó látható a Káfé főnix portálon.

Balázs Attila: A teher

Balázs Attila, akinek a csíkmadarasi tábor a negyedik alkalom volt a közösségi fotósportyára, s a "családi fotón" a hátsó sor közepén áll, egy sárgás poharat a magasba tartva, friss, riporteri látásával győz meg arról, hogy a sors is a fotográfiának rendelte.

Itt mellékelt képe, amelyet A teher-nek kereszteltem el, egy furcsa és egyben abszurd életpillanat rögzítése úgy, hogy a következményeket mi kell tetszőlegesen hozzágondoljuk. Mert az rendjén való, hogy a kerékpáros atyafi valahogy feljutott a patakmedret szegélyező, keskeny betoncsíkra, s a degeszre tömött zsákot egyensúlyozva éppen lépni készül, de az út a képen túl is folytatódik, amin jó lenne, ha hazajutna. De hazaér-e vajon?

Arcából erre nem lehet következtetni, mert erősen a föld felé fordítja. Mintha rejtené előlünk, vagy mintha magával tanakodna. De az is meglehet, hogy keresetlen szavakat mormol, amiért könnyelműen hallgatott ösztönére és felmászott a töltésre. A mélységet nem látjuk, csak elképzeljük. A patak se látszik, de ahol ilyen védőfalat építenek a partjára, ott haragos is, áradó is tud ám lenni.

Egyetlen fix pont a képen: a betonhoz tapadó gumicsizma. De a következő lépés már kérdőjeles, bizonytalan. Nem kérdem meg a fotóstól, mi történt tovább, hiszen a fotó szempontjából ez édesmindegy. Ha valami érdemleges történt volna, akkor annak a képét néznénk most itten, de hát "az" nem készült, csak "ez" - és ezért el is fogadjuk, hogy itt a vége, fuss el véle!

Balázs Attila madarasi minigalériáját lásd a Káfé főnix portálon.